Most épp szét akar robbanni a fejem (szerintem a front miatt, már ha van), és idegesít anyám hangja, ahogy a lakás különböző pontjaiból hallom, de mindettől függetlenül jó a kedvem. Talán a ma délelőtt és kora délután miatt, ugyanis négy osztálytársammal meglátogattuk a Pollack-ot Pécsen. Az odaút vicces volt, mindenen besírtunk. Pécsen szintén vicces volt, mert kb. ugyanannyi ideig kóvájogtunk a városban, hogy megtaláljuk a fősulit, mint amíg Szekszárdól egyáltalán odaértünk. Akárkit kérdeztünk meg, hívtunk föl, mindenki mást mondott. Végülis alig fél órás késéssel bevágódtunk, mint a féltégla egészben, de kiderült, hogy igazából semmiről nem maradtunk le. Regisztráltunk, beültünk az előadásokra, amit én szívem szerint végigaludtam volna (semmi újat nem mondtak, az egész száraz volt, ráadásul a srác, aki mellett ültem, olyan büdös volt, mint a kolera), de a fiúk azt mondták, az övék egész klassz volt. Oké, rendben, induljunk haza. Előtte még bementünk a koleszba kávézni, felfedeztük hogy van csocsóasztal, hát játszottunk is egyet. Még nem értünk ki a városból, amikor honnan, honnan nem, előkerült egy üveg mézespálinka. Nem akartam inni, de elkezdett fájni a fejem, gondoltam ártani csak nem használ... attól eltekintve, hogy igazából ki nem állhatom a pálinkát, ez tényleg finom volt. Érdekes, mert ha belegondolok, ezt is Balázs hozta, akinek tavaly a névnapján a suliban jägereztünk. Na mindegy, ittunk, visítoztunk, Szálkán megálltunk sörözni, csocsózni, srácok biliárdoztak egyet, aztán olyan háromnegyed három körül haza is értem. Arra emlékszem, hogy hol akarták és mivel megszívatni a kurvákat, de hogy az előadáson az ember hányféle szerkezetépítési módszerről magyarázott, arról fingom sincs (már ha volt olyan). Lehet, hogy nem is kéne egyetemre mennem? Na mindegy. Itthon meg dögvész, a fejem mindjárt szétesik.
De az is lehet, hogy a tegnapi nap miatt van jó kedvem. Szombat óta először találkoztam Zolival, miután a Művelődési Házban végighallgattam egy vérfagyasztóan és lábikrareszkettetően izgalmas előadást a Paksi Atomerőmű bővítésének tervezéséről. Alig két óra hosszás volt. Utána állófogadás, ami abból állt, hogy én meg két srác a suliból tömtük magunkba a szendvicseket, és szidtuk a sznobokat. Közben valahogy még föl tudtam hívni Zolit, hogy ne elénk jöjjön, hanem a mozihoz (mégiscsak egyszerűbb). Oké, hétkor találkoztunk, mint mindig, de aminek már örültem, az az volt, ahogy a telefonban hallottam a hangján, hogy már ő is várja. Bolt, cigikaufen, műhely. Imádok vele lenni, beszélgetni, hallgatni, simogatni, ölelni, csókolni, a kezét fogni, a szemébe nézni, a hangját hallani, az illatát érezni, az egész lényét csodálni, felnézni rá... minden vele töltött pillanat erőt ad, hitet, szeretetet, életkedvet, célt... ezek jelentik az életet. Nem tudom, hogyan létezhettem idáig ezek nélkül. A hozzámbújása nélkül, a suttogása nélkül, az egy óránál is tovább tartó csókjai nélkül, a hülyeségei nélkül, egyáltalán őnélküle. De most velem van. Szeretem, szeret. Megyünk Prosecturára. El akarok merülni a vele töltött időben, föl se kelni... jó ez így, tökéletes. :)