Néha fáj, hogy olyan nyersen őszinte. Szerintem fogalma sincs, mi az a kegyes hazugság. Jó, mondja el, mert meghallgatom. De ha megijeszt? Ha olyan érzésem támad, hogy még egyáltalán nem tudott rendet tenni magában? Ilyenkor a szó már kevés. Legjobb az lenne, ha most idebújna hozzám. No, talán majd holnap. Egész nap búvalbaszott voltam, főleg délután, meg most. Tegnap kitaláltuk valahogy, hogy szombaton igyunk. Csak mi ketten. Igazából tökmindegy, csak együtt legyünk. Néha az az érzésem támad, hogy csak mi maradtunk egymásnak, kiégtünk, megöregedtünk, szerettünk, csalódtunk... és most újra együtt vagyunk. Mintha hazamentem volna. Meg talán mintha ő is. Szeret, tudom. Én is szeretem őt. Amikor hozzámbújik, és hosszú percekig egy kurva szót nem szól egyikünk se, csak néha megpusziljuk a másikat, ezzel jelezve, hogy még ébren vagyunk. És van a mély csönd. Ami szinte ordít. Amikor úgy érzem, gondolatban nagyon messze jár. Sóhajt, mintha valami nyomná a lelkét. Nem mindig kérdezek, mert bár úgyis azt mondja, hogy semmi, talán ez az egyetlen kegyes hazugság, amit megenged magának. Nem hülye, tisztában van vele, mi történne, ha őszintén kimondaná, amit akkor gondol. Vagy csak már megint az összeesküvés-elméleteket gyártom. De tegnap óta van egy olyan érzésem, hogy talán nem jogtalanul. De ne legyen igazam. Kicsit ellentmondásos az egész. De ha ˘újra előfordul, akkor fölteszem a kérdést, hogy tényleg akarja-e ezt az egészet. Bár nem tudom, mert nem tanácsos ilyenekkel nyúzni. Tapasztalat. Mondjuk azt kibaszottul bírnám, ha holnap nem lenne semmi gond.

Mostanában egyébként is hülyeségeket álmodok. De úgy mindenről. Kurrrva telihold.