PatkányBlog

Pusztán elvből nem biggyesztek most ide egy idézetet a szeretetről az egyik kedvenc filmemből.A nagymonológot kihagyom, elég annyi, hogy "felvillanyoz a halvány remény is, hogy viszontláthatom Wolf-ot."
Csak kicsit össze kéne szednem magam. Mostanában nem alszok valami sokat, az ébren töltött időt igyekszem hasznosan tölteni, de kissé lemerültem. Jövő héten ugyan őszi szünet, és biztoskurvaélet, hogy délután négynél előbb egyik nap se akarok dolgozni menni*. Persze van megoldás, egy sokkal jobb alternatíva, de arra még várni kell. Ettől függetlenül jól vagyok. Sőt, kimondottan boldog.
Más. Némi görgetés és káromkodás után elolvastam a régi csetes beszélgetéseinket. Bánatos Isten. Nincs mentségem. Nem tudom, mire kerestem választ. Volt egyáltalán kérdés? Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, amit kellett, nincs más hátra, mint előre. Nincs bennem kétség, nem bánok semmit, boldog vagyok hogy így alakult, és ha újra döntenem kéne, akkor is így döntenék. Mintha törvényszerű lett volna, vagy mi. Nem tudom, hogy olvasod-e ezt valamikor, egyáltalán miért írom le ide nyilvánosan (a privát bejegyzéseimet úgyse látja senki), de ha mégis, szeretném, hogy tudd.




*De.

...ja, de. Bár amelyik barátságnak vége tud szakadni, annak szakadjon is. Szombaton volt Izus esküvője, amire már nagyon készültünk, meg vártuk, meg ecet. Nem emlékszem, hogy valaha is gondolkodtam azon, hogy a csapatból ki fog leghamarabb férjhez menni, bár azt sejtem, hogy ha valaha ilyesmire adnám a fejem, akkor én zárnám a sort. Mindegy. Elkaptam a csokrot, ennek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítok, főleg miután Tesóm mondta, hogy pár éve unokatesónk esküvőjén ő volt a szerencsés, aztán mégis inkább szakítottak a barátjával. Shit happens. Sokat gondolkodtam a barátságon, mint olyanon. Ott ült az asztalnál még Tanti, akivel már vagy tíz éve vagyunk barátok, töretlenül, jóban és rosszban, és el se tudom képzelni, hogy ez másként legyen. Juditka mellettem ült, egyszerűen imádom azt a csajt, hatalmas forma, és mindig nevet a vicceimen és a szemétségeimen. :D Tesóm, aki egy személyben a legeslegjobb barátom is, és Izus, ofkorsz, akinek a majd' húsz éves, néhol ugyan mosolyszünetekkel tarkított ismeretségünket megkoronázandó a tanúja voltam az esküvőjén. Ugyanakkor amikor egy másik asztalra néztem, kicsit belémmart a félelem, hogy milyen kis nüansznyi hülyeségeken tudnak múlni sokéves barátságok. Pár órával később tudtam meg, hogy iiigen, igazából tisztában van vele, hogy egy fasz volt, és majd valamikor bocsánatot fog kérni. Azt leshetem. Ismerem, mint a rossz pénzt. Három mondatot ha váltottunk, valami random felszínes témáról, közben arra gondoltam, hogy mennyire szívesen kilökném az erkélyről, ha mondjuk nem az első emeleten lennénk, hanem kicsivel magasabban. Vannak olyan barátságok, amiket az ember erőltetne, vagy legalábbis próbálná, de a vásár mindig kettőn áll, és hiába tesz meg minden tőle telhetőt az ügy érdekében, nem megy, nem akar működni, és egyszer azon kapja magát, hogy gyűlöli a másikat, de minimum látni se akarja. Hála Istennek némely barátság ha megszakadni látszik is, évekkel később ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt, csak épp egy sokkal letisztultabb, érettebb formában, ami ha őszinte akarok lenni, már sokkal több és mélyebb, mint a barátság.
Túl sok Született Feleségeket nézek mostanában. Nem vagyok, soha nem is voltam egy sorozatbuzi, de erre most szükségem van. A sulit szeretem, bár mostanában a körülmények miatt derekasan kimaxoltam a lógást, bár a laborra meg a gyakorlatokra igyekszem odafigyelni. A meló... hát, élni kell valamiből. Itthon néha jó, néha nem. Csak a hétvégét várom, de azt kurvára. A fontos, hogy telik az idő.

Hétvégén megyek Bonyhádra bulizni. Overload fesztivál lesz, és igazából egy fellépőt se ismerek, valószínűleg noname helyi bandák, jut eszembe, a belépőt még meg se néztem :D Lényeg, hogy már nagyon várom. A régi arcok, a régi bulihely, a régi érzés. Vajon a többiek mennyit változtak? Legjavuk tudom, hogy elvégezte már a fősulit/egyetemet, és/vagy normális állása van. De még ez se feszélyez. Inkább csak gondolkodok. Aki cuki volt, még mindig cuki? Még mindig el fogunk tudni marhulni? Vagy már megkomolyodtak? Olyan lesz, mint régen, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? És vajon az, akivel jóformán minden közös bulizásunk évekig arról szólt, hogy kint pofáztuk és piáltuk végig az estét, még mindig ugyanaz az ember?

Kis Johnny Depp hasonmásom alig egy röpke év után némi ráhatással elszánta magát, hogy megcsókoljon. Ezt is megértük. Én meg elbasztam azzal, hogy előtte többet ittam a kelleténél. Várom a fejleményeket. Addig is... D. "Minél rövidebb a pálca, annál mélyebb a rés a falon. A lényeg, hogy telik az idő." Férfiak... magas férfiak, átlagos férfiak, hosszú hajú férfiak, sötét szemű férfiak, odaadó férfiak, imádnivaló férfiak, érzékeny férfiak, okos férfiak, csillogó szemű férfiak, bűbájos férfiak, flegma férfiak... fracba is, miért nem bírok a véremmel, kitől örököltem mindezt? Vagy csak rajtam ütköznek ki a recesszív gének? Aligha. 

Jó buli volt. Túlságosan is jó.

Igen, változtam. Már nem vagyok olyan vehemens, mint régen. Nehéz kizökkenteni. Sokkal ritkábban lelkesedem. Befásultam. Kerestem volna itt valamit a régebbi bejegyzések között, és ahogy visszaolvastam 5-6-7 évvel ezelőtti dolgokat... Jézusom, milyen kis dinka voltam! Igaz volt minden? Igaz volt a szerelem? Igaz volt az, csak nem örök. Most valami sokkal letisztultabb van. Jobb.
De baklövéseket még mindig követek el. Talán önhibámon kívül, mert mást remélek. Kataton állapotban ülve az ágyon hajnal háromkor, és a ledobott ruháimra nézve a visszautasítás (félresikerült kihasználás?) keserű ízével a számban azon gondolkodni, hogy nem kiengednem kellett volna, hanem úgy kivágni a lakásból, hogy csak úgy csattanjon a szembeszomszéd ablakán. Mit is vártam, mindenki sorolta hogy egy rohadék. Bár igaz, velem soha nem volt az. Hát most lett. Zoli is becsajozott, az eszem megáll. Nem értem, hogy alig négy év után mégis hogy képzelte hogy túllép rajtam. Aztán ránéztem a csajra, örömmel nyugtáztam hogy nagyságrendekkel jobb vagyok... és hogy igazából felőlem aztán legyenek boldogok. Külön utakon járunk, csak visszaolvasva most ezt a sok régi mindenek... régen szerettem a múlton filózni, most már csak nyomaszt, valahányszor eszembe jut. Ennek ellenére most is azon kattogok Nem vagyok normális.
A sulit gyűröm. De jól fog jönni a nyár. Asszem nagyon rástresszeltem most, ami azért a tények ismeretében érthető. Alig vagyunk már itt néhányan. Többeknek nem is egy harmadszori tárgyfelvétele van. Van aki hiányozni fog, van aki nem. Valahogy megváltozott az értékrendem is. Nem tudom hogy mi a jó fene van velem. Nem aggódom magam miatt, csak zavar ez a pár éve beállt közöny. Mi történt? Mikor történt? Vissza lehet fordítani? Vissza akarom fordítani? A megváltozott környezet miatt? Talán kéne csinálnom egy hatásvizsgálatot erről, ha már környezetkutatást tanulok (tanulgatok :) ). Maybe. De otthon se lenne jobb. Talán ha a régi csapat lenne, a régi helyek... de azok akkor és ott voltak szépek. Tovább kell lépni, új emberek vannak, új helyek, kivéve azt a néhány arcot akik még tartják a frontot. Múlt hétvégén találkoztam például Monsuval és Judittal is, és remekül éreztük magunkat, jövő héten Liviékkel lesz mulatság. 

Fejlődtem én az elmúlt évek során valamit is? Azt hiszem, igen. A régi bejegyzéseimet olvasgatom, talán kapaszkodót keresek, visszaigazolást, hogy voltam sokkal nagyobb idióta is, mint most. Nincs amúgy semmi rendkívüli, suli, meló, fiúk jönnek-mennek, Tábornok állandó, fasza együtt lakni meg minden. Sulit gyűröm, a munkában meg valami elcseszett Stockholm-szindrómához hasonlatos érzelmi szál köt. A fejlődés kérdése azért is merült fel, mert tegnap, három év után először találkoztam újra Lolácskával. Nagyon nem változott az elmúlt... Úristen, majdnem tíz év alatt amióta ismerem. Erre most rádöbbenni... meg kellett volna próbálnunk. Akkor. Középsuliban. Gyerekek, így ne legyetek beszariak. Látom magunkat ötven év múlva, fogak nélkül és köszvénnyel meg minden létező kórsággal ücsörgünk egy nyuggerotthonban, mert már mindenki kihalt mellőlünk, és csak ülünk a rokikocsiban és mondogatjuk, hogy meg kellett volna próbálni.
Egyébként minden oké, asszem. Szorongok, minden nyomaszt, a nappalokat valamiért egyre jobban rühellem, egyszerűen lehoznak az életről. Estére meg elfáradok. De most, hogy leírtam, valahogy jobb lett. Beszélni nem szeretek róla, még Tábornoknak sem, aki tényleg mindig mellettem áll és meghallgat és segít, pedig néha irgalmatlanul nagy geci tudok lenni vele is. Faszom tudja, hogy milyen indíttatásból, de még jó múltkorjában egy alkoholmámoros hajnalon ismerősnek jelöltem Zolit fészen. Vissza is igazolt. Azóta, ha magányosnak érzem magam, ránézek a profiljára. Senkije nincs, csak a motorja meg a kutyája. És ez így is fog maradni, már évek óta így is van. Posztolgatja a kamu megosztós hülyeségeket ("figyeld, mi történt a nagymellű csajjal ezt nem hinnéd" és hasonlók, amiket kötelező megosztani, hogy utána láthass valami random szar összeollózott vackot), akkora egy született lúzer, hogy komolyan jobb kedvem lesz tőle, főleg ha nem gondolok bele, hogy annak idején én őt tényleg, igaziból... blöe, nem. Fujcimá. Brr. És megint csak blöe. Hagyjuk is.
Próbálok tanulni, ez néha elég produktív, néha meg nem. Múltkor kevesebb, mint fél százalékkal csúsztam le egy kettesről, persze javítani még van esély, csak bosszant, mikor sűrű köcsögözések közepette eszembe jut. Tábornok mindig azt mondja, hogy okos vagyok. Szeretnék hinni neki. Következetes, na az nem vagyok, pedig talán többre mennék vele. Ki tudja. Most csak aludni szeretnék. Azt hiszem, pár órán belül fogok is. De most... valahogy szép a napfény. Eddig tényleg zavart. Régi időket hoz vissza, parkot, rég nem látott haverokat, hangulatokat, illatokat, a kurva kannásbor ízét :D Megvolt a maga szépsége, ami abban rejlett, hogy nem kellett felelősséget vállalni semmiért, az élet egy bazinagy vattacukor volt, és ezt észre se vettük. Bár szerintem a gimi után már jól csináltam. Buliztam, éltem, de azért úgy-ahogy oda is figyeltem a dolgokra. Szép idők voltak.

Más is megbizonyosodott már arról, hogy csak saját magára számíthat?