PatkányBlog

Valahogy nem stimmelnek a dolgok, mindenki rohan, elfoglalt, és nincs ideje beszélgetni. Akinek meg van, az csak bosszant. De legalább ma összeírtam a szóbakerülésre esélyes fősulik meg ilyesmik jegyzékét. Íme: MÜTF (mert állítólag jó ötlet lenne), NYME-BTK szabad bölcsészet (hogy legyen valami, ami talán érdekelhet is), ugyanez Pécsen és Kalocsán, aztán fizika (alacsony a ponthatár :)), és ennyi. Aztán majd lesz valami. Hogy fénykép minek kell...? Majd odarajzolom magam valahogy vázlatosan. Szombatot várom már nagyon, meg a koncertet, meg az antivalentinnapi piaolimpiát, és azt, hogy talán végre leomlanak a falak, feloldódnak a gátlások, és nem fogja többé utálni a februárt. Ma valahogy egy az egyben szar napom volt. Délelőtt pörögtem a sok kávétól, délután inkább visszahúzódtam a csigaházamba, és várom a hétvégét. Vagy a holnap délelőttöt, egyelőre azt. Vagy a reggelt, amikor elsuhannak a suli előtt. Tegnap meg ma ez elmaradt. Szívtam a cigit, fújtam a füstöt, hamut a betonra, csikket a hóba, és uzsgyi befelé, a menetrend szerinti Zoli meg sehol. Talán majd holnap. Tegnap találkoztunk, de fáradt volt, így fél tizenegykor már haza lettem hozva. Őszintén szólva volt egy olyan érzésem, hogy valami bántja, csak nem akarja elmondani. De lehet, hogy megint csak képzelődöm, mint már olyan sokszor is. Gondolatolvasó. Kérdés nélkül kifejtette, hogy nem velem van gond (na persze), nem is a múltja miatt, ne aggódjak, átölelt... oké, hülye vagyok. Aláírom. De mit csináljak, szeretem! Ha tudnám, hogy benne lenne egy összeköltözésben, gond nélkül kihagynám vagy váratnám a fősulit és elmennék dolgozni. De van valami tök jó is: újra van kedvem rajzolni. Róla, rólam, kettőnkről. Ahogyan régen is. Asszem jön a tavasz. Egyébként azt sose felejtem el, amit szombaton mondott, amikor hozzámbújt: nem hitte volna régebben, hogy így lesz, de szüksége van rám. Hát... nekem is őrá. Olyan nyersen őszinte tud lenni, hogy elhiszem neki.

Most épp szét akar robbanni a fejem (szerintem a front miatt, már ha van), és idegesít anyám hangja, ahogy a lakás különböző pontjaiból hallom, de mindettől függetlenül jó a kedvem. Talán a ma délelőtt és kora délután miatt, ugyanis négy osztálytársammal meglátogattuk a Pollack-ot Pécsen. Az odaút vicces volt, mindenen besírtunk. Pécsen szintén vicces volt, mert kb. ugyanannyi ideig kóvájogtunk a városban, hogy megtaláljuk a fősulit, mint amíg Szekszárdól egyáltalán odaértünk. Akárkit kérdeztünk meg, hívtunk föl, mindenki mást mondott. Végülis alig fél órás késéssel bevágódtunk, mint a féltégla egészben, de kiderült, hogy igazából semmiről nem maradtunk le. Regisztráltunk, beültünk az előadásokra, amit én szívem szerint végigaludtam volna (semmi újat nem mondtak, az egész száraz volt, ráadásul a srác, aki mellett ültem, olyan büdös volt, mint a kolera), de a fiúk azt mondták, az övék egész klassz volt. Oké, rendben, induljunk haza. Előtte még bementünk a koleszba kávézni, felfedeztük hogy van csocsóasztal, hát játszottunk is egyet. Még nem értünk ki a városból, amikor honnan, honnan nem, előkerült egy üveg mézespálinka. Nem akartam inni, de elkezdett fájni a fejem, gondoltam ártani csak nem használ... attól eltekintve, hogy igazából ki nem állhatom a pálinkát, ez tényleg finom volt. Érdekes, mert ha belegondolok, ezt is Balázs hozta, akinek tavaly a névnapján a suliban jägereztünk. Na mindegy, ittunk, visítoztunk, Szálkán megálltunk sörözni, csocsózni, srácok biliárdoztak egyet, aztán olyan háromnegyed három körül haza is értem. Arra emlékszem, hogy hol akarták és mivel megszívatni a kurvákat, de hogy az előadáson az ember hányféle szerkezetépítési módszerről magyarázott, arról fingom sincs (már ha volt olyan). Lehet, hogy nem is kéne egyetemre mennem? Na mindegy. Itthon meg dögvész, a fejem mindjárt szétesik.
De az is lehet, hogy a tegnapi nap miatt van jó kedvem. Szombat óta először találkoztam Zolival, miután a Művelődési Házban végighallgattam egy vérfagyasztóan és lábikrareszkettetően izgalmas előadást a Paksi Atomerőmű bővítésének tervezéséről. Alig két óra hosszás volt. Utána állófogadás, ami abból állt, hogy én meg két srác a suliból tömtük magunkba a szendvicseket, és szidtuk a sznobokat. Közben valahogy még föl tudtam hívni Zolit, hogy ne elénk jöjjön, hanem a mozihoz (mégiscsak egyszerűbb). Oké, hétkor találkoztunk, mint mindig, de aminek már örültem, az az volt, ahogy a telefonban hallottam a hangján, hogy már ő is várja. Bolt, cigikaufen, műhely. Imádok vele lenni, beszélgetni, hallgatni, simogatni, ölelni, csókolni, a kezét fogni, a szemébe nézni, a hangját hallani, az illatát érezni, az egész lényét csodálni, felnézni rá... minden vele töltött pillanat erőt ad, hitet, szeretetet, életkedvet, célt... ezek jelentik az életet. Nem tudom, hogyan létezhettem idáig ezek nélkül. A hozzámbújása nélkül, a suttogása nélkül, az egy óránál is tovább tartó csókjai nélkül, a hülyeségei nélkül, egyáltalán őnélküle. De most velem van. Szeretem, szeret. Megyünk Prosecturára. El akarok merülni a vele töltött időben, föl se kelni... jó ez így, tökéletes. :)

Asszem kezdek megnyugodni Zoli felől. Az életem többi része totális félelem és káosz (továbbtanulgatás, család, ráadásul annyi lazítási lehetőség sincs kb, mint a francia idegenlégióban), de majd túlleszek rajta. Szekszárdi Zenekarok Fesztiválját várom, remélhetőleg a többi asszonynéppel iszunk majd egy jót, de határozottan nem bánnám, ha Zolit is rá tudnám venni, hogy eljöjjön. Drága olvasóim, ti jösztök? Én mondjuk csak szombatra tervezem, hogy megyek, de az is több, mint a semmi.

Néha fáj, hogy olyan nyersen őszinte. Szerintem fogalma sincs, mi az a kegyes hazugság. Jó, mondja el, mert meghallgatom. De ha megijeszt? Ha olyan érzésem támad, hogy még egyáltalán nem tudott rendet tenni magában? Ilyenkor a szó már kevés. Legjobb az lenne, ha most idebújna hozzám. No, talán majd holnap. Egész nap búvalbaszott voltam, főleg délután, meg most. Tegnap kitaláltuk valahogy, hogy szombaton igyunk. Csak mi ketten. Igazából tökmindegy, csak együtt legyünk. Néha az az érzésem támad, hogy csak mi maradtunk egymásnak, kiégtünk, megöregedtünk, szerettünk, csalódtunk... és most újra együtt vagyunk. Mintha hazamentem volna. Meg talán mintha ő is. Szeret, tudom. Én is szeretem őt. Amikor hozzámbújik, és hosszú percekig egy kurva szót nem szól egyikünk se, csak néha megpusziljuk a másikat, ezzel jelezve, hogy még ébren vagyunk. És van a mély csönd. Ami szinte ordít. Amikor úgy érzem, gondolatban nagyon messze jár. Sóhajt, mintha valami nyomná a lelkét. Nem mindig kérdezek, mert bár úgyis azt mondja, hogy semmi, talán ez az egyetlen kegyes hazugság, amit megenged magának. Nem hülye, tisztában van vele, mi történne, ha őszintén kimondaná, amit akkor gondol. Vagy csak már megint az összeesküvés-elméleteket gyártom. De tegnap óta van egy olyan érzésem, hogy talán nem jogtalanul. De ne legyen igazam. Kicsit ellentmondásos az egész. De ha ˘újra előfordul, akkor fölteszem a kérdést, hogy tényleg akarja-e ezt az egészet. Bár nem tudom, mert nem tanácsos ilyenekkel nyúzni. Tapasztalat. Mondjuk azt kibaszottul bírnám, ha holnap nem lenne semmi gond.

Mostanában egyébként is hülyeségeket álmodok. De úgy mindenről. Kurrrva telihold.

Yesterday I thought he would break up. I don't know why, but I had this feeling in my mind and in my bones. Then at 8 p. m. we met. He kissed me, we went to their's, and all of my problems get away with the wind of the night. We talked a lot about about everything. I really enjoy these conversations! :) He is so clever and knows something about anything. After midnight he felt asleep with his arms around me, and with his head on my shoulder (we lied). It was one of those moments, in which I leave a little part of me. These moments making my life complete, these moments can give me faith, happiness, hope, and these are the answers of the question: isn't life beautiful? Yes, it is! Later he woke up, and told me that he didn't want to sleep, but with me he feels safe, and all his problems get far far away. He never told me this before. Never. But yesterday (today?) he did. There are no words to write down, how I feel now. I'm free, crazy in love, and I wanna shout about happiness! :D

And next friday some of my classmates and I will go to Pécs to visit PMMK. I think I am the only, who really want to study there, but never mind! :D Hookey from school is fun! Anyway, Keri is worse then ever. We could cut the smoke, and in the last month we had no week when somebody needn't call the ambulance. We feel sick there. Keri száksz! :D

Gyerekek, én családot akarok. Társat, gyerekeket. Anyuka szeretnék lenni, hazamenni a lakásomba, főzni a férjemre és a kölykeinkre, esti mesét mondani, reggelit csinálni, baszogatni az utódokat a tanulmányi eredményük miatt... szóval családot, na.

Ja, és azon filózok, hogy lehet új blogot indítok, vagy kitörlöm innen azokat a bejegyzéseket, amik arról szólnak, amiket a saját elmémből is ki akarok törölni. El akarom felejteni azt az időt, úgy érzem, akkor csak kattogtam. Értelem nélkül. És hibáztam, nagyot, de legalább tanultam belőle, változtam miatta, és ez kellett, erre volt jó az a majd' két év. :)

Nincsenek szavak arra, hogy mennyire szeretem. Hogy milyen jó egy hosszú nap után hozzábújni, vagy hogy újra a magaménak tudhatom. Mindamellett az élet zajlik, zajlogat. Még nem mertem itthon bejelenteni, hogy nem mehetek elmelten matekra, mert sík hülye vagyok hozzá. Enyhe agyfasz lesz, ha megtudják, de hát ez van, nem szabad kockáztatni. Asszem Pollack-ra nem is kell az emelt matek... no, utánanézek. Főleg ha megtalálom, mert múltkor úgy elvesztem a felvi.hu-n, hogy egy dél-amerikai dzsungelből könnyebben kiugráltam volna, mint onnan. Ja, kell rajz alkalmassági. Hm, hm, hm. Asszem nézek majd mást is, hátha valahova fölvesznek. :D Hopp, építőmérnökire nem kell ilyen csúnyaság! :D Na mindegy, majd átbeszélem valamelyik délután éccsapámmal a dolgokat. Le vagyok maradva így is, mint a borravaló. Kb. most dől el az életem, meg az elkövetkezendő fél évben, és igen, férfiasan bevallom, be vagyok tojva. Zoli nem érti, hogy miért nem akarok messze menni (Pest, Dánia, stb.), pedig szilveszterkor már mondtam neki. Vajon hogy élné meg, ha messze kerülnék? Szerintem könnyebben, mint én. Nem tudom. Talán nem is akarom tudni. Bárcsak már túllennék az egészen, kezemben a kis papírral, hogy hova vettek föl (mert valahova csak fölvesznek... remélem...), és öröm, boldogság, Zoli, kannásbor. Legközelebb kedden találkozunk, ami jó, csak közben nem tudom, hogy menjek-e egyáltalán holnap suliba, vagy inkább lógjak el vért adni. Az a baj, hogy egyedül semmi kedvem, úgyhogy inkább most még levezeklem a hétfőmet, bemegyek, legalább nem kell igazolás után szaladgálnom. Egyébként hóhért akasztani igen keserédes dolog. Mondhatni szar vicces.

Mi jót csináltatok a hétvégén?

Most jelöltem be (ismét, mert hát ugye újraregeltem júniusban) iwiwen első nagy szerelmemet, akit anno a gimiben ismertem meg, akkor gyűlöltük egymást, illetve hát ja, de aztán alig pár évnek kellett eltelnie, és szinte beszélőviszonyban lettünk. És most nézem, megnősült!!! :D Sok boldogságot neki, meg minden, de kb. ő lett volna a legutolsó, akiből kinéztem volna, hogy valaha ilyesmire adja a fejét. Ezen kajak besírtam most! :D Mármint leesett az állam, szóval meglepődtem, és... hát kibaszottul furcsa. :D Srác 24 éves. Na mindegy. Változnak az emberek. De azért tényleg szeretném tudni, miért is van ez... egy bizonyos kor után, talán 22 évesen. Magyarázat valakinek?

Na, hát ezek lennénk mi. A valóságban asszem nem ilyen vastag a nyakam, legalábbis remélem, de hát szarni rá, csak egészség legyen. :) Íme a mosoly, amibe beleszerettem, amire olyan sokat vártam, és amit már akkor csodálok, amikor csak akarok. Annyi mindent tudnék most írni, de túl nyálas lenne, hát inkább magamban tartom. De egyet még leírok: szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom!