PatkányBlog

Azt hiszem, kezdem elveszíteni a józan eszem. Vagy csak túl sok a szabadidőm. Sokszor érzem úgy, hogy már megtörténtek velem dolgok, olyasmi, mint a déja vu, csak sokkal gyakoribb, és a legkülönbözőbb helyzetekben jön elő. Pedig minden rendben. Tesómék kibékültek, mi jövő héten cuccolunk össze Tábornokkal, teljesen be vagyok már zsongva, igazi belsőudvaros nagy belmagasságú pesti lakás (élmény lesz befűteni, de már leszarom, inkább didergek, minthogy mégegyszer aludjak melegben... a kollégiumban). Előbb még megyünk egy hétre a családdal nyaralni. Ma melóból majdnem kitettek, de akkor lett volna haddelhadd, velem egy vén pesti picsa se fog szórakozni. De valami tényleg úgy érzem, hogy kiveszett belőlem. Félek a kortól, a jövőtől, és attól is, hogy néhány elvárásnak nem tudok megfelelni. Meg egyébként is. Megismertem egy srácot, tünemény, kedves, naphosszat el tudunk beszélgetni, nem mellesleg kiköpött Johnny Depp. És kis túlzással eszembe se jut, hogy bármit akarjak tőle. Ez már a vég. Tábornokon pörög az agyam, meg hogy milyen jó lesz vele lakni. Neki is meg nekem. De mégis van valami, valami amit nem tudok definiálni, de szépen lassan érzem ahogy mérgez és belülről mar szét, és nem bírok rájönni, hogy mi lehet az, vagy talán nem is akarok, mert a felismerés katalizálná az egész folyamatot. Vagy csak bemesélem magamnak. Néha tudom, hogy mi fog következni, egyszer hallottam az időspirálról, hülyén hangzik, de mégis... talán most, ha elkezdődik valami új, hogy olyasvalakivel fogok együtt élni aki tényleg nagyon fontos nekem és én is neki, talán helyrejövök, vagy talán nincs is semmi baj, de akkor miért érzem, hogy veszítem el a kontrollt? El kell foglalnom magam, kifáradni, hogy ne legyen se erőm, se időm butaságokon törni a fejem.