PatkányBlog

Hétvégén megyek Bonyhádra bulizni. Overload fesztivál lesz, és igazából egy fellépőt se ismerek, valószínűleg noname helyi bandák, jut eszembe, a belépőt még meg se néztem :D Lényeg, hogy már nagyon várom. A régi arcok, a régi bulihely, a régi érzés. Vajon a többiek mennyit változtak? Legjavuk tudom, hogy elvégezte már a fősulit/egyetemet, és/vagy normális állása van. De még ez se feszélyez. Inkább csak gondolkodok. Aki cuki volt, még mindig cuki? Még mindig el fogunk tudni marhulni? Vagy már megkomolyodtak? Olyan lesz, mint régen, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? És vajon az, akivel jóformán minden közös bulizásunk évekig arról szólt, hogy kint pofáztuk és piáltuk végig az estét, még mindig ugyanaz az ember?

Kis Johnny Depp hasonmásom alig egy röpke év után némi ráhatással elszánta magát, hogy megcsókoljon. Ezt is megértük. Én meg elbasztam azzal, hogy előtte többet ittam a kelleténél. Várom a fejleményeket. Addig is... D. "Minél rövidebb a pálca, annál mélyebb a rés a falon. A lényeg, hogy telik az idő." Férfiak... magas férfiak, átlagos férfiak, hosszú hajú férfiak, sötét szemű férfiak, odaadó férfiak, imádnivaló férfiak, érzékeny férfiak, okos férfiak, csillogó szemű férfiak, bűbájos férfiak, flegma férfiak... fracba is, miért nem bírok a véremmel, kitől örököltem mindezt? Vagy csak rajtam ütköznek ki a recesszív gének? Aligha. 

Jó buli volt. Túlságosan is jó.

Igen, változtam. Már nem vagyok olyan vehemens, mint régen. Nehéz kizökkenteni. Sokkal ritkábban lelkesedem. Befásultam. Kerestem volna itt valamit a régebbi bejegyzések között, és ahogy visszaolvastam 5-6-7 évvel ezelőtti dolgokat... Jézusom, milyen kis dinka voltam! Igaz volt minden? Igaz volt a szerelem? Igaz volt az, csak nem örök. Most valami sokkal letisztultabb van. Jobb.
De baklövéseket még mindig követek el. Talán önhibámon kívül, mert mást remélek. Kataton állapotban ülve az ágyon hajnal háromkor, és a ledobott ruháimra nézve a visszautasítás (félresikerült kihasználás?) keserű ízével a számban azon gondolkodni, hogy nem kiengednem kellett volna, hanem úgy kivágni a lakásból, hogy csak úgy csattanjon a szembeszomszéd ablakán. Mit is vártam, mindenki sorolta hogy egy rohadék. Bár igaz, velem soha nem volt az. Hát most lett. Zoli is becsajozott, az eszem megáll. Nem értem, hogy alig négy év után mégis hogy képzelte hogy túllép rajtam. Aztán ránéztem a csajra, örömmel nyugtáztam hogy nagyságrendekkel jobb vagyok... és hogy igazából felőlem aztán legyenek boldogok. Külön utakon járunk, csak visszaolvasva most ezt a sok régi mindenek... régen szerettem a múlton filózni, most már csak nyomaszt, valahányszor eszembe jut. Ennek ellenére most is azon kattogok Nem vagyok normális.
A sulit gyűröm. De jól fog jönni a nyár. Asszem nagyon rástresszeltem most, ami azért a tények ismeretében érthető. Alig vagyunk már itt néhányan. Többeknek nem is egy harmadszori tárgyfelvétele van. Van aki hiányozni fog, van aki nem. Valahogy megváltozott az értékrendem is. Nem tudom hogy mi a jó fene van velem. Nem aggódom magam miatt, csak zavar ez a pár éve beállt közöny. Mi történt? Mikor történt? Vissza lehet fordítani? Vissza akarom fordítani? A megváltozott környezet miatt? Talán kéne csinálnom egy hatásvizsgálatot erről, ha már környezetkutatást tanulok (tanulgatok :) ). Maybe. De otthon se lenne jobb. Talán ha a régi csapat lenne, a régi helyek... de azok akkor és ott voltak szépek. Tovább kell lépni, új emberek vannak, új helyek, kivéve azt a néhány arcot akik még tartják a frontot. Múlt hétvégén találkoztam például Monsuval és Judittal is, és remekül éreztük magunkat, jövő héten Liviékkel lesz mulatság. 

Fejlődtem én az elmúlt évek során valamit is? Azt hiszem, igen. A régi bejegyzéseimet olvasgatom, talán kapaszkodót keresek, visszaigazolást, hogy voltam sokkal nagyobb idióta is, mint most. Nincs amúgy semmi rendkívüli, suli, meló, fiúk jönnek-mennek, Tábornok állandó, fasza együtt lakni meg minden. Sulit gyűröm, a munkában meg valami elcseszett Stockholm-szindrómához hasonlatos érzelmi szál köt. A fejlődés kérdése azért is merült fel, mert tegnap, három év után először találkoztam újra Lolácskával. Nagyon nem változott az elmúlt... Úristen, majdnem tíz év alatt amióta ismerem. Erre most rádöbbenni... meg kellett volna próbálnunk. Akkor. Középsuliban. Gyerekek, így ne legyetek beszariak. Látom magunkat ötven év múlva, fogak nélkül és köszvénnyel meg minden létező kórsággal ücsörgünk egy nyuggerotthonban, mert már mindenki kihalt mellőlünk, és csak ülünk a rokikocsiban és mondogatjuk, hogy meg kellett volna próbálni.
Egyébként minden oké, asszem. Szorongok, minden nyomaszt, a nappalokat valamiért egyre jobban rühellem, egyszerűen lehoznak az életről. Estére meg elfáradok. De most, hogy leírtam, valahogy jobb lett. Beszélni nem szeretek róla, még Tábornoknak sem, aki tényleg mindig mellettem áll és meghallgat és segít, pedig néha irgalmatlanul nagy geci tudok lenni vele is. Faszom tudja, hogy milyen indíttatásból, de még jó múltkorjában egy alkoholmámoros hajnalon ismerősnek jelöltem Zolit fészen. Vissza is igazolt. Azóta, ha magányosnak érzem magam, ránézek a profiljára. Senkije nincs, csak a motorja meg a kutyája. És ez így is fog maradni, már évek óta így is van. Posztolgatja a kamu megosztós hülyeségeket ("figyeld, mi történt a nagymellű csajjal ezt nem hinnéd" és hasonlók, amiket kötelező megosztani, hogy utána láthass valami random szar összeollózott vackot), akkora egy született lúzer, hogy komolyan jobb kedvem lesz tőle, főleg ha nem gondolok bele, hogy annak idején én őt tényleg, igaziból... blöe, nem. Fujcimá. Brr. És megint csak blöe. Hagyjuk is.
Próbálok tanulni, ez néha elég produktív, néha meg nem. Múltkor kevesebb, mint fél százalékkal csúsztam le egy kettesről, persze javítani még van esély, csak bosszant, mikor sűrű köcsögözések közepette eszembe jut. Tábornok mindig azt mondja, hogy okos vagyok. Szeretnék hinni neki. Következetes, na az nem vagyok, pedig talán többre mennék vele. Ki tudja. Most csak aludni szeretnék. Azt hiszem, pár órán belül fogok is. De most... valahogy szép a napfény. Eddig tényleg zavart. Régi időket hoz vissza, parkot, rég nem látott haverokat, hangulatokat, illatokat, a kurva kannásbor ízét :D Megvolt a maga szépsége, ami abban rejlett, hogy nem kellett felelősséget vállalni semmiért, az élet egy bazinagy vattacukor volt, és ezt észre se vettük. Bár szerintem a gimi után már jól csináltam. Buliztam, éltem, de azért úgy-ahogy oda is figyeltem a dolgokra. Szép idők voltak.

Más is megbizonyosodott már arról, hogy csak saját magára számíthat?

Nyolc év, de ki számolja... kissé fáradt vagyok. Kissé egyedül érzem magam.

Tegnap délután, nem tudom hogy miből merítve bátorságot, megírtam Ádámnak, hogy igazából el tudnék képzelni többet is, mint néhány haveri sörözés. Az előző rész tartalmából: úgy vettem észre, hogy keresi a társaságomat, zokon veszi ha nem szólok neki hogy otthon vagyok, meg úgy egyébként is... aztán most nem tudom, hogy mi van. Hogy egy klasszikust idézzek: "hát... igent azt nem, de nemigen mondott nemet sem". Azt hiszem, az őszinteségi rohamom annak tudható be, hogy igazából rájöttem: egy alkalmi megy, akkor kérem a következőt. Nem oszt, nem szoroz.
Voltam otthon szüretin, évről évre kisebb, nagyon érződik a válság és a gazdaság döglődése, de azért elvoltunk, lényeg hogy Tesóm is hazament rá, és tudtunk egy jót mulatni, persze végül Tekében kötöttünk ki, de a hangulat adott volt, ami engem illet, remekül éreztem magam. Múlt hétvégén megint hazamentünk, szüretelni kellett, bár amennyire emlékszem, ilyen ramaty állapotban még soha nem volt a szőlő. Teljesen hazavágta az eső, de remélem azért nem tette tönkre annyira.
Tábornokkal szokjuk egymást, és bár minden tök jó és örülök hogy velem van, az nagyon idegesít, hogy a háztartást egyedül viszem a vállamon. Persze, a nő dolga a takarítás, főzés, mosás, vasalás, de néha egy-egy meglepi elmosogatásnak örülnék, vagy legalább ha be lenne ágyazva amikor este nyolckor-kilenckor hazaérek. Tudom hogy jót akar és nem azért hagyja úgy hogy velem kibasszon, de a végeredményen sajnos ez nem változtat.
A suli... az suli. Szerencsére a barátaim jó része még/már itt van, aki nincs, annak is sínre került az élete, aminek örülök, kissé aggódtam miatta. Idén is lesznek szívatós óráim, de úgy vagyok vele, hogy ha már idáig eljutottam, akkor tényleg végig tudom csinálni. Olyanokból tudtam levizsgázni (igaz, jobbára csak kettesre), amikből mások sokadszorra is megbuktak, úgyhogy talán mégse vagyok annyira menthetetlenül ostoba, mint amilyennek néha igazán érzem magam, és szegény Tábornok hiába mondja, hogy nem vagyok az, néha mégis így érzem. Néha sokszor.
Keveset aludtam, legyengültem, és most fáj a torkom. Tábornok hozott rá egy csomóféle teát meg mindent, csinált hagymás-tejes lötyit is, ami borzasztóan hangzik, pedig annyira, de annyira finom! :) Mára már sokkal jobban is lettem, ami azért is jó, mert holnap találkozok Ramone-nal. Úgy érzem, vagyis biztosan tudom, hogy ha neki mondanám meg azt, amit Ádámnak, valami sokkal pozitívabb választ kapnék.