PatkányBlog

Vissza akarok menni Budára. Tudtam, hogy ez lesz. Szeptemberben azért nyígtam, mert nem akartam itthagyni Szekszárdot, most meg azért, mert itt akarom hagyni. Budát akarom! A villamost, a Móricz körteret, a sulit, a Citadellát, a nyüzsgést, a kolit, a Camponát, Folyosótársat, Tábornokot, a többieket a csoportból... este ott aludni Tábornoknál, aki újabban elég rendesen szarik a fejemre. Szombaton megyünk egy estre Siófokra, jön Izus is, és szóltam Tábornoknak, hogy mivel az nincs olyan messze tőle, igazán eljöhetne. Hímezett-hámozott, hogy hát de a szülei, meg most csak egy kocsi van, és hogy ő még nem is vezetett autópályán, de megpróbálja, de nem biztos, mert ez meg az meg amaz... mondanom kellett volna neki, hogy ha lusta, vagy szimplán nem akar látni, akkor közölje, és hagyjuk szépen békén egymást. Mert nekem nagyon hiányzik.
Reggel arra ébredtem, hogy kint iszonyatos vihar van. De tényleg, rég láttam már ilyet. Nem villámlott, dörgés se volt, de úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Macskák is csak lesték. :) Mikor visszaaludtam, elég nagy hülyeséget álmodtam. Budán voltam, naná, közel a Móriczhoz, valami boltban vagy hol, és Folyosótársnak válogattam össze szülinapi ajándékokat (ez azért lehet, mert tegnap elküldtem egy helyre az önéletrajzom, és véletlenül az én szülinapom helyett az övét írtam bele - fail), de minden csak karácsonyi cucc volt. Sietni akartam, mert még föl akartam menni Tábornokhoz, de mégse akartam kacatokat adni neki. Álmomban Gáborral jártam (egy éve nem beszéltünk semmit, honnan jutott eszembe?), aki kint az üzlet előtt várt rám Mogyival. Oké, ott helyben becsomagoltam a cuccokat, amik, ha jobban belegondolok, igazából mind az enyémek voltak; majd kimentem a fiúkhoz cigizni. Mogyi mondta, hogy hát neki most már mennie kell, gondoltam sebaj, nekem is ideje lenne visszalibegni a koliba, így hát búcsúzóul odabújtam hozzá, és megcsókoltam. Hogy Gábor ott állt mellettem, az csöppet sem zavart, úgy éreztem, ennyi jár nekem, nekünk, és hogy Gábor ezt majd meg fogja érteni. Nem így lett, de nem rendezett jelenetet, csak valami halk kurvázás vagy ilyesmi után elindult a körtér felé, mikor utánaszóltam, hogy beszéljük meg, rám se hederített. Mogyi a másik irányba ment, a Budafoki út felé, én meg az út másik oldalára, hogy fölszálljak a buszomra. Megláttam egy volt osztálytársnőmet még általánosból, valami goth csajjal cigizett. Kértem tőlük tüzet, majd felszálltam a buszra, ahol csak hátul volt ülőhely, én meg valamiért nem akartam hátramászni. Nem jellemző, eleve mindig hátul szállok föl. Aztán fölébredtem. A vihar már rég elvonult, de megint kezd felhősödni az ég. Tesóm barátja itt tölt két-három napot. Nem tudom hogy mit gondoljak a srácról. Aranyos, meg minden, de nekem valami sántít vele. De ne legyen igazam, komolyan. Szüleim nyaralnak péntekig, és most balra nézve a Villon összes és a Radnóti-kötet tetején ott látom Tábornok integrálóskönyvét. Tegnap valahogy a tévében is elég sokszor hallottam azt a szót, hogy "derivált". Derivált az apátok fasza, kedveskéim, az! Azon akadtam ki a legjobban, amikor egy gagyi vígjátéksorozatban egy nagyjából ötéves kissrác magyarázta, hogy mi is az a derivált vektor. Jéhéhhhééé, mondom, divergencia, drága szerelmem, úgy hiányoztál, azt hittem már sose hallok felőled! Na mindegy.
Tegnap Tanti is fölugrott kicsit, ami jó volt nem voltam annyira forever alone, mint eddig. Amióta hazajöttem, szarrá unom az agyam. Munkalehetőség sehol. De legalább Izus holnap hazajön. Vissza akarok menni Budára, minél hamarabb... csak nem tudom pontosan, hogy miért.

Tudom, régen írtam. Történtek is dolgok. Jók is, rosszak is. Például hogy jövő félévem a suliban vagy fizetős lesz, vagy passzív. Tartok a nyártól, itthon leszek, ahol csomó minden arra fog emlékeztetni, hogy mennyi mindent elcsesztem. Elveszítettem Zolit... na, ezt inkább tényleg úgy mondanám, hogy megszabadultam tőle. Sokszor eszembe jut, de nem hiányzik. Nem akarom visszakapni. Néha álmodok vele, de ezt betudom annak, hogy öt és fél évig az életem szerves része volt. A vizsgák... volt ami jól sikerült, volt, ami nem sikerült. A köcsög vektor gyakkal szenvedtem meg nagyon, de végül Bajusz bácsi kedves volt, és kínszevedés, puskázás, minden vacak után ki tudtam erőszakolni egy kettest, hogy aztán az elméletvizsgán egy tanár (aki szerintem egy gennyes pörsenés az egyetem valagán - Tábornok azóta, hogy ezt mondtam, csak Pörsenkésként emlegeti az ürgét) úgy megbuktasson, mint még soha senki. Nyolcan mentünk hozzá, öten elhasaltunk a beugrón, ketten a szóbelin, Mirabellát négyessel (!!!) engedte át. Kicsit volt gyilkolászhatnék-hangulat a többiek között. Csomóan strázsáltunk már ott, várva, hogy a csajt jókora szopatás után elküldi az egyessel. Valószínűleg bunda volt, talán az anyagfizika tanszékről csörögtek oda neki. Na mindegy, már nem fontos. Jótanács: soha, ismétlem: soha ne hagyjatok kettőnél több vizsgát egy hétre! Tábornok rengeteget segített, az utolsó két hétben már szinte nála laktam, csomó mindent elmagyarázott, vigyázott, figyelt rám... és még szorgalmi időszak végében is... egymáson nevettünk, amikor a lángostól tiszta tejföl lett az arcunk, egy esernyő alatt kuporogtunk a szakadó esőben, amikor senki nem volt körülöttünk, reggel együtt kávé, este együtt vacsi. Nevettünk a világon, és soha nem gondoltunk arra, hogy egyszer ennek vége lesz, hogy jön a nyár és mi messze leszünk egymástól. Az utolsó héten mertem csak mondani neki, hogy hiányozni fog a nyáron. Néha kiakasztott, de utána azért csak megvígasztalt valahogy. Az fáj, hogy a búcsú mindössze egy baráti ölelés volt. Sőt, utána azon kaptam magam, hogy úgy kapaszkodok a kezeibe, mint egy eszelős. Előtte pár nappal volt egy érdekes párbeszédünk, ami azzal kezdődött, hogy megjegyezte, hogy mennyire csillog a szemem. Fájt a fejem, talán lázas is voltam, megpróbáltam hát arra fogni. Mire ő: "de nem... akkor csillog, amikor így mosolyogva rám nézel". Basszus, hogy a vérbe ne csillogna! Nem tudom, mikor jönnek Szekszárdra, de már várom. Most itt van velünk két kölyökmacska is: Lacika és Cukor. A Lacika név az én kreativitásomat dicséri. És hogy mi lesz ezután? Nem tudom, várok. Budán se jó igazán Tábornok nélkül. Bármerre megyek, eszembe jut, hogy arra is voltunk, ott kajáltunk, ott ültünk le cigizni, ott vártam, oda akartam elmenni vele... stb. Hiányzik. Pénteken hazajöttem, Szekszárd már messziről az arcomba röhögött, mint egy túlságosan féltő szülő, aki vigyáz rám, talán már betegesen is... tegnap váltottam ugyan facebook-on pár szót Tábornokkal, állítólag hiányzok neki... aztán elment játszani. Ez csak nekem paradoxon? Néha nem értem ezt a srácot. Borzasztóan ki tud akasztani olyanokkal, hogy egy csöpp tejföl pottyan az asztalra, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Ő, aki csípőből integrál ki olyan függvényeket, hogy agyam eldobom. Az iskolához rengeteg esze van, de az élethez nem sok. Szeretek gondoskodni róla, ő szeret segíteni nekem, tökéletes harmónia. Néha az agyamra ment, de az csak olyan, mint amikor itthon a cicák túl pajkosak, és véletlenül picit megkarmolnak, vagy este hangosan játszanak, és nem tudok aludni tőlük... de haragudni sem tudok rájuk. Most épp ott tartok, hogy munkát és albérletet keresek neten, szigorúan Budapesten. Lesz ami lesz, nem akarom Tábornokot elveszíteni. Amikor a Móricz körtéren voltam, mindenről ő jutott eszembe. Hogy abba a boltba hányszor bementem neki, vagy vele, jé, ott a kínai ahol csomószor vacsiztunk, azon a sarkon csókolt meg újra, itt siettünk vizsgára, ebben a villamosmegállóban találkozgattunk télen... hiányzik. Állítólag én is neki, de nem nagyon zaklat se neten, se telefonon, én meg szerintem már így is elég gyanússá váltam a szemében. Kár, mert borzasztóan hiányzik.
Koliból is szinte mindenki elment végleg, vagy el fog menni. Folyosótárs egy évre passzivál, a barátnője is, Joker végzett és albérletbe megy, Zita is összeköltözik a barátjával... de hát ez az élet rendje. Az utolsó napom a koliban egyébként kb. pont ugyanolyan volt, mint az első. Ültem az ágy szélén, hogy na, akkor most mi lesz, egyedül éreztem magam, és vártam a következő napot, órát percet. Csak most nem jött Folyosótárs, hogy jé, beköltöztem, de jó, stb. Még netem se volt, mert lejárt a regisztráció. Édes drága Tétényi koli, nagyon megszerettem ott. Remélem, találok a következő félévre munkát és lakást Budán vagy Pesten, és akkor nem szakadok el talán annyira a többiektől arra az időre. Matekból meg ígyis-úgyis újra kell érettségiznem, de állok elébe.

Végre nincs az a kibaszott kánikula, mint az elmúlt napokban, hetekben, és valahogy máris jobb a közérzetem. Tegnap este Tábornok is visszajött Budára, találkoztunk, elkísértem kajálni (visszautasítottam a meghívását, nem voltam éhes), aztán ittunk egy-egy sört náluk, meg megnéztük a Csupasz Pisztolyt. Reggel hulla fáradtan bementem hozzá a suliba (hajnal fél kettő körül értem vissza Téténybe), ő öltönyben... hát, ezért a látványért megérte korán kelni. Annyira gyönyörű volt, olyan elegáns, olyan férfias, olyan tekintélyt parancsoló, olyan... és ez a két lábon járó csoda szorosan mellettem ült egy tök üres padon, nevetett hogy összekentem a fél fejem tejföllel (lángosevés powa), piszkált (mert mindig piszkál, amikor jó kedve van), velem vonult mindenhova, és engem ölelt meg búcsúzóul... úgy volt, hogy kettő vagy három óra körül találkozunk megint a suliban, de délben elaludtam, szerencsére háromkor Zita fölkeltett. Jó is volt, mert akkora baromságot álmodtam... itt voltam a koliban, de rajtam kívül még rengeteg csoporttársam lakott ezen a szinten, és olyan volt az egész, mint valami jó hangulatú teadélután, ahogy mindenki rendezte a kis ügyes-bajos dolgait, nyüzsgött, stb. Aztán az egyik srác kérdezte, hogy nincs-e kedvem velük elmenni már nem emlékszem, hogy hová. Gyorsan magamra kaptam valamit, de nagyon igénytelenül néztem ki, nem is akartam elindulni... a következő kép, hogy egy kocsiban ülök a hátsó ülésen, és ők megállnak, kiszállnak intézni valamit. Addig vállaltam, hogy ott maradok és őrzöm a cuccokat. Az ám, csak beszállt mellém egy cigány család, és a legkisebb szívfájdalom nélkül elindították a kocsit. Abban a pillanatban tudtam, hogy engem biza' elraboltak most autóstul. Szerencsére volt nálam telefon, amiről hívtam a rendőrséget, megmondtam a nevem, a születési dátumom, meg még a jó Isten tudja milyen hülyeségeket, és hogy elraboltak. Viszont nagyon rendesen viselkedtek velem a cigusok (elvégre álom volt :D), és a végén már sajnáltam, hogy feljelentést tettem (?) ellenük. A poén az, hogy mikor jöttek a sünök, apukám is velük volt, és tökre örültem neki. Aztán kitalálták, hogy visszavisznek a koliba, és akkor ébresztett Zita. Tábornokot nem értem el, írtam neki sms-t hogy sajna elaludtam, és hogy találkozunk-e este... még nem válaszolt. Tegnap sikerült megbántanom, de aztán kibékültünk. Egyemmmmmeg az érzékeny kis lelkét, hogy mindenen úgy megsértődik... és talán gonoszság, de mikor hatalmas, bánatos szemekkel nézett rám, és halkan, de mérgesen suttogta (hogy lakótársa ne hallja), hogy de ő szeret engem, szívből... hát én is őt. Amikor csak vele vagyok, vagy rá gondolok (mikor nem...), elszállnak a félelmeim, és a helyükbe jön valami olyan biztonságérzet és boldogság, amit férfitől már rég éreztem. Vele és érte mindenre képes vagyok, fütyülök rá, hogy mennyivel fiatalabb nálam, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet, és hogy mi lesz majd a nyáron. Itt és most nem érdekel. Nincs rossz előérzetem vele kapcsolatban... olyan pláne nem, ami Zoltán mellett volt végig. Nem, vele tényleg boldog vagyok, és ez nem olyan lopott boldogság, hogy na, kéthavonta egyszer kapok egy puszit, amiért nem kellett könyörögni, és akkor már fúdekurvajónekem. Tábornokban van valami, hogy ha rá nézek, egyből fülig ér a szám. Néha el se hiszem, hogy mindez velem történik meg. Féltem, hogy Zoltán után én is olyan érzelmileg kiüresedett, lelki vén trotty leszek, mint ő. De nem. Hallod, te kis pondró? Nem tudtál megtörni, soha nem leszel képes rá!!! Legszívesebben eltűntetnék minden bizonyítékot, ami azt láttatja, hogy közöm volt hozzá. Nincs bennem harag, csak igaza lett édesanyámnak: verem a fejem a falba, hogy másfél évet elcsesztem egy ilyen alakra. De... kellett. Nagyon akartam, megkaptam, tanultam belőle, azt hiszem. Mindegy.

Úgy érzem, lelkem sok-sok pici, színes pillangóvá változott, és szabadon röpdös mindenfelé. Rákérdeztem Tábornoknál... azt mondta, nem őt szereti. Engem szeret. Úgy akarom, hogy igaz legyen...!

Bezonyám, ami elkezdődött 2004. május 21-én este, az idén ugyancsak május 21-én este véget is ért. Igen, Zoltánról van és lesz most szó. Pénteken Tesómmal elmentünk Pécsre Pittbullra. Kurvajól éreztem magam, csak olyan meleg volt lent (régi Toxic-ról van szó), hogy a gondolataimat is kiizzadtam. Buli után kicsit föl tudtunk menni haverékhoz (oda Deni, Tesóm barátja vitt föl minket), aludtunk egy picit, reggel pedig hazamentünk. De hát szombat este is kell lazulni... pár arccal megbeszéltük, hogy találkozunk, köztük egy rég látott haverinával is. Tesóm és Izus valamivel előbb lementek mint én, aztán lassacskán irányba kerültem, kilépek a lépcsőházból, teszek pár métert, jobbra nézek... és kinek az autóját látom az utca végén parkolni? Úgy van, Zoltánpajtásét. Pont a volt menyasszonya lakása előtt. Azon nyomban hívtam Tesómat telefonon, és elmeséltem neki, milyen kép tárul elém ezen a csodálatos szombati alkonyon. Jó, oké... kimentem parkba, jöttek a többiek is, megpróbáltam telefonálni Zolinak... kinyomta. A kurva nénikédet, gondoltam, ezért még kapsz! Sötétedés körül visszamentünk az utcánkba, közben beszaladtam boltba sörért, és leültünk attól a tragacstól nem messze, hogy majd ha őméltósága kegyeskedik lefáradni az ágyasától, elbeszélgessek egy kicsit vele. Vártunk, vártunk... nem jött. Közben ketten fölmentek a haver csajhoz, hoztak még inni... na, nekünk se kellett több. Páran lányok belepisiltünk egy flakonba, és beöntöttük Zoltán oly nagyon szeretett autójának a tetőablakán. Nem értem be ennyivel. Ha már úgyis ott voltam, leeresztettem két kerekét. Muszáj volt kettőt, mert egy pótkerék még volt a platón. Mikor ezzel végeztem, már éjfél felé járt az idő, meg hát vihar is közeledett, fölmentünk Adrihoz, és ott beszélgettünk még egy jó darabig. Közben kora este óta folyamatosan próbáltam hívni Tábornokot, de ki volt kapcsolva. Nem is lett volna gáz, csak éjfélre ígértem magam msn-re. Na mindegy. Hajnal három körül elindultam haza, hát a lószállító még mindig ott dekkol. Szakadt az eső, nekem fura jó kedvem volt (és nem csak a pia miatt, mert azóta is tart :D), leguggoltam hát, és a maradék két kereket is tökig leeresztettem. Remélem, még jól be is ázott az egész, és a belelocsolt eső-húgy kombó szétmarja, vagy legalább jó büdös lesz. :D Másnap délután már nem parkolt ott, de azért szívesen megnéztem volna, milyen fejet vágott, amikor meglátta. :D Egyébként azóta sem keresett, én se őt. Tiltottam és töröltem az ismerőseim közül a közösségi portálokon, msn meg... vasárnap bejelentkeztem rejtve, akkor fönt volt. Amint elérhetőre váltottam, eltűnt. Úgyhogy ezzel nem lesz gond. Valahol szar, hogy így lett vége. Azok után, hogy mennyit osztotta, hogy ő milyen egyenes jellem, és soha nem hazudik, meg faszom... 25 éves felnőtt férfinek így kell kilépnie egy másfél éves kapcsolatból?! Csak ezért haragszok rá, hogy nem mert elém állni és a szemembe mondani. Utólag visszagondolva kár, hogy nem tűnt föl soha, hogy milyen sunyi kis pöcs. Tanti mondta jól: a nemesi származás nem jelent egyet a nemes lélekkel. Ezt kőbe kéne vésni. Na mindegy, a bosszúvágy forr bennem, de fájdalom az nincs. Örülök, hogy megszabadultam tőle, hogy szabad vagyok, és hogy mostmár Tábornokot sem kell titkolnom. Ő meg nevelgesse a szottyos kurvája zabigyerekét, megérdemlik egymást. Verni fogja még az Isten. :) Én boldog vagyok. Tábornokkal jól megvagyunk, néha összeveszünk, aztán kibékülünk, de valami akkor is összeköt minket. Szeretem. Rá tud venni, hogy tényleg nekiüljek tanulni. Tegnap volt a szülinapom, csomóan gondoltak rám, bár Tábornokkal megint jól összekaptunk egy részben félreértett dolog miatt, úgyhogy túl minden kapcsolati tényezőn, most várom az engesztelést. :) Kíváncsi lennék egyébként, hogy van-e valami tanulság a Zoltánnal megbélyegzett hét évből. Ha nincs, akkor az nem lep meg. Ha van, akkor az, hogy hülye vagyok. :D

No kéremalássan. Összefoglalva a nagyjából elmúlt egy hetet. Apukám lába lesérült, de már jobban van. Holnap vendégek jönnek hozzánk a tanyára, amiért valószínűleg nem fogok tudni találkozni édes szüleimmel, mert mire én hazaérek, ők már kint lesznek, és mikor ők hazajönnek, én szerintem aludni fogok. Holnap megyünk Tesómmal Pécsre Rózsaszín Pitbull koncertre, amit már várok... eszembe jutott, hogy ezer éve nem voltam már abban a városban, ami talán azért lehet, mert rühellem, vagy mert utálok csövezni, vagy mert a hideg ráz a Toxic-tól... nem tudom. Na mindegy. :) Zoltán azóta sem jelentkezett. Hétfőn volt a szülinapja, nem sokkal éjfél után írtam neki egy sms-t (minden ömlengés nélkül csak annyit, hogy "boldog születésnapot!"), válasz semmi. Jövhéten lesz az enyém, tuti hogy elfelejti. Valami azt súgja, hogy nem fog reggel a kollégium előtt várni öltönyben egy naaagy csokor rózsával, bonbonnal, fehérarany nyaklánccal vagy fülbevalóval, lovas hintóval, vonósnégyessel, saját maga által írt verssel arról hogy mennyire szeret, két repülőjeggyel Angliába, meg ilyesmikkel... de nem is bánom. Elvagyok nélküle. Néha hiányzik, de csak egy-két szép pillanat, amikre valamiért nem úgy emlékszem vissza, hogy jajj de fáj, hogy elmúlt, hanem hogy igen, azok akkor és ott jók voltak. A hosszú hajú Zolival. Azzal a Zolival, aki titkolta, hogy folyton a volt nőjére gondol. És itt asszem vége is a felsorolásnak. Most kezdem látni, hogy ez a kapcsolat elejétől fogva több sebből vérzett. De nem bánok semmit. Ha nem jöttünk volna össze, a mai napig nyígnék, hogy mi lett volna, ha... így legalább tudom. Ez. Ebből a szempontból megérte. Bár lehet, hogy ha nem lenne Tábornok, nehezebb lenne. Na jó, nem lehet, hanem biztos. Ő az a kéz, aki megfog és kihúz a szennyből. Az a puha, hófehér kéz, hosszú ujjakkal és hosszú körmökkel... nem tudok betelni vele. Kapát még nem sűrűn foghatott a szentem. :D Na mindegy. Elgondolkodtató, hogy mi is van most kettőnk között. Vannak olyan kijelentései, amikre csak pislogok, mint a pincebéka, mert jócskán túllépik a barátság kereteit. Szerintem. Szóval... akire csak barátként nézek, annak nem írom egyfolytában, hogy szeretem. Vagy hogy jöjjön be soron kívül suliba, mert szükségem van az ölelésére és a tekintetére. Vagy hogy a családomon kívül ő a legfontosabb az életemben. És végül, de nem utolsósorban: nem kérem meg, hogy ne lépjen be senkivel egy komoly kapcsolatba, mert nem tudnám elviselni a hiányát. Érdekesség, hogy ma találkozott az aktuális nagy szerelmével, de valahogy mégse úgy viszonyult hozzá, ahogy eddig. A csajt szemmel láthatóan ez zavarta, próbálta keresni Tábornokkal a kontaktot, ugyanakkor velem is levágott valami bratyizásfélét, de nemá, könyörgöm...! Aztán lehet, hogy mindezt csak bemesélem magamnak. Kivéve Tábornok szavait, mert azok mentésre kerülnek a gépen (szeretlek, windows live messenger és facebook). Nem tudom eldönteni, hogy hányadán állok vele. Mármint, hogy mi lesz ennek az egésznek a jövője. Nekem szükségem van rá, ő állítja, hogy neki szüksége van rám. Semmi nem jut eszembe, amihez ezt az állapotot hasonlítani tudnám.
Két hete nem voltam otthon. Hiányzik a családom, hiányoznak az ottani barátaim, a piactéri ivások, minden. Csak félek, hogy ha hazamegyek, rámtör az összes elfeledett emlék Zolival kapcsolatban. De lehet, hogy ezúttal nem így fog történni. Igen, azt hiszem, most más lesz. Ez a majdnem másfél év elég volt, hogy kiábránduljak belőle. Akaratlanul is összehasonlítom néha Tábornokkal. Ez vajon természetes? Mennyit ér, ha az ember lánya azt hallja valakitől, hogy igen, én boldog vagyok veled, és szükségem van rád, és soha ne hagyj magamra, és előtted teljesen felszabadultnak érzem magam, és tudom hogy te is ezt érzed, és hogy te is boldog vagy velem... viszont van, amikor azt hiszem, hogy kihasznál, de ezt csak a vállamon ülő, Paranoia névre hallgató kisördög suttogja bele a fülembe, ha józan paraszti ésszel átgondolom. Kíváncsi vagyok, meddig fog ez még így menni... és hogy drága Zoltánnak mikor jutok eszébe. Szombaton Tantival elvileg fölmegyünk egy rég nem látott haverinához, azt is várom. :) Amikor hasonló történik, úgy érzem, mintha soha nem jöttem volna el Szekszárdról, és hogy oda mindig olyan jó hazamenni. Nem vagyok egyedül. Szeretek, szeretnek. Azt hiszem, ez a boldogság.

A rohadt büdös kurva életbe, gyerekek, én azt hiszem, szerelmes vagyok.  o.O

Le lettem szólva kiscsoporttárspicsa által. Tábornok mesélte tegnap este, hogy szerdán, még mielőtt megtörténtek volna az ominózus történések, egyik hiperszőke picsavirág, akire régen hajtott, megkérdezte tőle, hogy hát mi tulajdonképpen járunk-e, mert ha ő látja Tábornokot tízszer, akkor abból én kilencszer vele vagyok. Tábornok elmagyarázta neki, hogy nem, mi nem járunk, csak barátok vagyunk. Kérdem én, ha járnánk is, mi köze lenne hozzá?! Erre a csaj valami olyasmit osztott, már nem emlékszem rá pontosan hogy mit, de a lényege az volt, hogy azt hitte, Tábornoknak jobb ízlése van annál, minthogy velem leálljon. Bicska zsebben kinyíl, harci ösztön föltámad... morcos lettem, na. Olyasvalaki ítélkezik fölöttem, aki nem is ismer, én is csak annyit látok róla, hogy havonta váltogatja a hajszínét, és nyakamba a rozsdásat, hogy érdekből jött össze az egyik igen befolyásos felsőbbévessel. Gyerekes dolog volt, hogy ezt ide leírtam? Tudom, csak leszarom. Sőt, jólesett. Úgy érzem, kezdek feltöltődni élettel, olyasvalakiről gondoskodhatok aki szintén törődik velem, hogy ha adok neki egy puszit, akkor nem érzem hülyén magam miatta... és ő is azt mondja hogy soha senkivel nem volt még olyan felszabadult, mint velem, és hogy mindig hiányoztam neki, és hogy előttem mer önmaga lenni, még ha néha el is hajtom a picsába, vagy ilyesmik... tudja jól, hogy ezeket nem azért csinálom, mert nem bírom, csak néha... néha tényleg az agyamra tud menni, de igazából csak úgy, mint ahogy egy kölyökmacska, aki összegubancolta a gombolyagokat játék közben. És hogy őt nem érdekli annak a tyúknak a véleménye, és engem se érdekeljen. És még annyi mindent mondott... tudom, szavak. De. Aki ébredt már hajnalban arra, hogy az arcát puszilgatják, vagy gondoljunk a szerdai műsorra, amikor a nem kis tömegen keresztül vezetett ki a villamoshoz, fogva a vállaimat (lehet hogy azért botorkáltam?), vagy annyi minden volt még... igen, tudom, volt hogy megbántott, volt hogy tényleg haragudtam rá, hogy meg akartam vele szakítani minden kapcsolatot... de talán nem véletlen, hogy nem így alakult. Egy biztos, nem bánom.

Nagyjából kijózanodva írok most. Este vele álmodtam többek között, elég furcsa volt minden. Az időrendi sorrend már nem tiszta, de volt egy olyan jelenet, hogy otthon voltam, a szobánk úgy volt berendezve, ahogy régen, de már a mostani falszínnel. Cintia tanult, én pedig észrevettem egy hatalmas pókot a falon. Valahogy belekergettem a csapba (csap nincs a szobában, nem is volt, nem is lesz), és apukám egyik zöld ingét összegyúrva leszorítottam, és kiabáltam neki, hogy jöjjön és ölje meg. Eleget is tett a kérésemnek, aztán szépen sorban kezdtem észrevenni a többi pókot is, ahogy itt-ott-amott fészkelnek vagy másznak... és akkor kopogtatott a rovarirtó, és valami szmötyivel lefújta őket. Érdekes volt. A következő (előző?) jelenet az volt, hogy buszra akartam itt Budapesten fölszállni, hogy hazamenjek, de inkább egy metrómegálló volt a helyszín, mint a Népliget, és a busz is valami nyugdíjasklubhoz volt hasonló, több szoba, konyha, kisfaszom... Mogyival voltam, aki egész konszolidáltan nézett ki ahhoz képest, mint ahogy emlékszem rá... zöld katonai nadrág volt rajta, sima fekete póló, haja hátrakötve, és napszemüveg. Vele vártam a buszt, amikor észrevettem, hogy Tábornok is ott ül, fehér ingben és fekete szövetnadrágban. Mogyi akkor szó szerint elrángatott onnan, én pedig csak néztem vissza Tábornokra vágyakozva, és ő is nézett rám, ugyanúgy... aztán fölszálltunk a buszra, egy öregasszonynak meg akartam mutatni a jegyem (ő volt a jegyfelelős... a micsoda?!), de a fejemre se szart, na mondom akkor üljünk le. Később jött puffogni, hogy biztos potyázni akartam meg minden, pedig én nem, igazán nem... aztán azt hiszem, fölébredtem, de úgy emlékszem, Tábornok még valahol el volt rejtve ebben az álomban. Attól féltem, hogy nekiáll csajozni, miután engem föltett a villamosra, de ugye jogalapom semmi nincs, hogy számonkérjem rajta vagy ilyesmi... de most beszélünk msn-en. Ő aggódott értem, és alig várta hogy írjam az sms-t hogy megérkeztem Téténybe, és miután elbúcsúztunk a villamosnál, már ő is hazament... meg amiket most ír... mintha az elmém sötét mocskából hirtelen pillangók bújnának elő, és szép színesre festenének mindent ami eddig szürke és fakó volt... tudom, ez nyálasan hangzik, de így van. Visszahozza belém az életet, boldog vagyok vele, és... és azt hiszem, szeretem. Csak meg ne tudja.

Tudom, azt mondtam, hogy Tábornok soha nem léphet Zoltán helyébe. Ez így igaz. Mert ő sokkal többet foglalkozik velem. Alig két órája rettenetesen szétcsaptam magam (most is serényen nyomkodom a törlést) egyetemi napokon... ő volt az, aki félrejött velem, hogy mi a baj, ő volt az, akinek a vállán a szó legszorosabb értelmében kisírhattam magam, ő volt az, aki fölajánlotta, hogy aludjak náluk, és miután ezt szépen megköszönve visszautasítottam (hányjam össze az albérletüket is?!), ő volt az, aki magához ölelve kitámogatott a villamoshoz, és csak akkor engedett el, ami után megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj, visszatalálok Téténybe. Még most is ott tartok, hogy nem érdekelt hogy miért csinálta, de egyszerűen nem hiszem, hogy lett volna hátsó szándéka. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket Zolinak soha. Nem bántam meg. Hogy jó lett-e volna, ha nála alszok? Bizonyára. Szerettem volna arra fölébedni, hogy befekszik mellém, megsimogatja az arcom, és ő is elalszik. Vagy reggel hallgatni, hogy tessék szíves legyek fölkelni és megtanulni integrálni, de előtte csináljak neki egy kávét, mert ő úgy szereti, ahogy én csinálom... aztán bólogatni arra a szövegére, hogy ha még egyszer szétcsapom magam, többé nem áll szóba velem, és hogy legyek szíves vigyázni magamra... és aztán elviselni hogy leordítja a hajamat, amiért nem mentem el orvoshoz a fülem miatt, és még annyi mindent... ahogy sugárzik minden gesztusából és szavából a törődés, mintha azt mondaná, hogy mindig itt lesz velem, bármit teszek vagy mondok... szinte érzem ahogy a vállaimnál fogva megráz, mint már oly sokszor, és a szemembe nézve kéri, hogy hajrázzak rá a dolgokra. Eddig semmibe vettem, de ezek után ha lesz ok, hogy itt maradjak, az ő lesz, főleg ő. Nem mondom, hogy soha nem jut eszembe, hogy milyen volt, amikor egy átbulizott éjszaka után Zoli hazavitt magukhoz, vagy a szemembe nézve rám mosolygott, satöbbi. Csak épp már nem jelent annyi mindent, mint régen. Talán semmit nem jelent, nem tudom. Nem akarok gondolni rá, és az igazat megvallva, nem is nagyon jut az eszembe. Tábornok annál inkább. Lehet, hogy bemesélem magamnak az egészet, lehet, hogy nem. Most csak szégyellni tudom magam, hogy olyannak látott, amilyennek. De valamiért úgy érzem, hogy nem ítél el érte... inkább megért. Ő sokkal érzelmesebb annál, hogy emiatt messzemenő következtetéseket vonjon le... nem, ő inkább megkér, hogy ne igyak annyit. Ezt csak onnan tudom, hogy már megkért. És ha ő megkér, neki én megteszem. Még hétfőn megbeszéltük, hogy estefelé találkozunk, és filmezünk. Kérdeztem, hogy mit szeretne nézni? Erre ő azt válaszolta, hogy engem, ahogy alszok. Megint csak ott tartok, hogy nem érdekel, hogy komolyan gondolta-e. De most én szeretném azt nézni, ahogy ő alszik. Reggel kávét csinálni neki, és... és nem is tudom. Csak jó lenne, ha most itt lenne.