PatkányBlog

Vagy nem is beszélni. Csak közölni. Most valahogy minden jó. Egy ideje nincsenek rémálmaim, vagy legalábbis nem emlékszem rájuk. Hogy fantasztikus barátaim vannak, azt idáig is tudtam, de amikor kedvenc kricsmimbe toppanva kórusban kiabálják, hogy "MEGLEPETÉÉÉS!!!", az mindent felülmúl. A szervezést Évi bonyolította, és először csak az volt furcsa, hogy D. egy sörfesztiválról abba a kocsmába akart menni, hát jó, menjünk, én szeretem... aztán jé, ott van Évi, micsoda véletlen, de hát ő is komálja a helyet. Monsu is itt van, ofkorsz, jóban vannak, miért ne lenne itt vele. Folyosótárs is, oké, ismerik egymást mind a hárman, nincs ebben semmi... Tanti is, na ez már fura... Tesóm is, mi a tosz :D Ez kb. másfél másodpercbe tellett, hogy végigfusson az agyamon, csak később vettem észre, hogy ott van még Zita, Joker és Pubi is, később pedig jöttek még páran, aki pedig nem tudott csatlakozni, üzent egy üveg Jägerrel. Volt torta is, meg minden, éjfélkor kocsmatúrára indultunk, mert karaokezni akartunk, aminek az lett a vége, hogy Évivel torkunk szakadtából ordítottuk a pesti éjszakába az összes általunk ismert ilyen-olyan indulót. Itt a nyár, kell majd még ilyen. Mit kell ahhoz inni, hogy az embernek ne legyenek téveszméi és ne váljon agresszívvá? Talán társaság és alaphangulat kérdése. Igen, azt hiszem, ez a kettő a felelős, nem a pia. Az őszinteségi rohamokért is. Az elmúlt hónapok során kétszer kapott el, ha jobban belegondolok, az egyik épp az említett este végén volt. Kavicsról kavicsra, lassan, le a földig. Menni fog, csak idő kérdése. Nincs semmi oka, hogy ne sikerüljön. Húúú. Képes vagyok rá. Fogok tudni beszélni. Szent szar, milyen lehet annak, akit valami trauma ért?! Mennyire durván képes bezárkózni az ember a saját elméjébe? Mennyire képes kiszorítani másokat? És közel engedni? Mennyire képes megváltozni mások hatására? Mennyire képes tolerálni mások változásait? Változik egyáltalán maga az ember úgy igazán? Idő, idő és idő. Az mindent megold és elsimít, megválaszol, csak a fiatalságot bassza el, ha az ember hagyja.
Meg úgy egyébként is jól vagyok. Azt álmodtam, hogy az egyik otthoni középiskola töküres és félhomályos kollégiumában vagyok, és azt számolgatom, hogy hogyan és hol fognak elférni a vendégek. Aztán a tablókat nézegettem, vagyis inkább keresgéltem. Mintha még nem láttam volna. Csak ott valahogy más volt az egész miliő. Valójában soha nem jártam ott, de szóba került. Korai még. De azért sokszor eszembe jut. Furcsa dolog az emberi természet. Hogy mi vonz valakihez, akiről évekig semmit se tudtunk. Akiről nem tudtuk, hogy mit is akarunk pontosan, de valamit igen. Meh, még nem akarok spoilerezni. Akik számomra fontosak, azok úgyis tudják. Tesó, barátok, szülők.