Nincsenek szavak arra, hogy mennyire szeretem. Hogy milyen jó egy hosszú nap után hozzábújni, vagy hogy újra a magaménak tudhatom. Mindamellett az élet zajlik, zajlogat. Még nem mertem itthon bejelenteni, hogy nem mehetek elmelten matekra, mert sík hülye vagyok hozzá. Enyhe agyfasz lesz, ha megtudják, de hát ez van, nem szabad kockáztatni. Asszem Pollack-ra nem is kell az emelt matek... no, utánanézek. Főleg ha megtalálom, mert múltkor úgy elvesztem a felvi.hu-n, hogy egy dél-amerikai dzsungelből könnyebben kiugráltam volna, mint onnan. Ja, kell rajz alkalmassági. Hm, hm, hm. Asszem nézek majd mást is, hátha valahova fölvesznek. :D Hopp, építőmérnökire nem kell ilyen csúnyaság! :D Na mindegy, majd átbeszélem valamelyik délután éccsapámmal a dolgokat. Le vagyok maradva így is, mint a borravaló. Kb. most dől el az életem, meg az elkövetkezendő fél évben, és igen, férfiasan bevallom, be vagyok tojva. Zoli nem érti, hogy miért nem akarok messze menni (Pest, Dánia, stb.), pedig szilveszterkor már mondtam neki. Vajon hogy élné meg, ha messze kerülnék? Szerintem könnyebben, mint én. Nem tudom. Talán nem is akarom tudni. Bárcsak már túllennék az egészen, kezemben a kis papírral, hogy hova vettek föl (mert valahova csak fölvesznek... remélem...), és öröm, boldogság, Zoli, kannásbor. Legközelebb kedden találkozunk, ami jó, csak közben nem tudom, hogy menjek-e egyáltalán holnap suliba, vagy inkább lógjak el vért adni. Az a baj, hogy egyedül semmi kedvem, úgyhogy inkább most még levezeklem a hétfőmet, bemegyek, legalább nem kell igazolás után szaladgálnom. Egyébként hóhért akasztani igen keserédes dolog. Mondhatni szar vicces.

Mi jót csináltatok a hétvégén?