PatkányBlog

Cinkes hetem volt, de azért akadt már rosszabb is. Kezdetnek ott van, hogy vészesen közeleg az éretlenségi, én meg még nem tanultam lófaszt se. Tényleg nem. Tegnap kiderült, hogy a Ghost-ba szervezett buli olyan kurvajól lett megszervezve, hogy épp csak a hely tulajdonosának nem lett szólva. Oké, este négyen (Iza, Tesóm, Zoli meg én) mentünk Club68-ba helyért kuncsorogni, még nem mondtak biztosat. Közben kiderült, hogy a hívott zenekarok egyike nem is tudott róla, hogy föllépnek. Közben kitotóztuk, hogy a négy együttesből kettőt ki kéne szórni, legalább az útiköltségen spórolunk, még ha így feleannyit is kérünk a beugróra. Szóval tegnap rohangáltunk fel-alá, mint a mérgezett egér. Valami el volt csúszva az egész napban. Jó lett volna kicsit odabújni Zolihoz, de még ez se ment. Néha olyan, mintha még mindig ott tartanánk, hogy oké, szóba állunk egymással. De nem gond, túllépek rajta, vagy elfojtom. Elvégre fáradt, sokat dolgozik. Gábor mellett megtanultam toleránsnak, türelmesnek, és hűségesnek lenni. Mostmár legalább értem, hogy tényleg mire volt jó. Hogy felnőjek. Viszont hiányzik a közösség, hogy bulizzunk, hogy ne csak üljünk ketten. Asszem ma megpróbálom rávenni Zolit, hogy menjünk el valahová. Akárhová. Csak holnap is dolgozik. Ez száksz. Legyen már jövő hét vége! Anyámék messze lesznek, három nap szabadság, bulik, pia dögivel, bár ma is jó lenne valami. Mehetnékem van! Ráadásul valahogy semmi sem az, aminek látszik, a boldognak látszó párkapcsolatokról kiderül, hogy belülről férgek rágják szét (kapásból kettő ilyet tudnék mondani), senki mosolya sem őszinte, de legalább a kedvesség még többnyire önzetlenségből adódik, és ez tartja bennem a reményt és az optimizmust, hogy még nem romlott annyira a világ, és lesz szebb idő is. Bár mondjuk most is elvagyok. Süt a Nap, és minden áron megpróbálom majd rábeszélni Zolit, hogy milyen jó lesz, ha végre kimozdulunk kicsit. Igazság szerint jó a kedvem. :)

Így van, mától "zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél". A reggeli eső után délutánra már egész kellemes márciusi idő lett, ki is jött rajtam a hülyeség, osztottam azt észt ha kellett, ha nem. Egyébként egész nap fáradt voltam, de nem vészesen... úgy éreztem magam, mintha kisgyerek lennék. Zolit meg csak holnap látom. Addig megpusztulkodok. Hiányzik a csókja, az illata, az ölelése, a hangja, a látványa, a közelsége. Mert úgy ölel, és úgy szeret, ahogy kell, ahogy akarom, és ahogy én is őt. Hiányzik a lelkem másik fele. Kezdek rájönni, mit éreznek a drogfüggők, ha nem kapják meg az adagjukat. Nekem ő az ópium, a boldogsághoz vezető út. Várom a holnapot. Bár reggel megyek fogorvoshoz. Nem félek tőle, csak igazából kanyi kurva semmi kedvem nincs hozzá. De legalább lemaradok egy egyszerűnek mondott fizikadolgozatról. Na mindegy, írjanak sokat. :D Egyébként fun, hétvégén csomó minden történt. Iza meg Csubi, állítólag Vivi meg Chopper, plusz Szösziéknél valami pitiáner ügyben kint voltak a sünegerek, de nem volt semmi... aszongyák. Jó, hogy végre jön a jó idő, nem ártana már egy kis szocializálódás. Mert mostanában nem vittem túlzásba. Sulit leszámítva persze. De hát az lófasz. Ott beszélek kb. Emesével, egy-két osztálytársammal, a büfés Marikanénivel, néha valamelyik tanárral, de ez azért nem az, amikor huszadmagaddal kiülsz a parkba a friss, zöld fűre, életed szerelmének kezét fogva, és örülsz mindennek, és mosolyogva hátradőlsz, biztonságban érzed magad, és szentül hiszed, hogy ez a pillanat örökké fog tartani, és te is örökké fogsz élni. Tudom, hogy mostanában csak nyáladzok, de nem tehetek róla. Dől belőlem. Soha senkit így még nem szerettem. Próbáltam gyűlölni, aztán elfojtani, aztán még jobban magamnak is letagadni, másnak is, aztán föladtam, szabad utat engedtem a gondolataim zuhatagának, de csak magamban, néha itt is. De most már szabad. Mostmár nem rendez érte senki jelenetet, nem kell titokban tartanom senki kedvéért. Kussoltam eleget. Pollenen volt szar, amikor odaült hozzánk az a srác, aki anno elütötte Gábort, és mondta, hogy látásból ismer, mert régen mindig a Randiban ültem egy Pély Barnára hasonlító sráccal... fölkeltem, és szaladtam, amíg bele nem botlottam Natasába, akinek a vállán rendeztem egy rapidzokogást, hogy mennyire hiányzik Zoli, és hogy nem tudok nélküle élni, és én próbáltam elfelejteni, de nem ment... vagy amikor más srác mellett aludva is róla álmodtam, és reggel kibaszottul éreztem magam. Régen egyszer megcsaltam, igen. De már levezekeltem. Soha többé nem tenném meg. Ja, extra fun, ha már pasik: Lolácska Izának kezdi el csapni a szelet. Dicsak Buksi, miből lesz a cserebogár? :D

Pénteken iszi volt. Úgy terveztük, hogy fölmegyünk Tekébe, aztán ott lesz ami lesz. Gondoltuk mi mindezt csütörtökön, amikor verőfényes napsütés volt, és megejtettük az idei első parkbasuliutánkiülős-délutánt. Persze péntekre minden csurom víz volt, és amikor negyed kilenc körül Zolival irányba kerültünk, még akkor is szakadt az eső, és a méter mély pocsolyáktól kb. tíz méter után beázott a cipőm, de bennem volt a mehetnék, és mivel csak a moziig kellett mennünk, a kedvem is jó volt. Ott volt Iza, Csubi, Tesócim, Bor Dani, Weiszi és Petra, később Cigóék is jöttek. Elvoltunk, irgalmatlan mennyiségű, de nem elpusztíthatatlanul sok pia volt, mi meg ittunk. Megeredtek a nyelvek, Zolival csomó olyan dologról beszéltünk, amiről eddig nem, vagy csak nagyon érintőlegesen. Múltról, jelenről, jövőről. Kiderült, hogy amikor szeptemberben Eddán találkozunk, fölajánlotta volna az újrakezdést, ha nem lett volna Gábor. Na mondom bazmeg... megbeszéltük, hogy jobb hogy így alakult minden, mármint hogy megadtuk egymásnak a harmadik esélyt is, és szóba jött persze az is, hogy mi lesz mondjuk egy év múlva... lehet, hogy összeköltözünk addigra. Tervezi, hogy újra leérettségizik, és elmegy egyetemre. Együtt maradunk, boldogok leszünk, most is azok vagyunk. És nincs csodálatosabb látvány, mint ahogy ott alszik mellettem. Mint egy angyal, a leggyönyörűbb. Reggel is álomszép, kócosan, halvány mosollyal az arcán. Gondolkodtam azon, hogy tudnék-e vele élni, mármint úgy tényleg együtt, összeköltözve... nem tudom, szerintem igen. Csak abban vagyok biztos, hogy nélküle nem. Ha a csupasz földön kell aludnom, és a körmeim alól kikapart kosz lenne a vacsorám, vidáman vállalnék mindent, ha az az ára, hogy összeköltözzünk. Helyesli, hogy egyetemre menjek, én is, hogy ő. Remek esze van, simán meg tudja csinálni. Már bízok benne, nem úgy, mint régen. Pénteken olyan szeretetkoncentrátumot kaptam tőle, hogy szívem szerint kiálltam volna énekelni és táncolni az esőbe, csak nem akartam, hogy az egész százhatvanas hülyének nézzen. Szombaton tanyán voltam csak, meg itthon, ma már csak itthon. De mégis egész hétvégém csöndes derűben telt el. Valahogy semmi negatívum nem tudott érdekelni. Se a suli sok baromsága, se Attila-Tö-KING, ahogy megríkatta szegény Annácskát, se a behányó kávéautomata, se a törökök, akikről végülis megállapítottam, hogy csak búcsús cigányok. Nem fürdenek! Egyik csaj osztálytársánál lakik egy, és a lány pénteken mesélte, hogy vasárnap óta a kis török nem fürdött még meg. Brrr! Talán mert a város törökfürdője magánkézbe került... ezt holnap fölvezetem Emesének. Biztosan ez az oka. Na mindegy, lényeg hogy boldog vagyok, nem elemezgetek, hogy mi hiányzik a kapcsolatunkból, nem rágom a körmöm, hogy melyik csajért fog otthagyni. Jön a tavasz, a jó idő, ha jól emlékszem, pénteken azt is megbeszéltem vele, hogy ballagásom után elmegyünk inni. Családnak már fölvezettem, hogy akármit is akartak eme neves alkalomból tartani, majd meg lesz tartva akkor, ha a kezemben lesz az érettségi bizonyítványom, addig két puszi (meg némi pénz a lumpoláshoz :D). A ballagás ugye április harmincadikán lesz. Duplán jó. Erre a napra esett a régi szakításunk is. Képébe akarok röhögni az időnek, hogy látod, megbosszultam magam, négy éve zokogtam, ma nevetek, ennyit érsz! És ugyanazzal nevetek, és mindig is szerettem, és mindig is szeretni fogom, és nem hiába volt annyi ideig az álmaimban, a szívemben, a rajzaimban, a verseimben, nem hiába mintáztam róla annyi mindent, nem véletlenül volt ő az etalon, bármibe is fogtam... ha azt mondaná, hogy ugorjak a kútba, szó nélkül beleugranék, még ha odalent Samara Morgan várna is rám. :) Ja, amúgy a koncert elmaradt, majd utánanézek, hogy mikor lesz bepótolva. És sok boldogságot Izának és Csubinak! :D

Cica bújik
Hozzám, puhán.
Körme, foga véres csupán.

Cica, Cica,
Miért tetted?
A kisegeret széjjel tépted.

Cica elnyúlik ölemben.
Dorombol, véres foga nem látszik.
Velem is kegyetlen
Macska-egér harcot játszik.

Cica, nem lesz ez így jó.
Ne itt aludj. Mennem kell.
Mire ismét leesik majd a hó,
Én leszek az eledel.

Bocs, hogy mostanában ilyen gyéren jelentkezem, de a hangulatom jobban ingadozik, mint egy terhes-klimaxos-hisztis-elmebeteg picsának. Kb. mint a sinus-görbe, de az ehhez képest nyílegyenes, sőt, nem is létezik. Nem tudom, mi van velem. Általában kurvajó a kedvem, de hajlamos vagyok a  befordulásra. Igazából félek. Főleg a jövőtől. Zolival messze kerülünk egymástól, és bár azt mondta, hogy ráérünk még ezen parázni, és hogy valahogy úgyis megoldjuk, azért jó lenne, ha nem veszíteném el harmadszorra is. Ennyire balfasz csak én lehetek. Szeretjük egymást, szó se róla, de néha még szorongok. Nem merem mondani neki, hogy szeretem. Nem azért, mert ne így érezném, hiszen amennyire ember rajongva imádhat egy másikat, úgy érzek iránta, ha nem jobban... csak nem tudom. Ha ő kimondja, akkor én is, de magamtól még nem megy. Néha azon filózok, hogy van-e bennünk egyáltalán valami közös. Régen volt, de igaza van abban, hogy újra meg kell ismernünk egymást. De valahogy mindig az a kép van előttem, ahogy Prosecturán odalépett hozzám, amikor olyan volt, mint akkor, nagyon nagyon régen, amikor megismertem, és még nem választottak el minket az évek és a múlt emlékképei, nem féltünk attól, hogy ugyanazokat a hibákat követjük el, minden friss volt és májusi... most néha ugyanolyanok vagyunk, mint akkor, néha meg mint két öregember, vagy inkább mint két kísértet. De legalább a sulival relatíve minden oké. Itthon már szerintem néhányan jobban várják, hogy lelépjek, mint én magam, pedig már tényleg ott tartok, hogy ölni tudnék érte. Vannak furcsa dolgok. De most kezdem látni, hogy tényleg megváltoztam az elmúlt pár évben. Talán előnyömre is. És mások is megváltoztak, volt, aki negatív irányban, és nem is kicsit... pénteken meg elvileg koncert a Ghostban. BorzAlom, meg... még nem tudjuk. Küldtem emilt a Pink Panthers egyik tagjának, és most várom a választ. Hehh, elgondolkodtam, mi változna meg, hogyha végre valahára... akik tudják, értik. Ez már nem vicces, ez már nem szar, ez már idegőrlő!

Éppen Cserháti Zsuzsát hallgattam az előbb, kinéztem az ablakon, és megláttam az utolsó lámpasort. Fölötte már a sötétség van, a dombtető fölötti ég, mögötte pedig az erdő. Eszembe jutott, milyen régen mentem már ki a kápolnához. Vagy fönt azon a kövesúton, ami Sötétvölgybe megy ki, és látni Sióagárdot. Nyuszu, veled voltam ott utoljára még a nyáron. :D Zolit akarom egyszer még fölvinni oda. Meg a kápolnához is. Meg este a kilátóhoz. Meg a Duna-partra. Meg föl az erdőbe. Majd tavasszal, talán áprilisban, akkor már jó az idő. Vele együtt akarom beszívni a friss levegőt, vele akarok sétálni a vakító napsütésben, temetői naplementében... áprilisban úgyis mindig meghülyülök. Hogy ez a régi szakításunk miatt van-e, arról fogalmam sincs. De azóta tuti, hogy van. Rámjön a mehetnék. De most úgy érzem, hogy ha elindulnék vele, akkor célba érnék. Nem tudom, hogy hol van az a cél, vagy hogy létezik-e egyáltalán... azt mondják, hogy sokszor a cél maga az út. Lehet benne valami. Parkban füvön fekvés, kézenfogva sétálás az újváros néptelen utcáin, hosszú beszélgetések, hülyülések, hozzábújások, mosolygások... négy év dédelgetett és soha senkivel meg nem osztott álmai várnak a beteljesülésre, és tudom, hogy szépen lassan eljönnek. Szombaton ahogy magához ölelt, és mondta, hogy nagyon szeret, és ahogy megcsókolt, és vigyázott, hogy ne essek el (jeges volt a föld, na, nem én voltam becsiccsentve!)... áradt belőle a boldogság és a szeretet, és hihetetlenül jó volt így látni. A régi Zoli volt, akibe beleszerettem, akihez rögeszmésen ragaszkodom, amilyennek megismertem, fiatalnak éreztem magam, és felhőtlenül boldognak. Na jó, ha rágondolok, akkor most is. :) Reggel, amikor a suli előtt cigiztem, megint jött, menetrend szerint, Anyós mosolyogva integet, én mosolyogva vissza... vajon ha találkoznánk mondjuk valahol a városban, megismerném? :D Ja, amúgy tegnap megesett az expasi fail: gimis nagy szerelmem írt iwiw-en, hogy rég látott, jól nézek ki, mi van velem, és hogy hiányzok neki. Oké, négy és fél éve beszéltünk utoljára, azóta szerintem nem is láttam. Most meg ez... dicsak Buksi. Kíváncsi vagyok, mit akarhat. No majd kiderítem. Egyébként rájöttem valamire: nem lesz világvége. Ugyanis az X bolygó keringési ideje állítólag 3600 év. Tehát 3600 éve már járt itt. Az akkori civilizációkat miért nem nyúvasztotta ki? Miért nem baszta szét az egész bolygót? Azóta úgyse tágult annyit az univerzum, hogy ne lett volna tömegpusztító ereje. Csillagászt! NASA-tagot! Valaki fejtse ki, hogy most mi van! :D

A tegnapi koncert valami hihetetlenül jó volt! :D Olyan nyolc körül értünk a helyszínre Zolival, először Weisz Gáborral meg Viviennel találkoztunk, aztán sorban futottunk össze a többiekkel, és ittunk, próbáltuk oldani a gátlásokat, Zolinál ment is, valamennyire nálam is. Tiszta aranyos volt. :) Régen éreztem ennyire, hogy szeret (nekem fél óra is régennek számít). Boldognak tűnt, én meg tudom, hogy az voltam, aztán végülis hamar, Prosectura után leléptünk. Még amikor kint beszélgettünk ketten, tulajdonképpen táplálta a reményeimet, mondtam is neki, hogy szaván fogom, de aztán nem lett semmi. Már kezd nem olyan vicces lenni. Mindegy, itthon még fönt voltunk egy kicsit, kajált, cigiztünk, beszélgettünk, aztán aludni mentünk, dumáltunk még egy sort, aztán mindkettőnket elnyomta az álom. Néha fölébredtem, néha talán ő is. Imádok hozzábújva aludni, bár kissé csalódott voltam. Mármint nem úgy... világmegváltáshoz elég életerőt és boldogságot ad az a kép, hogy kinyitom a szemem, és ott alszik mellettem, olyan, mint egy angyal. Na mindegy... reggel megint előbb fölébredt, mint én, aztán hülyeségeket osztottunk egymásnak (óriáscsiga-boncolás, sebbenzin, gépolajkoktél, meg ilyen cukiságok), aztán búcsú, és hazament. Mindig elmegy reggel, de legalább tudom, hogy visszajön. Tegnap Sziszitől esett tök jól, hogy örült nekünk, meg hogy újra együtt vagyunk... :) Már várom a keddet, gondolom akkor fogunk újra találkozni. Azért pár dolgot majd meg akarok tőle kérdezni...

Tegnap bassza meg... nagyon hosszú napom volt. Reggel bevittem suliba a jelentkezési papírt, és csodák csodájára mindent jól írtam be, nem csesztem el semmit. Oké, lefénymásoltattam amiket kellett, aztán vártam. Suli után még fényképezkedés (úgyhogy ha csúszik három hetet a pontok kihirdetése, az azért lesz, mert az Oktatási Minisztériumban szarrá röhögték magukat a képemen), postára csekket befizetni, vissza suliba lefénymásoltatni az egészet, aztán megint posta, föladni. Végre. Szerintem életemben ez volt az első alkalom, hogy valamit nem az utolsó utáni pillanatban rendeztem el. Igazából lefárasztott az egész. Na mindegy, este Zoltán. Keveset beszéltünk, néha tényleg úgy érzem, hogy kiégtünk mindketten, vagy csak még nagyon tél van. Másfél órát aludt az ölembe fekve, de nem volt szívem fölébreszteni. Igazából csodálatos volt, még ébredés után is. Kis kómás. :) Kitaláltuk, hogy induljunk haza. Oké, induljunk. A parkolóba a kocsi remekjól befagyott, se előre, se hátra. Kb. háromnegyed óra szenvedés, tolás, húzás, hólapátolás után megszületett a döntés: hazagyaloglok. Egy darabon elkísért, közben az út mellett, ahogy mentünk volna át a másik oldalra, egy hótól eltakart lyukba sikerült belelépnem, így jobb lábbal combig merültem a sáros hóban. Na, azon már csak röhögni tudtam. :D Aztán nem sokkal később kitalálta, hogy visszafordul. Jó, rendben. Már majdnem elértem az utcánkig, amikor láttam, hogy egy harminc körüli pár próbál leparkolni egy teljesen elhavazott parkolóba. Már tudtam, milyen szar, ha nem segítenek ilyenkor az embernek, így felajánlottam, hogy tolom én is, így sikerült valahogy a manőver. Nagyon rendesek voltak, alig engedtek el (gyere, hadd hívjunk meg egy pálinkára, teára, stb.), de így hajnali negyed három körül már csak haza akartam érni, és aludni. Itthon jól megfájdult a fejem, de asszem már elmúlt. Ma meg koncert. Sajnos se Virág, se Dorina nem jönnek, de a többiek, akik számítanak, ott lesznek, és ez a fontos. Lolácska is ápolgatja néha a lelki világom, amikor már tényleg kezdem úgy érezni, hogy valami nem stimmol, és igazából tényleg fiú vagyok. Legalábbis annak kezelnek. Néha nem értem a világot, és magamat sem. A mostani helyzetemet. Tényleg ezt akartam? Így akartam? Erre vágytam? Tegnap azalatt a másfél óra alatt volt egy kis lehetőségem átgondolni a dolgokat, és azt hiszem, egy kicsit nem olyan ez az egész, amilyennek elterveztem. Talán mert még tényleg hideg van és jég meg hó, és nem tudunk kifeküdni a parkban a fűre (nem kell elsütni a de igen, kifekhetsz - poént). Majdcsak lesz valami...

Valahogy nem stimmelnek a dolgok, mindenki rohan, elfoglalt, és nincs ideje beszélgetni. Akinek meg van, az csak bosszant. De legalább ma összeírtam a szóbakerülésre esélyes fősulik meg ilyesmik jegyzékét. Íme: MÜTF (mert állítólag jó ötlet lenne), NYME-BTK szabad bölcsészet (hogy legyen valami, ami talán érdekelhet is), ugyanez Pécsen és Kalocsán, aztán fizika (alacsony a ponthatár :)), és ennyi. Aztán majd lesz valami. Hogy fénykép minek kell...? Majd odarajzolom magam valahogy vázlatosan. Szombatot várom már nagyon, meg a koncertet, meg az antivalentinnapi piaolimpiát, és azt, hogy talán végre leomlanak a falak, feloldódnak a gátlások, és nem fogja többé utálni a februárt. Ma valahogy egy az egyben szar napom volt. Délelőtt pörögtem a sok kávétól, délután inkább visszahúzódtam a csigaházamba, és várom a hétvégét. Vagy a holnap délelőttöt, egyelőre azt. Vagy a reggelt, amikor elsuhannak a suli előtt. Tegnap meg ma ez elmaradt. Szívtam a cigit, fújtam a füstöt, hamut a betonra, csikket a hóba, és uzsgyi befelé, a menetrend szerinti Zoli meg sehol. Talán majd holnap. Tegnap találkoztunk, de fáradt volt, így fél tizenegykor már haza lettem hozva. Őszintén szólva volt egy olyan érzésem, hogy valami bántja, csak nem akarja elmondani. De lehet, hogy megint csak képzelődöm, mint már olyan sokszor is. Gondolatolvasó. Kérdés nélkül kifejtette, hogy nem velem van gond (na persze), nem is a múltja miatt, ne aggódjak, átölelt... oké, hülye vagyok. Aláírom. De mit csináljak, szeretem! Ha tudnám, hogy benne lenne egy összeköltözésben, gond nélkül kihagynám vagy váratnám a fősulit és elmennék dolgozni. De van valami tök jó is: újra van kedvem rajzolni. Róla, rólam, kettőnkről. Ahogyan régen is. Asszem jön a tavasz. Egyébként azt sose felejtem el, amit szombaton mondott, amikor hozzámbújt: nem hitte volna régebben, hogy így lesz, de szüksége van rám. Hát... nekem is őrá. Olyan nyersen őszinte tud lenni, hogy elhiszem neki.

Most épp szét akar robbanni a fejem (szerintem a front miatt, már ha van), és idegesít anyám hangja, ahogy a lakás különböző pontjaiból hallom, de mindettől függetlenül jó a kedvem. Talán a ma délelőtt és kora délután miatt, ugyanis négy osztálytársammal meglátogattuk a Pollack-ot Pécsen. Az odaút vicces volt, mindenen besírtunk. Pécsen szintén vicces volt, mert kb. ugyanannyi ideig kóvájogtunk a városban, hogy megtaláljuk a fősulit, mint amíg Szekszárdól egyáltalán odaértünk. Akárkit kérdeztünk meg, hívtunk föl, mindenki mást mondott. Végülis alig fél órás késéssel bevágódtunk, mint a féltégla egészben, de kiderült, hogy igazából semmiről nem maradtunk le. Regisztráltunk, beültünk az előadásokra, amit én szívem szerint végigaludtam volna (semmi újat nem mondtak, az egész száraz volt, ráadásul a srác, aki mellett ültem, olyan büdös volt, mint a kolera), de a fiúk azt mondták, az övék egész klassz volt. Oké, rendben, induljunk haza. Előtte még bementünk a koleszba kávézni, felfedeztük hogy van csocsóasztal, hát játszottunk is egyet. Még nem értünk ki a városból, amikor honnan, honnan nem, előkerült egy üveg mézespálinka. Nem akartam inni, de elkezdett fájni a fejem, gondoltam ártani csak nem használ... attól eltekintve, hogy igazából ki nem állhatom a pálinkát, ez tényleg finom volt. Érdekes, mert ha belegondolok, ezt is Balázs hozta, akinek tavaly a névnapján a suliban jägereztünk. Na mindegy, ittunk, visítoztunk, Szálkán megálltunk sörözni, csocsózni, srácok biliárdoztak egyet, aztán olyan háromnegyed három körül haza is értem. Arra emlékszem, hogy hol akarták és mivel megszívatni a kurvákat, de hogy az előadáson az ember hányféle szerkezetépítési módszerről magyarázott, arról fingom sincs (már ha volt olyan). Lehet, hogy nem is kéne egyetemre mennem? Na mindegy. Itthon meg dögvész, a fejem mindjárt szétesik.
De az is lehet, hogy a tegnapi nap miatt van jó kedvem. Szombat óta először találkoztam Zolival, miután a Művelődési Házban végighallgattam egy vérfagyasztóan és lábikrareszkettetően izgalmas előadást a Paksi Atomerőmű bővítésének tervezéséről. Alig két óra hosszás volt. Utána állófogadás, ami abból állt, hogy én meg két srác a suliból tömtük magunkba a szendvicseket, és szidtuk a sznobokat. Közben valahogy még föl tudtam hívni Zolit, hogy ne elénk jöjjön, hanem a mozihoz (mégiscsak egyszerűbb). Oké, hétkor találkoztunk, mint mindig, de aminek már örültem, az az volt, ahogy a telefonban hallottam a hangján, hogy már ő is várja. Bolt, cigikaufen, műhely. Imádok vele lenni, beszélgetni, hallgatni, simogatni, ölelni, csókolni, a kezét fogni, a szemébe nézni, a hangját hallani, az illatát érezni, az egész lényét csodálni, felnézni rá... minden vele töltött pillanat erőt ad, hitet, szeretetet, életkedvet, célt... ezek jelentik az életet. Nem tudom, hogyan létezhettem idáig ezek nélkül. A hozzámbújása nélkül, a suttogása nélkül, az egy óránál is tovább tartó csókjai nélkül, a hülyeségei nélkül, egyáltalán őnélküle. De most velem van. Szeretem, szeret. Megyünk Prosecturára. El akarok merülni a vele töltött időben, föl se kelni... jó ez így, tökéletes. :)