PatkányBlog

Nézegettem néhány másik blogot. Vadidegenekét. Asszem még tíz oldal alatt voltam, amikor rájöttem, hogy ezt én így nem. Kétféle van: a figyelmet bármi áron kierőszakoló, meg nem értett tini (Alkonyatos és Justin Bieber-es, néhol animés idézetekkel és képekkel, szivecskék meg minden szirszar) és az emancipált nő (jaj a karrier, jaj a gyerekek, jaj a férjem, jaj a babámfasza) aki ezerfelé szakad mert szanaszét bassza a bizonyítási vágy, és közben szépen elmúlik az élete. A férfiak blogjai meg valahogy túlontúl kockák voltak. Kilencvenes évek videojátékai, legógyűjtés, ilyesmik, nem az én műfajom. Ilyen sivár lenne mára a bloggertársadalom? Mármint az amatőrök, az újságírók (újságíró, ugyan már, röhögnöm kell, néhány ripacs, aki megmondóembernek képzeli magát) blogjai rég nem érdekelnek. Magamat se tartom teljesen százasnak, de azt hiszem annyival még mindig előrébb vagyok, hogy nem akarom leszuszakolni szerénységem a társadalom torkán, elfogadásra vágyva, és ezért bármit föláldozva. Hihetetlen, hogy az emberek mi mindent meg nem tesznek azért, hogy a plebs (tehát nem ismerősök, és itt most nem a leendő munkaadókra vagy közeli barátokra gondolok, akik véleménye akár még tényleg fontos is lehet) elfogadja őket, rájuk mondja az áment. Mert ha nem, akkor mi van? Attól még a Bözsi néni lesz a szomszédod, ugyanúgy nem mosolyog rád az ellenőr (vagy éppen ugyanúgy rádmosolyog). Amíg másnak nem árt vele, mindenki csinálhat amit akar.
Vagy csak már agyamra ment a dacolás. Hogy ha fejre álltam, akkor se voltam elég jó. Mindig kellett még valami, nem nagy dolgok, csak néhány év után az ember belefárad, és lendületből beint a világnak. Tudtam, hogy nem vagyok elég jó, hiába mondja most már az ellenkezőjét. Nem haragszom rá, már jó ideje nem érdekel. De az kurvaélet, hogy soha többé nem hagyom magam szívatni. Hogy mindig kelljen még valami. Még valaki. Hogy ne érezzem, hogy olyan kurvanagy biztonságban vagyok a státuszomban. Persze az ember védi magát ahány lehetséges módon tudja, bezárkózik, és csöndben marad. Nem beszél, nem nem említ se jót, se rosszat. Ha mégis megteszi valamelyiket, csak sebezhetőbbnek érzi magát. Ha néha belé is döfik a kést, akkor is igyekszik befogni a száját, csöndben kihúzni, és alkalomadtán visszadöfni a másikba, esetleg kissé megforgatni.
Nem értem az embereket. Néha direkt okoznak fájdalmat a szeretteiknek, csak azért, hogy lássák, meddig mehetnek el, vagy hogy a másik hogyan reagál különböző helyzetekben. Szerintem ilyenkor a legokosabb dolog sehogy sem reagálni. Egye csak a kefét. Esetleg később, higgadt fejjel szóba hozni a dolgot. Ezt egészen addig lehet csinálni, amíg az ember be nem kattan, és mániákus darabolós gyilkosként fogja felkoncolni a szomszédságot. Vagy fogja magát, és elmegy piálni a barátaival. Istenem, mennyire szeretek piálni a barátaimmal! Kedden pld. Éviékkel remekül mulattunk, egész jól be is karmoltunk volna, ha nem lett volna kissé hűvös a helyen, elég hűvös ahhoz, hogy a lehúzott vodka-szódákból semmit ne érezzek meg. Őt meg felhőztetik. A másik lánynak nincs senkije, Dóri pedig ha jól értem kb. fél éve összejött a nagy szerelmével, és már le is szokott a cigiről, merthogy babát akarnak. Lepetéztem. Asszem az összes ismerősöm közül egyedül nekem van normális párkapcsolatom. Ironikus.