PatkányBlog

Végre nincs az a kibaszott kánikula, mint az elmúlt napokban, hetekben, és valahogy máris jobb a közérzetem. Tegnap este Tábornok is visszajött Budára, találkoztunk, elkísértem kajálni (visszautasítottam a meghívását, nem voltam éhes), aztán ittunk egy-egy sört náluk, meg megnéztük a Csupasz Pisztolyt. Reggel hulla fáradtan bementem hozzá a suliba (hajnal fél kettő körül értem vissza Téténybe), ő öltönyben... hát, ezért a látványért megérte korán kelni. Annyira gyönyörű volt, olyan elegáns, olyan férfias, olyan tekintélyt parancsoló, olyan... és ez a két lábon járó csoda szorosan mellettem ült egy tök üres padon, nevetett hogy összekentem a fél fejem tejföllel (lángosevés powa), piszkált (mert mindig piszkál, amikor jó kedve van), velem vonult mindenhova, és engem ölelt meg búcsúzóul... úgy volt, hogy kettő vagy három óra körül találkozunk megint a suliban, de délben elaludtam, szerencsére háromkor Zita fölkeltett. Jó is volt, mert akkora baromságot álmodtam... itt voltam a koliban, de rajtam kívül még rengeteg csoporttársam lakott ezen a szinten, és olyan volt az egész, mint valami jó hangulatú teadélután, ahogy mindenki rendezte a kis ügyes-bajos dolgait, nyüzsgött, stb. Aztán az egyik srác kérdezte, hogy nincs-e kedvem velük elmenni már nem emlékszem, hogy hová. Gyorsan magamra kaptam valamit, de nagyon igénytelenül néztem ki, nem is akartam elindulni... a következő kép, hogy egy kocsiban ülök a hátsó ülésen, és ők megállnak, kiszállnak intézni valamit. Addig vállaltam, hogy ott maradok és őrzöm a cuccokat. Az ám, csak beszállt mellém egy cigány család, és a legkisebb szívfájdalom nélkül elindították a kocsit. Abban a pillanatban tudtam, hogy engem biza' elraboltak most autóstul. Szerencsére volt nálam telefon, amiről hívtam a rendőrséget, megmondtam a nevem, a születési dátumom, meg még a jó Isten tudja milyen hülyeségeket, és hogy elraboltak. Viszont nagyon rendesen viselkedtek velem a cigusok (elvégre álom volt :D), és a végén már sajnáltam, hogy feljelentést tettem (?) ellenük. A poén az, hogy mikor jöttek a sünök, apukám is velük volt, és tökre örültem neki. Aztán kitalálták, hogy visszavisznek a koliba, és akkor ébresztett Zita. Tábornokot nem értem el, írtam neki sms-t hogy sajna elaludtam, és hogy találkozunk-e este... még nem válaszolt. Tegnap sikerült megbántanom, de aztán kibékültünk. Egyemmmmmeg az érzékeny kis lelkét, hogy mindenen úgy megsértődik... és talán gonoszság, de mikor hatalmas, bánatos szemekkel nézett rám, és halkan, de mérgesen suttogta (hogy lakótársa ne hallja), hogy de ő szeret engem, szívből... hát én is őt. Amikor csak vele vagyok, vagy rá gondolok (mikor nem...), elszállnak a félelmeim, és a helyükbe jön valami olyan biztonságérzet és boldogság, amit férfitől már rég éreztem. Vele és érte mindenre képes vagyok, fütyülök rá, hogy mennyivel fiatalabb nálam, hogy mennyire gondolja komolyan ezt az egészet, és hogy mi lesz majd a nyáron. Itt és most nem érdekel. Nincs rossz előérzetem vele kapcsolatban... olyan pláne nem, ami Zoltán mellett volt végig. Nem, vele tényleg boldog vagyok, és ez nem olyan lopott boldogság, hogy na, kéthavonta egyszer kapok egy puszit, amiért nem kellett könyörögni, és akkor már fúdekurvajónekem. Tábornokban van valami, hogy ha rá nézek, egyből fülig ér a szám. Néha el se hiszem, hogy mindez velem történik meg. Féltem, hogy Zoltán után én is olyan érzelmileg kiüresedett, lelki vén trotty leszek, mint ő. De nem. Hallod, te kis pondró? Nem tudtál megtörni, soha nem leszel képes rá!!! Legszívesebben eltűntetnék minden bizonyítékot, ami azt láttatja, hogy közöm volt hozzá. Nincs bennem harag, csak igaza lett édesanyámnak: verem a fejem a falba, hogy másfél évet elcsesztem egy ilyen alakra. De... kellett. Nagyon akartam, megkaptam, tanultam belőle, azt hiszem. Mindegy.

Úgy érzem, lelkem sok-sok pici, színes pillangóvá változott, és szabadon röpdös mindenfelé. Rákérdeztem Tábornoknál... azt mondta, nem őt szereti. Engem szeret. Úgy akarom, hogy igaz legyen...!

Bezonyám, ami elkezdődött 2004. május 21-én este, az idén ugyancsak május 21-én este véget is ért. Igen, Zoltánról van és lesz most szó. Pénteken Tesómmal elmentünk Pécsre Pittbullra. Kurvajól éreztem magam, csak olyan meleg volt lent (régi Toxic-ról van szó), hogy a gondolataimat is kiizzadtam. Buli után kicsit föl tudtunk menni haverékhoz (oda Deni, Tesóm barátja vitt föl minket), aludtunk egy picit, reggel pedig hazamentünk. De hát szombat este is kell lazulni... pár arccal megbeszéltük, hogy találkozunk, köztük egy rég látott haverinával is. Tesóm és Izus valamivel előbb lementek mint én, aztán lassacskán irányba kerültem, kilépek a lépcsőházból, teszek pár métert, jobbra nézek... és kinek az autóját látom az utca végén parkolni? Úgy van, Zoltánpajtásét. Pont a volt menyasszonya lakása előtt. Azon nyomban hívtam Tesómat telefonon, és elmeséltem neki, milyen kép tárul elém ezen a csodálatos szombati alkonyon. Jó, oké... kimentem parkba, jöttek a többiek is, megpróbáltam telefonálni Zolinak... kinyomta. A kurva nénikédet, gondoltam, ezért még kapsz! Sötétedés körül visszamentünk az utcánkba, közben beszaladtam boltba sörért, és leültünk attól a tragacstól nem messze, hogy majd ha őméltósága kegyeskedik lefáradni az ágyasától, elbeszélgessek egy kicsit vele. Vártunk, vártunk... nem jött. Közben ketten fölmentek a haver csajhoz, hoztak még inni... na, nekünk se kellett több. Páran lányok belepisiltünk egy flakonba, és beöntöttük Zoltán oly nagyon szeretett autójának a tetőablakán. Nem értem be ennyivel. Ha már úgyis ott voltam, leeresztettem két kerekét. Muszáj volt kettőt, mert egy pótkerék még volt a platón. Mikor ezzel végeztem, már éjfél felé járt az idő, meg hát vihar is közeledett, fölmentünk Adrihoz, és ott beszélgettünk még egy jó darabig. Közben kora este óta folyamatosan próbáltam hívni Tábornokot, de ki volt kapcsolva. Nem is lett volna gáz, csak éjfélre ígértem magam msn-re. Na mindegy. Hajnal három körül elindultam haza, hát a lószállító még mindig ott dekkol. Szakadt az eső, nekem fura jó kedvem volt (és nem csak a pia miatt, mert azóta is tart :D), leguggoltam hát, és a maradék két kereket is tökig leeresztettem. Remélem, még jól be is ázott az egész, és a belelocsolt eső-húgy kombó szétmarja, vagy legalább jó büdös lesz. :D Másnap délután már nem parkolt ott, de azért szívesen megnéztem volna, milyen fejet vágott, amikor meglátta. :D Egyébként azóta sem keresett, én se őt. Tiltottam és töröltem az ismerőseim közül a közösségi portálokon, msn meg... vasárnap bejelentkeztem rejtve, akkor fönt volt. Amint elérhetőre váltottam, eltűnt. Úgyhogy ezzel nem lesz gond. Valahol szar, hogy így lett vége. Azok után, hogy mennyit osztotta, hogy ő milyen egyenes jellem, és soha nem hazudik, meg faszom... 25 éves felnőtt férfinek így kell kilépnie egy másfél éves kapcsolatból?! Csak ezért haragszok rá, hogy nem mert elém állni és a szemembe mondani. Utólag visszagondolva kár, hogy nem tűnt föl soha, hogy milyen sunyi kis pöcs. Tanti mondta jól: a nemesi származás nem jelent egyet a nemes lélekkel. Ezt kőbe kéne vésni. Na mindegy, a bosszúvágy forr bennem, de fájdalom az nincs. Örülök, hogy megszabadultam tőle, hogy szabad vagyok, és hogy mostmár Tábornokot sem kell titkolnom. Ő meg nevelgesse a szottyos kurvája zabigyerekét, megérdemlik egymást. Verni fogja még az Isten. :) Én boldog vagyok. Tábornokkal jól megvagyunk, néha összeveszünk, aztán kibékülünk, de valami akkor is összeköt minket. Szeretem. Rá tud venni, hogy tényleg nekiüljek tanulni. Tegnap volt a szülinapom, csomóan gondoltak rám, bár Tábornokkal megint jól összekaptunk egy részben félreértett dolog miatt, úgyhogy túl minden kapcsolati tényezőn, most várom az engesztelést. :) Kíváncsi lennék egyébként, hogy van-e valami tanulság a Zoltánnal megbélyegzett hét évből. Ha nincs, akkor az nem lep meg. Ha van, akkor az, hogy hülye vagyok. :D

No kéremalássan. Összefoglalva a nagyjából elmúlt egy hetet. Apukám lába lesérült, de már jobban van. Holnap vendégek jönnek hozzánk a tanyára, amiért valószínűleg nem fogok tudni találkozni édes szüleimmel, mert mire én hazaérek, ők már kint lesznek, és mikor ők hazajönnek, én szerintem aludni fogok. Holnap megyünk Tesómmal Pécsre Rózsaszín Pitbull koncertre, amit már várok... eszembe jutott, hogy ezer éve nem voltam már abban a városban, ami talán azért lehet, mert rühellem, vagy mert utálok csövezni, vagy mert a hideg ráz a Toxic-tól... nem tudom. Na mindegy. :) Zoltán azóta sem jelentkezett. Hétfőn volt a szülinapja, nem sokkal éjfél után írtam neki egy sms-t (minden ömlengés nélkül csak annyit, hogy "boldog születésnapot!"), válasz semmi. Jövhéten lesz az enyém, tuti hogy elfelejti. Valami azt súgja, hogy nem fog reggel a kollégium előtt várni öltönyben egy naaagy csokor rózsával, bonbonnal, fehérarany nyaklánccal vagy fülbevalóval, lovas hintóval, vonósnégyessel, saját maga által írt verssel arról hogy mennyire szeret, két repülőjeggyel Angliába, meg ilyesmikkel... de nem is bánom. Elvagyok nélküle. Néha hiányzik, de csak egy-két szép pillanat, amikre valamiért nem úgy emlékszem vissza, hogy jajj de fáj, hogy elmúlt, hanem hogy igen, azok akkor és ott jók voltak. A hosszú hajú Zolival. Azzal a Zolival, aki titkolta, hogy folyton a volt nőjére gondol. És itt asszem vége is a felsorolásnak. Most kezdem látni, hogy ez a kapcsolat elejétől fogva több sebből vérzett. De nem bánok semmit. Ha nem jöttünk volna össze, a mai napig nyígnék, hogy mi lett volna, ha... így legalább tudom. Ez. Ebből a szempontból megérte. Bár lehet, hogy ha nem lenne Tábornok, nehezebb lenne. Na jó, nem lehet, hanem biztos. Ő az a kéz, aki megfog és kihúz a szennyből. Az a puha, hófehér kéz, hosszú ujjakkal és hosszú körmökkel... nem tudok betelni vele. Kapát még nem sűrűn foghatott a szentem. :D Na mindegy. Elgondolkodtató, hogy mi is van most kettőnk között. Vannak olyan kijelentései, amikre csak pislogok, mint a pincebéka, mert jócskán túllépik a barátság kereteit. Szerintem. Szóval... akire csak barátként nézek, annak nem írom egyfolytában, hogy szeretem. Vagy hogy jöjjön be soron kívül suliba, mert szükségem van az ölelésére és a tekintetére. Vagy hogy a családomon kívül ő a legfontosabb az életemben. És végül, de nem utolsósorban: nem kérem meg, hogy ne lépjen be senkivel egy komoly kapcsolatba, mert nem tudnám elviselni a hiányát. Érdekesség, hogy ma találkozott az aktuális nagy szerelmével, de valahogy mégse úgy viszonyult hozzá, ahogy eddig. A csajt szemmel láthatóan ez zavarta, próbálta keresni Tábornokkal a kontaktot, ugyanakkor velem is levágott valami bratyizásfélét, de nemá, könyörgöm...! Aztán lehet, hogy mindezt csak bemesélem magamnak. Kivéve Tábornok szavait, mert azok mentésre kerülnek a gépen (szeretlek, windows live messenger és facebook). Nem tudom eldönteni, hogy hányadán állok vele. Mármint, hogy mi lesz ennek az egésznek a jövője. Nekem szükségem van rá, ő állítja, hogy neki szüksége van rám. Semmi nem jut eszembe, amihez ezt az állapotot hasonlítani tudnám.
Két hete nem voltam otthon. Hiányzik a családom, hiányoznak az ottani barátaim, a piactéri ivások, minden. Csak félek, hogy ha hazamegyek, rámtör az összes elfeledett emlék Zolival kapcsolatban. De lehet, hogy ezúttal nem így fog történni. Igen, azt hiszem, most más lesz. Ez a majdnem másfél év elég volt, hogy kiábránduljak belőle. Akaratlanul is összehasonlítom néha Tábornokkal. Ez vajon természetes? Mennyit ér, ha az ember lánya azt hallja valakitől, hogy igen, én boldog vagyok veled, és szükségem van rád, és soha ne hagyj magamra, és előtted teljesen felszabadultnak érzem magam, és tudom hogy te is ezt érzed, és hogy te is boldog vagy velem... viszont van, amikor azt hiszem, hogy kihasznál, de ezt csak a vállamon ülő, Paranoia névre hallgató kisördög suttogja bele a fülembe, ha józan paraszti ésszel átgondolom. Kíváncsi vagyok, meddig fog ez még így menni... és hogy drága Zoltánnak mikor jutok eszébe. Szombaton Tantival elvileg fölmegyünk egy rég nem látott haverinához, azt is várom. :) Amikor hasonló történik, úgy érzem, mintha soha nem jöttem volna el Szekszárdról, és hogy oda mindig olyan jó hazamenni. Nem vagyok egyedül. Szeretek, szeretnek. Azt hiszem, ez a boldogság.

A rohadt büdös kurva életbe, gyerekek, én azt hiszem, szerelmes vagyok.  o.O

Le lettem szólva kiscsoporttárspicsa által. Tábornok mesélte tegnap este, hogy szerdán, még mielőtt megtörténtek volna az ominózus történések, egyik hiperszőke picsavirág, akire régen hajtott, megkérdezte tőle, hogy hát mi tulajdonképpen járunk-e, mert ha ő látja Tábornokot tízszer, akkor abból én kilencszer vele vagyok. Tábornok elmagyarázta neki, hogy nem, mi nem járunk, csak barátok vagyunk. Kérdem én, ha járnánk is, mi köze lenne hozzá?! Erre a csaj valami olyasmit osztott, már nem emlékszem rá pontosan hogy mit, de a lényege az volt, hogy azt hitte, Tábornoknak jobb ízlése van annál, minthogy velem leálljon. Bicska zsebben kinyíl, harci ösztön föltámad... morcos lettem, na. Olyasvalaki ítélkezik fölöttem, aki nem is ismer, én is csak annyit látok róla, hogy havonta váltogatja a hajszínét, és nyakamba a rozsdásat, hogy érdekből jött össze az egyik igen befolyásos felsőbbévessel. Gyerekes dolog volt, hogy ezt ide leírtam? Tudom, csak leszarom. Sőt, jólesett. Úgy érzem, kezdek feltöltődni élettel, olyasvalakiről gondoskodhatok aki szintén törődik velem, hogy ha adok neki egy puszit, akkor nem érzem hülyén magam miatta... és ő is azt mondja hogy soha senkivel nem volt még olyan felszabadult, mint velem, és hogy mindig hiányoztam neki, és hogy előttem mer önmaga lenni, még ha néha el is hajtom a picsába, vagy ilyesmik... tudja jól, hogy ezeket nem azért csinálom, mert nem bírom, csak néha... néha tényleg az agyamra tud menni, de igazából csak úgy, mint ahogy egy kölyökmacska, aki összegubancolta a gombolyagokat játék közben. És hogy őt nem érdekli annak a tyúknak a véleménye, és engem se érdekeljen. És még annyi mindent mondott... tudom, szavak. De. Aki ébredt már hajnalban arra, hogy az arcát puszilgatják, vagy gondoljunk a szerdai műsorra, amikor a nem kis tömegen keresztül vezetett ki a villamoshoz, fogva a vállaimat (lehet hogy azért botorkáltam?), vagy annyi minden volt még... igen, tudom, volt hogy megbántott, volt hogy tényleg haragudtam rá, hogy meg akartam vele szakítani minden kapcsolatot... de talán nem véletlen, hogy nem így alakult. Egy biztos, nem bánom.

Nagyjából kijózanodva írok most. Este vele álmodtam többek között, elég furcsa volt minden. Az időrendi sorrend már nem tiszta, de volt egy olyan jelenet, hogy otthon voltam, a szobánk úgy volt berendezve, ahogy régen, de már a mostani falszínnel. Cintia tanult, én pedig észrevettem egy hatalmas pókot a falon. Valahogy belekergettem a csapba (csap nincs a szobában, nem is volt, nem is lesz), és apukám egyik zöld ingét összegyúrva leszorítottam, és kiabáltam neki, hogy jöjjön és ölje meg. Eleget is tett a kérésemnek, aztán szépen sorban kezdtem észrevenni a többi pókot is, ahogy itt-ott-amott fészkelnek vagy másznak... és akkor kopogtatott a rovarirtó, és valami szmötyivel lefújta őket. Érdekes volt. A következő (előző?) jelenet az volt, hogy buszra akartam itt Budapesten fölszállni, hogy hazamenjek, de inkább egy metrómegálló volt a helyszín, mint a Népliget, és a busz is valami nyugdíjasklubhoz volt hasonló, több szoba, konyha, kisfaszom... Mogyival voltam, aki egész konszolidáltan nézett ki ahhoz képest, mint ahogy emlékszem rá... zöld katonai nadrág volt rajta, sima fekete póló, haja hátrakötve, és napszemüveg. Vele vártam a buszt, amikor észrevettem, hogy Tábornok is ott ül, fehér ingben és fekete szövetnadrágban. Mogyi akkor szó szerint elrángatott onnan, én pedig csak néztem vissza Tábornokra vágyakozva, és ő is nézett rám, ugyanúgy... aztán fölszálltunk a buszra, egy öregasszonynak meg akartam mutatni a jegyem (ő volt a jegyfelelős... a micsoda?!), de a fejemre se szart, na mondom akkor üljünk le. Később jött puffogni, hogy biztos potyázni akartam meg minden, pedig én nem, igazán nem... aztán azt hiszem, fölébredtem, de úgy emlékszem, Tábornok még valahol el volt rejtve ebben az álomban. Attól féltem, hogy nekiáll csajozni, miután engem föltett a villamosra, de ugye jogalapom semmi nincs, hogy számonkérjem rajta vagy ilyesmi... de most beszélünk msn-en. Ő aggódott értem, és alig várta hogy írjam az sms-t hogy megérkeztem Téténybe, és miután elbúcsúztunk a villamosnál, már ő is hazament... meg amiket most ír... mintha az elmém sötét mocskából hirtelen pillangók bújnának elő, és szép színesre festenének mindent ami eddig szürke és fakó volt... tudom, ez nyálasan hangzik, de így van. Visszahozza belém az életet, boldog vagyok vele, és... és azt hiszem, szeretem. Csak meg ne tudja.

Tudom, azt mondtam, hogy Tábornok soha nem léphet Zoltán helyébe. Ez így igaz. Mert ő sokkal többet foglalkozik velem. Alig két órája rettenetesen szétcsaptam magam (most is serényen nyomkodom a törlést) egyetemi napokon... ő volt az, aki félrejött velem, hogy mi a baj, ő volt az, akinek a vállán a szó legszorosabb értelmében kisírhattam magam, ő volt az, aki fölajánlotta, hogy aludjak náluk, és miután ezt szépen megköszönve visszautasítottam (hányjam össze az albérletüket is?!), ő volt az, aki magához ölelve kitámogatott a villamoshoz, és csak akkor engedett el, ami után megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj, visszatalálok Téténybe. Még most is ott tartok, hogy nem érdekelt hogy miért csinálta, de egyszerűen nem hiszem, hogy lett volna hátsó szándéka. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket Zolinak soha. Nem bántam meg. Hogy jó lett-e volna, ha nála alszok? Bizonyára. Szerettem volna arra fölébedni, hogy befekszik mellém, megsimogatja az arcom, és ő is elalszik. Vagy reggel hallgatni, hogy tessék szíves legyek fölkelni és megtanulni integrálni, de előtte csináljak neki egy kávét, mert ő úgy szereti, ahogy én csinálom... aztán bólogatni arra a szövegére, hogy ha még egyszer szétcsapom magam, többé nem áll szóba velem, és hogy legyek szíves vigyázni magamra... és aztán elviselni hogy leordítja a hajamat, amiért nem mentem el orvoshoz a fülem miatt, és még annyi mindent... ahogy sugárzik minden gesztusából és szavából a törődés, mintha azt mondaná, hogy mindig itt lesz velem, bármit teszek vagy mondok... szinte érzem ahogy a vállaimnál fogva megráz, mint már oly sokszor, és a szemembe nézve kéri, hogy hajrázzak rá a dolgokra. Eddig semmibe vettem, de ezek után ha lesz ok, hogy itt maradjak, az ő lesz, főleg ő. Nem mondom, hogy soha nem jut eszembe, hogy milyen volt, amikor egy átbulizott éjszaka után Zoli hazavitt magukhoz, vagy a szemembe nézve rám mosolygott, satöbbi. Csak épp már nem jelent annyi mindent, mint régen. Talán semmit nem jelent, nem tudom. Nem akarok gondolni rá, és az igazat megvallva, nem is nagyon jut az eszembe. Tábornok annál inkább. Lehet, hogy bemesélem magamnak az egészet, lehet, hogy nem. Most csak szégyellni tudom magam, hogy olyannak látott, amilyennek. De valamiért úgy érzem, hogy nem ítél el érte... inkább megért. Ő sokkal érzelmesebb annál, hogy emiatt messzemenő következtetéseket vonjon le... nem, ő inkább megkér, hogy ne igyak annyit. Ezt csak onnan tudom, hogy már megkért. És ha ő megkér, neki én megteszem. Még hétfőn megbeszéltük, hogy estefelé találkozunk, és filmezünk. Kérdeztem, hogy mit szeretne nézni? Erre ő azt válaszolta, hogy engem, ahogy alszok. Megint csak ott tartok, hogy nem érdekel, hogy komolyan gondolta-e. De most én szeretném azt nézni, ahogy ő alszik. Reggel kávét csinálni neki, és... és nem is tudom. Csak jó lenne, ha most itt lenne.

Néha azon gondolkodom, hogy mi lenne vagy lett volna, ha nem olyan kedves és odafigyelő, mint amilyen. Ha nem akart volna elkísérni orvoshoz a fülem miatt. Vagy ha nem éreztette volna velem olyan sokszor, hogy fontos vagyok neki... vagy ha nem mondta volna ezerszer hogy milyen szép vagyok. Hazudott talán? Nem érdekel. Komolyan. Mondta, és jólesett, jólesik. Törődik velem, legalábbis úgy érzem. Pénteken Tesóm följött hozzám Budára, elmentünk hárman kocsmázni, jól kijöttek egymással. Aztán Tesómmal go Tropi. Nagyon élvezte. :D Igaz, hogy ő akarta, hogy oda menjünk, nem mintha én nem lettem volna kíváncsi rá. :) Mostanában ők ketten vannak mellettem, fogják a kezem. Zoli meg... nos, Zoli el van tűnve. Még mindig. Tudta nagyon jól, hogy most hétvégén itthon leszek. Péntek este még vártam, hogy talán legalább egy sms-t dob, hogy találkozzunk, de semmi. Béla fölhívta, hogy jön-e Tekébe... hát ő el akar tűnni kicsit a világ elől. A világ elől, azt még valahol megértem... de előlem?! Még mindig azt mondom, hogy hivatalosan a barátnője vagyok. Két hete nemhogy nem hívott, de se egy sms, se egy baszódj meg, se semmi. Legalább merne elém állni és véget vetni ennek az egésznek. Szívem szerint lebasznám és elküldeném a picsába, hogy ezt mégis hogy képzeli... de eszem szerint nem. Aszerint inkább valami olyasmin filózok, ami elgondolkodtatja, hogy na bassza meg, nem így kellett volna csinálnom a dolgokat. Sokszor eszembe jutott, hogy kitálalok neki Tábornokról. Nem éreztem volna lelkifurdalást. Gondolati síkon olyan volt az egész, mintha kb. azt mondtam volna neki, hogy képzed Cicám, tegnap este csináltam bundás kenyeret. De megkért ugye, hogy ne keressem, és tartom ehhez magam. Meg úgy egyébként is, hányszor futkostam már utána az elmúlt majd' másfél évben?! Az vesse rám a legelső követ, aki nem tette volna ugyanezt a helyemben. Ahogy Tábornok szemébe nézek, valahogy igazolva érzem minden tettem, minden simogatást, minden csókot kettőnk között. Ne mondja senki, hogy nem számítok egy olyan valakinek, aki a nyakamba csimpaszkodva elcsukló hangon kéri, hogy ne hagyjam el... mindezt azért, mert megjegyeztem, hogy lehet hogy átmegyek más karra. Még csak nem is másik suliba vagy másik városba. Megint csak oda lyukadok ki, hogy mi van, ha nem volt őszinte? Ezek után már nem érdekel. Kimondta, és kész. Jólesik. Mint ahogy minden, amit tesz vagy mond. Ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy tele van élettel, nem az a kiégett, unalmas valaki... vannak tervei, vannak érzései, hogy előtte nem kell titkolnom hogy milyen vagyok (arra figyelve, hogy ne rettentsem el magamtól). Erre akkor jöttem rá, amikor egy két évvel ezelőtti képemet föltöltöttem facebook-ra. Oké, akkor talán kicsit túl vad voltam, vagy ilyesmi, de nem kellett visszafognom magam, soha nem agyaltam azon, hogy basszus, már ennyi és ennyi éves vagyok, nem így kéne viselkednem, vagy hasonlók. Tábornokkal ez nincs. Amikor vele vagyok, úgy érzem, bármit megtehetek, mert nem fog hülyének nézni érte. Lehet, hogy a naivitása teszi, lehet, hogy a köztünk kévő kötelék, amit nem tudnék definiálni, de nem is akarok. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy amikor velem van, és fogja a kezem, valamiért úgy érzem, hogy na most aztán bármire képes lennék.

Szóval múlt hétfőn úgy döntöttünk, hogy maradunk együtt. Megkért, hogy ne keressem, egyedül akar lenni, majd ő hív engem. Mondanom se kell, ez nem történt meg. Én tartom magam, nem kerestem. Gyakorlatilag több, mint egy hete nem tudunk egymásról semmit. Hétvégén fönt maradtam Budán. A családom hiányzott nagyon, meg eleve a hétvégi ivás, főleg mikor szombat este Tesóm mondta, hogy tök jó hangulat van odahaza, isznak a piactéren meg minden... plusz amikor este mentem be a városba, a buszon a mellettem levő sorban ült egy nő három kisgyerekkel. Két kisfiú volt és egy még kisebb lány, mindannyiuknak egy-egy plüssállatka a kezében. Eleinte a kislány az idősebb fiú vállára dőlt, aki macit szorított magához, másik kezével a leányka haját simogatta, a középső fiúcska velük szemben játszott a saját mackójával. Aztán valahogy fölélénkültek, és egymással szórakoztak tovább. Látszott rajtuk, hogy nem veti föl őket a pénz, de mégis alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam őket nézve, inkább elfordítottam a fejem... persze tükröződtek az ablakban. Messziről látni lehetett, hogy szeretik egymást, jó testvérek. Arra gondoltam, hogy nekem sose lesznek ilyen kis csöppségeim, az én ölemben ülve sose fog a kislányom játszani a plüsscicájával... mikor leszálltam, szerencsére már volt aki jobb kedvre derítsen. Csak ez így valahogy... nem tudom. Van még időm? Van még lehetőségem? Zolival nem akarok. Sajnálom, de nekem ez nem megy. Elhiszem hogy sok a gondja. Elhiszem hogy egyedül akar lenni. De ez már több annál. Mostmár ki vagyok zárva az életéből, hogy befogadjon a helyemre valaki mást, tudom is hogy kit, gondolom nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember kitalálja. De valahogy már nem érdekel. Menjen, legyen boldog vele, engem pedig hagyjon békén, az én idegeimet ne őrölje föl... méghogy az én helyemre... én tartottam melegen valaki más helyét, az ott soha nem volt az én helyem. Szar lesz nélküle? Talán. Hiányozni fog? Biztosan. De mégse... nem ő fog hiányozni, hanem még mindig az a Zoli, akit öt éve elveszítettem, és most valami olcsó utánzatát nézem, hogy ez most mi, valami vicc? Soha nem lesz már a régi, ehhez másfél év kellett, hogy elfogadjam. Pedig néha úgy tűnt, hogy igen... nem is olyan rég. Amikor azt mondta, hogy talán kezd visszatérni a hite... akkor minden olyan szép és jó volt, nem is foglalkoztam vele, hogy valami rossz fog történni, mert úgy gondoltam, majd az is véget ér, és megint minden menni fog. Hát nem. Szilárdan érzem hogy kiölt belőlem mindent, ami hozzá kötött. Visszajött az exe, találkozgattak (múlt időben, naiv picsa, ezazzz!), levágatta a haját... de ha megtudom hogy addig is randizgattak, amíg nekem egy kurva sms-t nem küldött, akkor iszonyatos patáliát csapok. Soha nem emeltem föl a hangom vele szemben, de ha a gyanúm beigazolódik, üvöltés lesz. Hogy én se vagyok szent? Persze hogy nem. Nem keresek kifogásokat, nem akarok magyarázkodni, hogy mit miért tettem. És még a fülem is fáj, szerintem megint be fog gyulladni. Lényeg, hogy múlt hét hétfőn megbuktam szakításból, most jelentkeznék utóvizsgára.