Így van, mától "zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél". A reggeli eső után délutánra már egész kellemes márciusi idő lett, ki is jött rajtam a hülyeség, osztottam azt észt ha kellett, ha nem. Egyébként egész nap fáradt voltam, de nem vészesen... úgy éreztem magam, mintha kisgyerek lennék. Zolit meg csak holnap látom. Addig megpusztulkodok. Hiányzik a csókja, az illata, az ölelése, a hangja, a látványa, a közelsége. Mert úgy ölel, és úgy szeret, ahogy kell, ahogy akarom, és ahogy én is őt. Hiányzik a lelkem másik fele. Kezdek rájönni, mit éreznek a drogfüggők, ha nem kapják meg az adagjukat. Nekem ő az ópium, a boldogsághoz vezető út. Várom a holnapot. Bár reggel megyek fogorvoshoz. Nem félek tőle, csak igazából kanyi kurva semmi kedvem nincs hozzá. De legalább lemaradok egy egyszerűnek mondott fizikadolgozatról. Na mindegy, írjanak sokat. :D Egyébként fun, hétvégén csomó minden történt. Iza meg Csubi, állítólag Vivi meg Chopper, plusz Szösziéknél valami pitiáner ügyben kint voltak a sünegerek, de nem volt semmi... aszongyák. Jó, hogy végre jön a jó idő, nem ártana már egy kis szocializálódás. Mert mostanában nem vittem túlzásba. Sulit leszámítva persze. De hát az lófasz. Ott beszélek kb. Emesével, egy-két osztálytársammal, a büfés Marikanénivel, néha valamelyik tanárral, de ez azért nem az, amikor huszadmagaddal kiülsz a parkba a friss, zöld fűre, életed szerelmének kezét fogva, és örülsz mindennek, és mosolyogva hátradőlsz, biztonságban érzed magad, és szentül hiszed, hogy ez a pillanat örökké fog tartani, és te is örökké fogsz élni. Tudom, hogy mostanában csak nyáladzok, de nem tehetek róla. Dől belőlem. Soha senkit így még nem szerettem. Próbáltam gyűlölni, aztán elfojtani, aztán még jobban magamnak is letagadni, másnak is, aztán föladtam, szabad utat engedtem a gondolataim zuhatagának, de csak magamban, néha itt is. De most már szabad. Mostmár nem rendez érte senki jelenetet, nem kell titokban tartanom senki kedvéért. Kussoltam eleget. Pollenen volt szar, amikor odaült hozzánk az a srác, aki anno elütötte Gábort, és mondta, hogy látásból ismer, mert régen mindig a Randiban ültem egy Pély Barnára hasonlító sráccal... fölkeltem, és szaladtam, amíg bele nem botlottam Natasába, akinek a vállán rendeztem egy rapidzokogást, hogy mennyire hiányzik Zoli, és hogy nem tudok nélküle élni, és én próbáltam elfelejteni, de nem ment... vagy amikor más srác mellett aludva is róla álmodtam, és reggel kibaszottul éreztem magam. Régen egyszer megcsaltam, igen. De már levezekeltem. Soha többé nem tenném meg. Ja, extra fun, ha már pasik: Lolácska Izának kezdi el csapni a szelet. Dicsak Buksi, miből lesz a cserebogár? :D