PatkányBlog

Arra gondoltam, milyen jó lenne valahol Szibéria legmélyén élni, teljesen egyedül és elszigetelve. Pár éve volt szenzáció, hogy találtak egy családot, vagyis az életben maradt tagjait, akik évtizedekig éltek úgy, hogy nem láttak más embert mint egymást. Az öreg onnan következtette ki, hogy mennyire fejlődik a technika, hogy látott egy csillagot, ami valamiért észrevehetően gyorsabban mozgott, mint a többiek. Újság, rádió és tévé (pláne internet) nélkül nem tudhatta, hogy műholdak keringenek már az űrben. Alultápláltak voltak mind, de nem vágytak a civilizáció bilincseire. Az őket felfedező geológuscsapat vállant vont és továbbment a hegyekbe. Vajon milyen lehet így élni? Hagyni, hogy a történelem elmenjen mellettünk, háborúk, rendszerváltások, járványok, technikai vívmányok, divatirányzatok hatásai alól kimaradni... csak reggel felkelni, létezni és este lefeküdni aludni. Hiányozna a város? Hiányozna a nyüzsgés? Hiányozna a többi ember? Néhányan bizonyára. De azért kipróbálnám egy időre. Oroszországban, hogy még a feliratokat is akadozva tudjam elolvasni, nem pláne megérteni. Mostanában az is gyakran eszembe jut, hogy hogyan is mentek a dolgok ezelőtt tíz évvel. Nem mennék vissza oda, de van amit elhoznék ide. Bár hirtelen nem is tudom hogy mit. Nem merek rágondolni, hogy mit. Félek, hogy ha rájönnék, akkor megnyitnék egy olyan űrt, ami örökké nyitva maradna. A kamaszkort? Neeem. A felelőtlenséget? Főleg nem. Passzolok, de... volt valami mámorító a tíz évvel ezelőtti tavaszban. Valahogy akkor, abban a néhány hónapban minden jó volt. Persze akkor nem tűnt annak, visszagondolva azonban már igen. Az idő tényleg megszépít, újabb tíz év múlva talán ezekre a hónapokra fogok visszagondolni úgy, hogy csak sütött a Nap és mi az utcánk végén szotyiztunk, és a legnagyobb problémáink kimerültek annyiban, hogy a társaságból épp ki az ügyeletes szarkeverő. Oké, ez már nyár volt, de... sajnálom hogy elveszett az akkoriban írt naplóm, bár egy részére még emlékszem. Meg hogy nagyjából akkoriban kik voltak velem kontaktban. Hukkónak azóta családja lett, Niki asszem Mohácson van és egészen megszépült, Marilyn Brüsszelben dolgozik, Sami otthon maradt, Zoli meg... vele csak májusban fogok megismerkedni. Fogalmam sincs, milyen lehet kokain hatása alatt lenni, de most valahogy kipróbálnám. Érdekes, de vele álmodtam. Nem emlékszem hogy mit, nincs is jelentősége. De olyan volt, mint régen, amikor megismerkedtünk. Céltalanul és ennek köszönhetően talán önzetlenül kavarogtunk, nem akarok abban a tudatban lenni, hogy ő már akkor is olyan mocskos kis féreg volt, mint amilyenként emlékezni tudok rá. Talán ez egy láncreakció. Valaki megtört benne valamit, ugyanazt, amit később ő is megtört bennem, és amit talán egyszer én meg fogok törni valakiben, aki majd ismét megtöri valaki másban. Vagy talán épp hozzámadta azt a pluszt, ami segített felnőni, és kinyitni a csipás, naiv kis szemem, hogy nem mind arany, ami hörcsög, és senkiben nem szabad megbízni, csak magára számíthat az ember végső soron. Nem tudom, mit mondanék neki, ha egyszer találkoznánk. Nem tudom, hogy mondanék-e neki valamit... nem tudom, hogy van-e számára mondanivalóm. Plátói szerelem volt, mindenki életében van egy ilyen... és csak egy ilyen van.
Gáborral találkoztam múlt hét végén egy eszeveszetten jó Borz-Alom koncerten. Ő megtalálta a számítását, aminek őszintén örülök. Jó volt beszélgetni vele, nem tudtam úgy nézni rá, mint egy srácra akivel régen egy majdhogynem komolynak vélhető kapcsolatban éltem... inkább mint egy rég látott haverra. Szinte minden olyan volt, mint az epic régi, szép időkben, csak Tesóm hiányzott nagyon.