Pénteken iszi volt. Úgy terveztük, hogy fölmegyünk Tekébe, aztán ott lesz ami lesz. Gondoltuk mi mindezt csütörtökön, amikor verőfényes napsütés volt, és megejtettük az idei első parkbasuliutánkiülős-délutánt. Persze péntekre minden csurom víz volt, és amikor negyed kilenc körül Zolival irányba kerültünk, még akkor is szakadt az eső, és a méter mély pocsolyáktól kb. tíz méter után beázott a cipőm, de bennem volt a mehetnék, és mivel csak a moziig kellett mennünk, a kedvem is jó volt. Ott volt Iza, Csubi, Tesócim, Bor Dani, Weiszi és Petra, később Cigóék is jöttek. Elvoltunk, irgalmatlan mennyiségű, de nem elpusztíthatatlanul sok pia volt, mi meg ittunk. Megeredtek a nyelvek, Zolival csomó olyan dologról beszéltünk, amiről eddig nem, vagy csak nagyon érintőlegesen. Múltról, jelenről, jövőről. Kiderült, hogy amikor szeptemberben Eddán találkozunk, fölajánlotta volna az újrakezdést, ha nem lett volna Gábor. Na mondom bazmeg... megbeszéltük, hogy jobb hogy így alakult minden, mármint hogy megadtuk egymásnak a harmadik esélyt is, és szóba jött persze az is, hogy mi lesz mondjuk egy év múlva... lehet, hogy összeköltözünk addigra. Tervezi, hogy újra leérettségizik, és elmegy egyetemre. Együtt maradunk, boldogok leszünk, most is azok vagyunk. És nincs csodálatosabb látvány, mint ahogy ott alszik mellettem. Mint egy angyal, a leggyönyörűbb. Reggel is álomszép, kócosan, halvány mosollyal az arcán. Gondolkodtam azon, hogy tudnék-e vele élni, mármint úgy tényleg együtt, összeköltözve... nem tudom, szerintem igen. Csak abban vagyok biztos, hogy nélküle nem. Ha a csupasz földön kell aludnom, és a körmeim alól kikapart kosz lenne a vacsorám, vidáman vállalnék mindent, ha az az ára, hogy összeköltözzünk. Helyesli, hogy egyetemre menjek, én is, hogy ő. Remek esze van, simán meg tudja csinálni. Már bízok benne, nem úgy, mint régen. Pénteken olyan szeretetkoncentrátumot kaptam tőle, hogy szívem szerint kiálltam volna énekelni és táncolni az esőbe, csak nem akartam, hogy az egész százhatvanas hülyének nézzen. Szombaton tanyán voltam csak, meg itthon, ma már csak itthon. De mégis egész hétvégém csöndes derűben telt el. Valahogy semmi negatívum nem tudott érdekelni. Se a suli sok baromsága, se Attila-Tö-KING, ahogy megríkatta szegény Annácskát, se a behányó kávéautomata, se a törökök, akikről végülis megállapítottam, hogy csak búcsús cigányok. Nem fürdenek! Egyik csaj osztálytársánál lakik egy, és a lány pénteken mesélte, hogy vasárnap óta a kis török nem fürdött még meg. Brrr! Talán mert a város törökfürdője magánkézbe került... ezt holnap fölvezetem Emesének. Biztosan ez az oka. Na mindegy, lényeg hogy boldog vagyok, nem elemezgetek, hogy mi hiányzik a kapcsolatunkból, nem rágom a körmöm, hogy melyik csajért fog otthagyni. Jön a tavasz, a jó idő, ha jól emlékszem, pénteken azt is megbeszéltem vele, hogy ballagásom után elmegyünk inni. Családnak már fölvezettem, hogy akármit is akartak eme neves alkalomból tartani, majd meg lesz tartva akkor, ha a kezemben lesz az érettségi bizonyítványom, addig két puszi (meg némi pénz a lumpoláshoz :D). A ballagás ugye április harmincadikán lesz. Duplán jó. Erre a napra esett a régi szakításunk is. Képébe akarok röhögni az időnek, hogy látod, megbosszultam magam, négy éve zokogtam, ma nevetek, ennyit érsz! És ugyanazzal nevetek, és mindig is szerettem, és mindig is szeretni fogom, és nem hiába volt annyi ideig az álmaimban, a szívemben, a rajzaimban, a verseimben, nem hiába mintáztam róla annyi mindent, nem véletlenül volt ő az etalon, bármibe is fogtam... ha azt mondaná, hogy ugorjak a kútba, szó nélkül beleugranék, még ha odalent Samara Morgan várna is rám. :) Ja, amúgy a koncert elmaradt, majd utánanézek, hogy mikor lesz bepótolva. És sok boldogságot Izának és Csubinak! :D