PatkányBlog

Nem hiszem el hogy ez a patkányféreg Zoli Pesten kószál... komolyan, mekkora volt a valószínűsége hogy mikor melóból kilépve várom Tábornokot, ez a mocsadék hajtson el előttem kocsival, majd órákkal később ez a jelenet megismétlődjön megállókkal arrébb? Mennyi szép dolgot tudtam volna mondani neki ha nem választ el minket egy karosszéria... hogy löktem volna a Dunába, vagy be a hatos villamos alá, hogy az szabná rá a rövidnadrágot...

Jó régen nem írtam, ennek részben elfoglaltság volt az oka, részben lustaság. Valahogy most kiegyensúlyozottnak érzem magam. A hónap elején összeköltöztünk Tábornokkal, remek lakást talált az egyetemi negyedben, ár-érték arányban kiváló, és ami fontos: tiszta ééés csöndes. Nincsenek kíváncsiskodó és hangosan kefélő szomszédok, nincs forgalomzaj, csak a csönd. :) Jól ki is jövünk egymással, picit azért féltem hogy melyikünk fog hamarabb a másik agyára menni, de ezzel nincs gond. Egyébként meg dolgozok mint a kisangyal és igyekszem ettől függetlenül rendben tartani a lakást és magunkat. Tartom a kapcsolatot az előző posztban említett Johnny Depp-hasonmással, kiderült, hogy élőben is nagyon jó társaság, persze már forognak a fejemben olyan gondolatok, amik régebben még nem, ez a személyes találkozásoknak is betudható (nem történt semmi), meg elvétve ő is tesz célzásokat. Apropó, célzások: Zöldszemű is megtalált újabban face-en, de nagy beszélgetéseket továbbra se folytattunk. Igazából tehet egy szívességet, beképzelt kis hülye.
Holnap megyünk Tábornokkal keresztelőre. Biztos szép meg jó lesz, de valahogy most nincs kedvem az ilyen eseményekhez. Jövő héten az én családommal töltünk egy hétvégét Balatonedericsen, aztán meg... aztán ki tudja. Kezdődik a suli, ezután a nyár után kb. pihenésnek fogom megélni a szorgalmi időszakot.

Azt hiszem, kezdem elveszíteni a józan eszem. Vagy csak túl sok a szabadidőm. Sokszor érzem úgy, hogy már megtörténtek velem dolgok, olyasmi, mint a déja vu, csak sokkal gyakoribb, és a legkülönbözőbb helyzetekben jön elő. Pedig minden rendben. Tesómék kibékültek, mi jövő héten cuccolunk össze Tábornokkal, teljesen be vagyok már zsongva, igazi belsőudvaros nagy belmagasságú pesti lakás (élmény lesz befűteni, de már leszarom, inkább didergek, minthogy mégegyszer aludjak melegben... a kollégiumban). Előbb még megyünk egy hétre a családdal nyaralni. Ma melóból majdnem kitettek, de akkor lett volna haddelhadd, velem egy vén pesti picsa se fog szórakozni. De valami tényleg úgy érzem, hogy kiveszett belőlem. Félek a kortól, a jövőtől, és attól is, hogy néhány elvárásnak nem tudok megfelelni. Meg egyébként is. Megismertem egy srácot, tünemény, kedves, naphosszat el tudunk beszélgetni, nem mellesleg kiköpött Johnny Depp. És kis túlzással eszembe se jut, hogy bármit akarjak tőle. Ez már a vég. Tábornokon pörög az agyam, meg hogy milyen jó lesz vele lakni. Neki is meg nekem. De mégis van valami, valami amit nem tudok definiálni, de szépen lassan érzem ahogy mérgez és belülről mar szét, és nem bírok rájönni, hogy mi lehet az, vagy talán nem is akarok, mert a felismerés katalizálná az egész folyamatot. Vagy csak bemesélem magamnak. Néha tudom, hogy mi fog következni, egyszer hallottam az időspirálról, hülyén hangzik, de mégis... talán most, ha elkezdődik valami új, hogy olyasvalakivel fogok együtt élni aki tényleg nagyon fontos nekem és én is neki, talán helyrejövök, vagy talán nincs is semmi baj, de akkor miért érzem, hogy veszítem el a kontrollt? El kell foglalnom magam, kifáradni, hogy ne legyen se erőm, se időm butaságokon törni a fejem.

Újra eltelt egy vizsgaidőszak, egy tavasz, és mindenki szívében ott él a vérző világ, anarchia helyett kapitalizmus, fanatikus betonozók dala, menj innen te veréb, szeretem a HT-t, na. Hiányzik a fiatalságom. Bár most úgy egész jól elvagyok. Persze minden fontos tárgyból átmentem a kémiát kivéve, de már nem érdekel. Azzal, hogy a többi meglett, valahogy úgy érzem, hogy nem bennem van a hiba. Ha meg tudtam tanulni a fizikát, a matek2-t, a bioszt, a babámfaszát, és még az elmfizt is megcsináltam, akkor csak nem lehetek annyira ostoba. Tábornok is azt mondja hogy okos vagyok és büszke rám. Szűk egy hónap és összeköltözünk, addig is itt csövezek nála a Budafoki úton, azt hiszem, szét is kapartam volna magam még egy hónap kollégiummal. Nagyon nem az volt már, mint régen, idegesített a sok kis gyökér (gólyaszinten lakni 26 évesen nem akkora fun), és nem volt már itt se Folyosótárs, se Zita, se Zí, se Joker. Szerencsére mindannyiukkal tartom a kapcsolatot és időnként összejárunk, pláne hogy azóta Zita és Joker egy pár lett. Alhattam volna sokáig, direkt ki is fárasztottam magam tegnap este (Poirot-t néztem, sooo hardcore!), de ma reggel nyolckor úgy fölébredtem, mintha parancsolták volna. Hétvégén otthon voltam, de szinte senki nem ért rá, Tanti hívott, neki mondjuk örültem. Ádám meg behajolhat. Nem értem mire jó ez a teátrális viselkedés meg győzködés hogy szóljak ha hazamegyek, amikor úgyis baszik bele, az elmúlt fél évben személyesen fél órát nem beszélgettünk, hiába csacsogunk el fészen fél napokat. Zöldszeműm is hazament a nyárra. Írt, szólt, de nem is értem volna rá találkozni vele, meg annyira nem is nagyon volt hozzá kedvem. Ősszel úgyis visszajön, s kinyílnak ősszel az egek, a dús kalásszal sárguló nyárnak már úgyis derekán járunk, bár nekem még csak most kezdődik. Szeretném tartalmasan tölteni, menni, bulizni, élni, nem úgy mint tavaly hogy kb. melóztam, aludtam, és próbáltam leküzdeni a többiek megölésére irányuló vágyat. Mindent összevetve boldog vagyok csak picit most egyedül érzem magam. Tábornok csak holnap jön vissza, viszont holnap már megyek dolgozni is, addig takarítok és krimit nézek. Tegnap vettem turmixgépet, remek ötlet volt, és furcsa hogy a melegszendvicssütőhöz még hozzá se nyúltam. Nem nagyon van mit mondanom. Tesóm tegnap szakított a barátjával, aggódok érte, nem tudom hogy kétszáz kilométer távolságból mit tehetnék. Persze hogy a kurva internet egyébként akkor tud elmenni, amikor beszélgetünk éjfél után nem sokkal. Ma reggelig nem is volt semmi, szét baszott az ideg. Egyszer kéne úgy igaziból, akkor hagy cserben, jellemző, már értem hogy Tábornok miért fikázza annyit a UPC-t. Nem szeretem a délelőttöket. A szorgalmi időszak hiányzik, a pörgés, a nyüzsgés, a többiek, az újdonságok varázsa, egyelőre még ráérősen. Múlt péntek délben még vizsgáztam, de már most a suli miatt nyígok. Nem baj, az idei nyár más lesz, jobb lesz, tartalmasabb lesz. Csak győzzem pénzzel. :)

"Mire elfelejtenélek, jelenj meg újra..." avagy Zöldszemű ismét felbukkant. Épp nagyban dolgozom ki az elmfizt, amikor látom hogy rám ír. Egy percig azt hittem, csak valami hiba, véletlenül rákattintottam a chatpartnerek között, és megjeleníti a legutóbbi beszélgetésünket (ami nem most volt). De nem... mondanám hogy marhára kíváncsi vagyok, hogy ebből mi fog kisülni, de azt hiszem pontosan tudom, hogy ebből mi fog kisülni.
Btw asszem minden rendben. Tábornokkal várjuk az összeköltözést, gyűrjük a vizsgaidőszakot, bár mocskosul el vagyok lustulva, talán tényleg túl sokat dolgoztam. De egész jó fizukat kaptam, és végre nem kellett hó végén elkunyerálni a csövesektől amit aznap összelejmoltak :D

Hát ez a tíz év is elment... hogy szalad az idő!

Végre rászántam magam, hogy valami életjelet adjak, erre szól a blogol.hu, hogy az egész cuccot áttették erre a kurva blog.hu-ra. Miért?! Én szerettem a régi blogom, ez meg egy fos! Sokkal körülményesebb minden, ezek soha nem hallottak a felhasználóbarát felületről?! Úgy értek az informatikához, mint tyúk az abc-hez, itt még a kikúrt fekete hátteremet se tudom egyelőre beállítani! Na lássuk mit tanultunk bevinfóból... majd jelentkezem. Egyébként mostanában full kedvetlen vagyok, szeretnék rájönni, hogy miért.

Arra gondoltam, milyen jó lenne valahol Szibéria legmélyén élni, teljesen egyedül és elszigetelve. Pár éve volt szenzáció, hogy találtak egy családot, vagyis az életben maradt tagjait, akik évtizedekig éltek úgy, hogy nem láttak más embert mint egymást. Az öreg onnan következtette ki, hogy mennyire fejlődik a technika, hogy látott egy csillagot, ami valamiért észrevehetően gyorsabban mozgott, mint a többiek. Újság, rádió és tévé (pláne internet) nélkül nem tudhatta, hogy műholdak keringenek már az űrben. Alultápláltak voltak mind, de nem vágytak a civilizáció bilincseire. Az őket felfedező geológuscsapat vállant vont és továbbment a hegyekbe. Vajon milyen lehet így élni? Hagyni, hogy a történelem elmenjen mellettünk, háborúk, rendszerváltások, járványok, technikai vívmányok, divatirányzatok hatásai alól kimaradni... csak reggel felkelni, létezni és este lefeküdni aludni. Hiányozna a város? Hiányozna a nyüzsgés? Hiányozna a többi ember? Néhányan bizonyára. De azért kipróbálnám egy időre. Oroszországban, hogy még a feliratokat is akadozva tudjam elolvasni, nem pláne megérteni. Mostanában az is gyakran eszembe jut, hogy hogyan is mentek a dolgok ezelőtt tíz évvel. Nem mennék vissza oda, de van amit elhoznék ide. Bár hirtelen nem is tudom hogy mit. Nem merek rágondolni, hogy mit. Félek, hogy ha rájönnék, akkor megnyitnék egy olyan űrt, ami örökké nyitva maradna. A kamaszkort? Neeem. A felelőtlenséget? Főleg nem. Passzolok, de... volt valami mámorító a tíz évvel ezelőtti tavaszban. Valahogy akkor, abban a néhány hónapban minden jó volt. Persze akkor nem tűnt annak, visszagondolva azonban már igen. Az idő tényleg megszépít, újabb tíz év múlva talán ezekre a hónapokra fogok visszagondolni úgy, hogy csak sütött a Nap és mi az utcánk végén szotyiztunk, és a legnagyobb problémáink kimerültek annyiban, hogy a társaságból épp ki az ügyeletes szarkeverő. Oké, ez már nyár volt, de... sajnálom hogy elveszett az akkoriban írt naplóm, bár egy részére még emlékszem. Meg hogy nagyjából akkoriban kik voltak velem kontaktban. Hukkónak azóta családja lett, Niki asszem Mohácson van és egészen megszépült, Marilyn Brüsszelben dolgozik, Sami otthon maradt, Zoli meg... vele csak májusban fogok megismerkedni. Fogalmam sincs, milyen lehet kokain hatása alatt lenni, de most valahogy kipróbálnám. Érdekes, de vele álmodtam. Nem emlékszem hogy mit, nincs is jelentősége. De olyan volt, mint régen, amikor megismerkedtünk. Céltalanul és ennek köszönhetően talán önzetlenül kavarogtunk, nem akarok abban a tudatban lenni, hogy ő már akkor is olyan mocskos kis féreg volt, mint amilyenként emlékezni tudok rá. Talán ez egy láncreakció. Valaki megtört benne valamit, ugyanazt, amit később ő is megtört bennem, és amit talán egyszer én meg fogok törni valakiben, aki majd ismét megtöri valaki másban. Vagy talán épp hozzámadta azt a pluszt, ami segített felnőni, és kinyitni a csipás, naiv kis szemem, hogy nem mind arany, ami hörcsög, és senkiben nem szabad megbízni, csak magára számíthat az ember végső soron. Nem tudom, mit mondanék neki, ha egyszer találkoznánk. Nem tudom, hogy mondanék-e neki valamit... nem tudom, hogy van-e számára mondanivalóm. Plátói szerelem volt, mindenki életében van egy ilyen... és csak egy ilyen van.
Gáborral találkoztam múlt hét végén egy eszeveszetten jó Borz-Alom koncerten. Ő megtalálta a számítását, aminek őszintén örülök. Jó volt beszélgetni vele, nem tudtam úgy nézni rá, mint egy srácra akivel régen egy majdhogynem komolynak vélhető kapcsolatban éltem... inkább mint egy rég látott haverra. Szinte minden olyan volt, mint az epic régi, szép időkben, csak Tesóm hiányzott nagyon.

Megtaláltam az embert, aki még nálam is elvetemültebb. Nem véletlenül az egyik legjobb haverom, bár a mostani azért egy elég merész húzás volt, még tőle is. Az igazat megvallva, nem tudom, hogy akarom-e a továbbiakban egy ilyen ember haverságát.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy kapcsolat nyitottsága nem bomlasztja föl az egészet, hanem épp ellenkező hatással van rá. Legalábbis ami engem illet. Van, ami van; történik, ami történik... aztán úgy szép volt, jó volt, hazamegyek, és végig az jár a fejemben hogy talán pontosan az ilyesfajta kapcsolat a legmélyebb. Bízunk egymásban annyira, hogy ezt megtehessük, és történjék bármi, szeretni fogjuk a másikat. És ez tök jó. Lehet akárkivel akármi, mégiscsak Tábornok lesz az egyetlen, akivel ápolgatjuk a másikat, ha beteg, figyelünk egymásra, és elképzelhetetlennek tartom, hogy ez a lánc ami minket összefog, valaha is végérvényesen elszakadjon. Igaza volt, amikor a párkapcsolati barátság fontosságára hívta föl a figyelmet. Oké, hogy nincs sok közös bennünk (lényegében semmi), de azért mégiscsak együtt futunk három éve, megítélésem szerint negatív változás nélkül. Naná, hogy vannak veszekedések, hisztik, bunkóságok mindkettőnk részéről, de legalább ezek után is biztosan tudom, hogy nem egy felszínes kapcsolatban élek, és amíg ezeken túl tudunk jutni, addig nincsen gáz. Szeretjük egymást, nyáron pedig megkezdjük a közös kis életünket, amit már komolyan alig várok! :)
A suliban meg gecinehéz évem lesz: elméleti fizika, informatika bevezetés a következőkbe: matek2 előadás, biosz, kémia, fizika1. És még sorolhatnám. Tegnap rendesen pánikba estem amikor eszembe jutott, mintha már kb. jövő héten vizsgáznom is kéne mindegyikből. Annyi nyugtat, hogy elég sokból év közben is lesz több zh, tehát remélhetőleg nem kell vizsgaidőszakban meghalnom. Csak kurvára oda kell figyelnem, gyakorolnom, és segítséget kérnem Folyosótárstól, Tábornoktól, meg akiktől még lehet. Nem merném letenni rá a nagyesküt, hogy magamtól mindent meg tudnék csinálni. De ilyenkor kell lekeverni magamnak egy pofont, és felkiáltani, hogy nem vagyok hülye, képes vagyok rá, I CAN DO IT!!! Szorítsatok. :)