PatkányBlog

Fejlődtem én az elmúlt évek során valamit is? Azt hiszem, igen. A régi bejegyzéseimet olvasgatom, talán kapaszkodót keresek, visszaigazolást, hogy voltam sokkal nagyobb idióta is, mint most. Nincs amúgy semmi rendkívüli, suli, meló, fiúk jönnek-mennek, Tábornok állandó, fasza együtt lakni meg minden. Sulit gyűröm, a munkában meg valami elcseszett Stockholm-szindrómához hasonlatos érzelmi szál köt. A fejlődés kérdése azért is merült fel, mert tegnap, három év után először találkoztam újra Lolácskával. Nagyon nem változott az elmúlt... Úristen, majdnem tíz év alatt amióta ismerem. Erre most rádöbbenni... meg kellett volna próbálnunk. Akkor. Középsuliban. Gyerekek, így ne legyetek beszariak. Látom magunkat ötven év múlva, fogak nélkül és köszvénnyel meg minden létező kórsággal ücsörgünk egy nyuggerotthonban, mert már mindenki kihalt mellőlünk, és csak ülünk a rokikocsiban és mondogatjuk, hogy meg kellett volna próbálni.
Egyébként minden oké, asszem. Szorongok, minden nyomaszt, a nappalokat valamiért egyre jobban rühellem, egyszerűen lehoznak az életről. Estére meg elfáradok. De most, hogy leírtam, valahogy jobb lett. Beszélni nem szeretek róla, még Tábornoknak sem, aki tényleg mindig mellettem áll és meghallgat és segít, pedig néha irgalmatlanul nagy geci tudok lenni vele is. Faszom tudja, hogy milyen indíttatásból, de még jó múltkorjában egy alkoholmámoros hajnalon ismerősnek jelöltem Zolit fészen. Vissza is igazolt. Azóta, ha magányosnak érzem magam, ránézek a profiljára. Senkije nincs, csak a motorja meg a kutyája. És ez így is fog maradni, már évek óta így is van. Posztolgatja a kamu megosztós hülyeségeket ("figyeld, mi történt a nagymellű csajjal ezt nem hinnéd" és hasonlók, amiket kötelező megosztani, hogy utána láthass valami random szar összeollózott vackot), akkora egy született lúzer, hogy komolyan jobb kedvem lesz tőle, főleg ha nem gondolok bele, hogy annak idején én őt tényleg, igaziból... blöe, nem. Fujcimá. Brr. És megint csak blöe. Hagyjuk is.
Próbálok tanulni, ez néha elég produktív, néha meg nem. Múltkor kevesebb, mint fél százalékkal csúsztam le egy kettesről, persze javítani még van esély, csak bosszant, mikor sűrű köcsögözések közepette eszembe jut. Tábornok mindig azt mondja, hogy okos vagyok. Szeretnék hinni neki. Következetes, na az nem vagyok, pedig talán többre mennék vele. Ki tudja. Most csak aludni szeretnék. Azt hiszem, pár órán belül fogok is. De most... valahogy szép a napfény. Eddig tényleg zavart. Régi időket hoz vissza, parkot, rég nem látott haverokat, hangulatokat, illatokat, a kurva kannásbor ízét :D Megvolt a maga szépsége, ami abban rejlett, hogy nem kellett felelősséget vállalni semmiért, az élet egy bazinagy vattacukor volt, és ezt észre se vettük. Bár szerintem a gimi után már jól csináltam. Buliztam, éltem, de azért úgy-ahogy oda is figyeltem a dolgokra. Szép idők voltak.