PatkányBlog

Iszonyatosan, kegyetlenül, de marhára nagy baromságot álmodtam. Először asszem Tesco-ban voltam hogy vegyek valami nemtommit, amihez ajándék fülhallgatót adnak, amikor egy ismerősöm szólt, hogy de jó, hogy végre megtalált, kapjam össze magam, mindjárt kezdődik az eljegyzésem Foxyval. Na mondom basszus tényleg, annak idején mi ezt megbeszéltük (nem beszéltük meg). Valami fehér alapon fekete pöttyös ruhát kaptam föl, átmenet volt az igazi menyasszonyi ruha és a balerinák tütüje között. Nem tudom, hogy milyen teremben zajlott az egész, de az rémlik, hogy helyileg Csatáron voltunk (Szekszárd egyik városrésze), és a helyiség tele volt rokonokkal a "vőlegény" részéről. Akkor döbbentem rá, hogy nekem nemhogy a rokonaim nincsenek meghívva, de még anyámék előtt is titokban tartottam az egészet, úgyhogy sürgősen meg kell lógnom. Kihasználtam a nagy kavarodást, és kimentem... az erkélyre cigizni. Onnan fölhívtam Tábornokot, hogy nincs-e kedve valamelyik este eljönni velem inni. Azt felelte, hogy minden nap sokáig dolgozik egy hamburgeresnél, mert sok a turista, ezért tovább is kell nyitva tartaniuk. Aztán a vonal valahogy megszakadt. Visszamentem a terembe, és nagy örömmel láttam, hogy ott van Tanti, úgyhogy vele szemben ültem le, és valami frankfurti leves-szerűséget ettünk, ami csupa zsír és ízetlen volt. Ott derült ki, hogy ez az épület egy bölcsőde (érdekesség, hogy jó pár évvel ezelőtt már álmodtam ilyesmi hellyel, ami szintén Csatáron volt), csak hát a gyerekek már otthon vannak. Miután a kajával végeztünk, fölmentem egyik haveromhoz (az életben nem létezik), dumáltunk, majd hazajöttek a lakótársai, engem meg Tesóm ébresztett.
Egyébként meg fogok is én akárki után szaladgálni...! Végiggondoltam az elmúlt jó ég tudja, hány évemet, egy pillanat nem múlt el úgy, hogy ne nyürrögtem volna valakiért. Aztán ha az illető nagy kegyesen méltóztatott velem szóba állni, ájultam el a boldogságtól. Szánalmas. Egyébként meg rájöttem, hogy nem haragszom már Zoltánra. Elvégre igaza volt: jobb nekem nélküle. Ettől függetlenül még egy kis takonynak tartom, egy undorító mócsingnak életem vasárnapi ebédjében, de hát ez van. 
Ma elkísérem Tesómat vérvételre, hogy megtudjuk, mitől szokott szédülni.

Bekapcsolom a tévét, megy benne a Balatoni nyár. Szép, jó, hasznos. "Következő bejátszásunkban a balaton-felvidéki madárvilágot mutatjuk be Önöknek. A gyenesdiási..." elkapcs. Nem akarok Gyenesdiásról hallani. Át a Cartoon Network-re. Ott meg pont az a Tom és Jerry rész megy, ami a kedvencünk. Miért kell ilyen nehéznek lennie?

Nem jön Szekszárdra. Úgy látszik, ennyit ér a fenenagy barátságunk, hogy egész nyáron egy hetet nem tudott volna itt tölteni unokatesójáéknál. Persze ezt is az utolsó pillanatban közli. Mikor földobtam, hogy nálunk is ellehetne pár napot, jött a szájhúzás, hogy most azért a két-három napért négy órát utazni... na itt kaptam föl végleg a vizet. Elegem van belőle, kész, befejeztem, ha ennyire nem képes, akkor... akkor ez maximum haveri viszony.
Három nap Siófokon kevés. Persze jó volt, meg minden, de tudtam volna még maradni egy darabig. :D Voltak nagy aranyköpések... például ha egy pasi meglát egy nőt, az első gondolata: csöööcs! Ha egy értelmes pasi lát meg egy nőt, neki ez jut eszébe: csöcsööök! Vagy amikor kitaláltam, hogy én nem vagyok agresszív, csak nehezen tudom kezelni az indulataimat. Meg voltak még ilyenek. :) Tegnap istenesen (istentelenül?) berúgtunk. Kezdtünk ugye csikidámmal, kiültünk egy mólóra csillaghullást nézni. Hát a felhők meg a fényszennyezés miatt csillagot is csak elvétve láttunk, nemhogy olyat, ami még hullik is. Oda se neki. Visszamentünk a partra egy szabadtéri koncertre, ott sör, jéger, onnan tovább, Petőfi sétány, kaptunk pálinkát, hát csúsztunk, mint a csigák. Jó volt ma délután a másnapot egy kis strandolással gyógyítani... :D
Közben meg vészesen közeleg a szeptember. Kéne beszélnem majd haver csajjal is, hogy tudna-e munkát szerezni. Közben derültek ki dolgok Peti barátom jóvoltából egy-két emberkéről, ami úgy tűnik, megváltoztatja a jövőről alkotott elképzeléseimet, de remélem meg tudom majd oldani ezt is. Csak vissza, vissza, vissza Budára.

Megint valami furcsa dolgot álmodtam. Egyfajta osztálykiránduláson voltunk valahol külföldön néhány csoporttársammal, tudom, hogy Tábornok is ott volt, de szinte alig beszélgettünk, egy másik csajjal volt elfoglalva. A buszsofőrünk, aki az életben egy dél-koreai színész (Choi Min-sik), módszeresen meg akart ölni mindannyiunkat. És mivel ezt csak én tudtam, így csak én tudtam volna megmenteni a többieket. Valami múzeumnak a halljában állhattunk, minden aranyszínű és sötétvörös brokáttal volt bevonva, valahonnan sejteni lehetett, hogy este van. Na, ebbe a hallba áltt be a sárga Ikarus busz, mi leszálltunk, és kis csoportokba verődve cigizgettünk, dumálgattunk. Miután (mielőtt?) ez történt, az ülésemen térdeltem a busz ablakánál, és néztem kifelé, miközben a sofőr hátulról átölelt, és a fülembe súgta, hogy én leszek a következő, akit kinyír. Nem ijedtem meg, na persze nyugodt sem voltam. Lementem a többiek közé, hogy figyelmeztessem őket, de akkor fölébredtem.
Egyébként a múlt hét vicces volt. Szerdán Peti rámírt face-en, hogy menjünk le a városba inni. Oké, lehívtam még Dóricát, kisTecsóban vettünk piát, közben összefutottunk Ric-ékkel, kimentünk a Promiba, onnan meg a piactérre. Tök jól elvoltunk, amíg egy csöves ránk nem hívta a sünöket. Oké, ki az éjjel-nappaliba, ott is vettünk még piát, leültünk inni, oda is jöttek a rendőrök. Na fasza. Végül a többiek lassan elszállingóztak, Petivel meg negyed négyig beszélgettünk. Pénteken Saciékkal volt piacteres ivás, ahol valami csöves belekötött szegény csajba, ő pedig ütötte-rúgta ahol érte, ketten alig bírtuk lefogni. Elvileg ő segít nekem munkát szerezni Pesten. A nővérének van sportruházati boltja a WestEndben, ahova valószínűleg ősztől tudnék menni dolgozni. Annyira jó lenne! Szakmámban tudnék elhelyezkedni, jól is fizetne, végre tudnék valamit kezdeni az életemmel. Az is lehet, hogy nem egy, hanem két félévet passziválok, ez attól függ, hogy hova vesznek át (földrajz vagy környezettudomány), és hogy mennyi pénzem lesz. Tábornokkal néha jól elvagyunk, néha nem is beszélünk. Kedvencem az, amikor várom face-re órákon át, hogy jöjjön, de persze nem... aztán duzzogva aludni megyek, és elhatározom, hogy játszom az elérhetetlent. Ez elég gyakran előfordul. Hétvégén megyünk Tesómmal és Izussal Siófokra, azt is tökre várom már. :) Meg persze huszadikát (huszonegyedikét?), hogy jöjjön Tábornok. És legjobban azt hiszem, az őszt várom, hogy visszamehessek Pestre.

Egy hete kint van Erdélyben. Úgy két-három perccel ezelőtt elérhető volt facebook-on... rá akartam írni, de addigra kijelentkezett. Múlt hétvégén izomrészegen szerelmet vallottam neki. Ennek két oka van: hogy részeg voltam, és hogy szerelmes vagyok belé. Hiányzik. Nem kicsit. Valahogy, valamiért elárulva érzem magam. Annyi minden lezajlott köztünk, és annyi mindent el akarok mondani neki... csak valahogy érzem, hogy nem érdekli. Vagyok neki itt talomba, aki akkor is tárt karokkal fogja várni, ha mindenki más elutasítja. Vagy mégse? Ha tényleg csak kiélni akarja magát, és utána visszajönne hozzám? Hihetek neki? Nem akarok ezen agyalni. Mostanában valahogy minden összejött. Vissza akarok menni Budapestre, minél hamarabb. És ő is hiányzik. A rohadt büdös mocsok kurva életbe, miért ilyen bonyolult az, ami egyszerűnek tűnik?!

Próbáld újra

Jó ég tudja mióta most érzem először, hogy hiányzik Zoltán. Hogy jó lenne, ha velem lenne... jó lenne átölelni, hozzá bújni, mellette aludni, reggel az ő arcát látni meg elsőként, beülni mellé az autóba és messzire menni innen, csak ő meg én. Istenem, kérlek add, hogy csak a pia beszéljen belőlem, és reggelre kelve elmúljon ez a lidércnyomás!

Jó úgy kavarni valakivel, hogy előtte olyan izgalmasan bontakozik ki a cselekmény, mint egy Agatha Christie krimiben. Dumálunk párkapcsolatokról (neki van, morc), egy régi éjszakáról, amire egyikünk se emlékszik már, és szépen lassan eljutunk oda, hogy meg kéne ismételni. Rábólintok. Magához húz, megcsókol. Azti. Vad, heves, és Zoliillatú. Közben végig Tábornokra gondolok. Hajnalban, mikor már mindenki elvonult (Izus hazament, Tesómék alszanak) megtörténik a dolog. Nem volt rossz, sőt. Csak kicsit... furcsa volt, nem tudom miért. Nem akarok ebből rendszert csinálni. Egy alkalom még botlás, kettő már viszony. Remélem, jó ideig nem kell a barátnője szemébe néznem... végülis a sráccal nyílt kártyákkal játszottunk. Délután elvileg iszi a Promiban, de egész nap esik az eső. Nekem meg ezer a dolgom. Na mindegy, majd lesz valahogy... valami...

Vissza akarok menni Budára. Tudtam, hogy ez lesz. Szeptemberben azért nyígtam, mert nem akartam itthagyni Szekszárdot, most meg azért, mert itt akarom hagyni. Budát akarom! A villamost, a Móricz körteret, a sulit, a Citadellát, a nyüzsgést, a kolit, a Camponát, Folyosótársat, Tábornokot, a többieket a csoportból... este ott aludni Tábornoknál, aki újabban elég rendesen szarik a fejemre. Szombaton megyünk egy estre Siófokra, jön Izus is, és szóltam Tábornoknak, hogy mivel az nincs olyan messze tőle, igazán eljöhetne. Hímezett-hámozott, hogy hát de a szülei, meg most csak egy kocsi van, és hogy ő még nem is vezetett autópályán, de megpróbálja, de nem biztos, mert ez meg az meg amaz... mondanom kellett volna neki, hogy ha lusta, vagy szimplán nem akar látni, akkor közölje, és hagyjuk szépen békén egymást. Mert nekem nagyon hiányzik.
Reggel arra ébredtem, hogy kint iszonyatos vihar van. De tényleg, rég láttam már ilyet. Nem villámlott, dörgés se volt, de úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. Macskák is csak lesték. :) Mikor visszaaludtam, elég nagy hülyeséget álmodtam. Budán voltam, naná, közel a Móriczhoz, valami boltban vagy hol, és Folyosótársnak válogattam össze szülinapi ajándékokat (ez azért lehet, mert tegnap elküldtem egy helyre az önéletrajzom, és véletlenül az én szülinapom helyett az övét írtam bele - fail), de minden csak karácsonyi cucc volt. Sietni akartam, mert még föl akartam menni Tábornokhoz, de mégse akartam kacatokat adni neki. Álmomban Gáborral jártam (egy éve nem beszéltünk semmit, honnan jutott eszembe?), aki kint az üzlet előtt várt rám Mogyival. Oké, ott helyben becsomagoltam a cuccokat, amik, ha jobban belegondolok, igazából mind az enyémek voltak; majd kimentem a fiúkhoz cigizni. Mogyi mondta, hogy hát neki most már mennie kell, gondoltam sebaj, nekem is ideje lenne visszalibegni a koliba, így hát búcsúzóul odabújtam hozzá, és megcsókoltam. Hogy Gábor ott állt mellettem, az csöppet sem zavart, úgy éreztem, ennyi jár nekem, nekünk, és hogy Gábor ezt majd meg fogja érteni. Nem így lett, de nem rendezett jelenetet, csak valami halk kurvázás vagy ilyesmi után elindult a körtér felé, mikor utánaszóltam, hogy beszéljük meg, rám se hederített. Mogyi a másik irányba ment, a Budafoki út felé, én meg az út másik oldalára, hogy fölszálljak a buszomra. Megláttam egy volt osztálytársnőmet még általánosból, valami goth csajjal cigizett. Kértem tőlük tüzet, majd felszálltam a buszra, ahol csak hátul volt ülőhely, én meg valamiért nem akartam hátramászni. Nem jellemző, eleve mindig hátul szállok föl. Aztán fölébredtem. A vihar már rég elvonult, de megint kezd felhősödni az ég. Tesóm barátja itt tölt két-három napot. Nem tudom hogy mit gondoljak a srácról. Aranyos, meg minden, de nekem valami sántít vele. De ne legyen igazam, komolyan. Szüleim nyaralnak péntekig, és most balra nézve a Villon összes és a Radnóti-kötet tetején ott látom Tábornok integrálóskönyvét. Tegnap valahogy a tévében is elég sokszor hallottam azt a szót, hogy "derivált". Derivált az apátok fasza, kedveskéim, az! Azon akadtam ki a legjobban, amikor egy gagyi vígjátéksorozatban egy nagyjából ötéves kissrác magyarázta, hogy mi is az a derivált vektor. Jéhéhhhééé, mondom, divergencia, drága szerelmem, úgy hiányoztál, azt hittem már sose hallok felőled! Na mindegy.
Tegnap Tanti is fölugrott kicsit, ami jó volt nem voltam annyira forever alone, mint eddig. Amióta hazajöttem, szarrá unom az agyam. Munkalehetőség sehol. De legalább Izus holnap hazajön. Vissza akarok menni Budára, minél hamarabb... csak nem tudom pontosan, hogy miért.

Tudom, régen írtam. Történtek is dolgok. Jók is, rosszak is. Például hogy jövő félévem a suliban vagy fizetős lesz, vagy passzív. Tartok a nyártól, itthon leszek, ahol csomó minden arra fog emlékeztetni, hogy mennyi mindent elcsesztem. Elveszítettem Zolit... na, ezt inkább tényleg úgy mondanám, hogy megszabadultam tőle. Sokszor eszembe jut, de nem hiányzik. Nem akarom visszakapni. Néha álmodok vele, de ezt betudom annak, hogy öt és fél évig az életem szerves része volt. A vizsgák... volt ami jól sikerült, volt, ami nem sikerült. A köcsög vektor gyakkal szenvedtem meg nagyon, de végül Bajusz bácsi kedves volt, és kínszevedés, puskázás, minden vacak után ki tudtam erőszakolni egy kettest, hogy aztán az elméletvizsgán egy tanár (aki szerintem egy gennyes pörsenés az egyetem valagán - Tábornok azóta, hogy ezt mondtam, csak Pörsenkésként emlegeti az ürgét) úgy megbuktasson, mint még soha senki. Nyolcan mentünk hozzá, öten elhasaltunk a beugrón, ketten a szóbelin, Mirabellát négyessel (!!!) engedte át. Kicsit volt gyilkolászhatnék-hangulat a többiek között. Csomóan strázsáltunk már ott, várva, hogy a csajt jókora szopatás után elküldi az egyessel. Valószínűleg bunda volt, talán az anyagfizika tanszékről csörögtek oda neki. Na mindegy, már nem fontos. Jótanács: soha, ismétlem: soha ne hagyjatok kettőnél több vizsgát egy hétre! Tábornok rengeteget segített, az utolsó két hétben már szinte nála laktam, csomó mindent elmagyarázott, vigyázott, figyelt rám... és még szorgalmi időszak végében is... egymáson nevettünk, amikor a lángostól tiszta tejföl lett az arcunk, egy esernyő alatt kuporogtunk a szakadó esőben, amikor senki nem volt körülöttünk, reggel együtt kávé, este együtt vacsi. Nevettünk a világon, és soha nem gondoltunk arra, hogy egyszer ennek vége lesz, hogy jön a nyár és mi messze leszünk egymástól. Az utolsó héten mertem csak mondani neki, hogy hiányozni fog a nyáron. Néha kiakasztott, de utána azért csak megvígasztalt valahogy. Az fáj, hogy a búcsú mindössze egy baráti ölelés volt. Sőt, utána azon kaptam magam, hogy úgy kapaszkodok a kezeibe, mint egy eszelős. Előtte pár nappal volt egy érdekes párbeszédünk, ami azzal kezdődött, hogy megjegyezte, hogy mennyire csillog a szemem. Fájt a fejem, talán lázas is voltam, megpróbáltam hát arra fogni. Mire ő: "de nem... akkor csillog, amikor így mosolyogva rám nézel". Basszus, hogy a vérbe ne csillogna! Nem tudom, mikor jönnek Szekszárdra, de már várom. Most itt van velünk két kölyökmacska is: Lacika és Cukor. A Lacika név az én kreativitásomat dicséri. És hogy mi lesz ezután? Nem tudom, várok. Budán se jó igazán Tábornok nélkül. Bármerre megyek, eszembe jut, hogy arra is voltunk, ott kajáltunk, ott ültünk le cigizni, ott vártam, oda akartam elmenni vele... stb. Hiányzik. Pénteken hazajöttem, Szekszárd már messziről az arcomba röhögött, mint egy túlságosan féltő szülő, aki vigyáz rám, talán már betegesen is... tegnap váltottam ugyan facebook-on pár szót Tábornokkal, állítólag hiányzok neki... aztán elment játszani. Ez csak nekem paradoxon? Néha nem értem ezt a srácot. Borzasztóan ki tud akasztani olyanokkal, hogy egy csöpp tejföl pottyan az asztalra, és nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Ő, aki csípőből integrál ki olyan függvényeket, hogy agyam eldobom. Az iskolához rengeteg esze van, de az élethez nem sok. Szeretek gondoskodni róla, ő szeret segíteni nekem, tökéletes harmónia. Néha az agyamra ment, de az csak olyan, mint amikor itthon a cicák túl pajkosak, és véletlenül picit megkarmolnak, vagy este hangosan játszanak, és nem tudok aludni tőlük... de haragudni sem tudok rájuk. Most épp ott tartok, hogy munkát és albérletet keresek neten, szigorúan Budapesten. Lesz ami lesz, nem akarom Tábornokot elveszíteni. Amikor a Móricz körtéren voltam, mindenről ő jutott eszembe. Hogy abba a boltba hányszor bementem neki, vagy vele, jé, ott a kínai ahol csomószor vacsiztunk, azon a sarkon csókolt meg újra, itt siettünk vizsgára, ebben a villamosmegállóban találkozgattunk télen... hiányzik. Állítólag én is neki, de nem nagyon zaklat se neten, se telefonon, én meg szerintem már így is elég gyanússá váltam a szemében. Kár, mert borzasztóan hiányzik.
Koliból is szinte mindenki elment végleg, vagy el fog menni. Folyosótárs egy évre passzivál, a barátnője is, Joker végzett és albérletbe megy, Zita is összeköltözik a barátjával... de hát ez az élet rendje. Az utolsó napom a koliban egyébként kb. pont ugyanolyan volt, mint az első. Ültem az ágy szélén, hogy na, akkor most mi lesz, egyedül éreztem magam, és vártam a következő napot, órát percet. Csak most nem jött Folyosótárs, hogy jé, beköltöztem, de jó, stb. Még netem se volt, mert lejárt a regisztráció. Édes drága Tétényi koli, nagyon megszerettem ott. Remélem, találok a következő félévre munkát és lakást Budán vagy Pesten, és akkor nem szakadok el talán annyira a többiektől arra az időre. Matekból meg ígyis-úgyis újra kell érettségiznem, de állok elébe.