PatkányBlog

Azt hiszem, igaza lehet Folyosótársnak a Tábornokkal való kapcsolatomat illetően: erre azt mondani, hogy nem járás; fölösleges porhintés. Nem lett volna szabad kiabálnom vele... most épp kicsit ki vagyok akadva Tesómra, és a gépemen akartam megmutatni valami képet Tábornoknak, és kiszúrta valamelyiken Tesómat, és rábökött, hogy júúúj azt nézzük már meg. Robbant a bomba, addig is ideges voltam, de abban a pillanatban aztán kész. Üvöltöttem vele a lakótársa füle hallatára, hogy nem, kurvára nem fogjuk megnézni azt a képet, ha annyira látni akarja Tesómat, akkor nézze meg face-en, van fönt róla kismillió kép, ne engem basztasson most ilyenekkel. Persze már abban a szent minutában tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Este chateltünk, és nagyon szótlan volt meg rosszkedvű. Kiderült, hogy emiatt... hogy ordítoztam vele... tényleg nem kellett volna. Remélem, este tudunk majd beszélni, mert vasárnap estétől kedd estéig minden csodálatos volt. Együtt sulizás (benne egy nagyon zsír asztrofizika előadás háromdimenziós vetítéssel az univerzumról), sörözés-pizzázás egy itthoni haverral, mindenféle hülyeség nézése a neten és azokon együtt vidulás... és persze az a semmivel nem pótolható érzés, amikor este fölébredek, eszembe jut, hogy ott van mellettem, és hozzá tudok bújni, vagy ő bújik hozzám. Tiszta gyökér vagyok. Miért mindig azokat bántom, akik nem érdemlik meg? Tesómmal is úgy érzem, hogy kissé gonosz voltam, amiért nem teljesen neki adtam igazat a válásuk kapcsán. Mármint most se támogatom az ötletét, de elfogadom. Véleményem csak lehet... viszont ő ezt lehet, hogy úgy éli meg, hogy a barátját pártolom, de könyörgöm, semmi jogom nincs ebben az egészben állást foglalni! Bármi legyen, ugyanúgy fogom szeretni Tesómat, csak épp most baromságot csinált, legalábbis szerintem. Nemsokára indulok dolgozni is, semmi kedvem hozzá. "Lejárt" a betegszabadságom, abba meg, hogy ma van Rammstein koncert, és nem tudok menni, inkább bele se gondolok, mert csak még jobban fölcseszem az agyam. Tábornok jövő hét végén fönt marad Pesten, megbeszéltük hogy azt a hétvégét együtt töltjük. Hehh, egyfolytában azon kattog az agyam, hogy ez azért mégiscsak járás... faszom, de most komolyan, mi ez?! Ez már nem barátság, már nem pusztán viszony. Mentális függőség alakult ki egymás iránt, ha én nem keresem őt, akkor ő hív engem, basszus, mi történik itt, mi ez az egész? Ahhoz képest, hogy tavasszal még csak egy búcsúcsóknak indult... not bad. :)

Szóval hát igen. A héten nem vittem túlzásba a munkát... két napot mentem, jól meg is fáztam, hazajöttem, és szombat este éccsanyámék szülinapi-névnapi bulijában segédkeztünk Tesómmal, aztán a jó hangulat végett még maradtunk is úgy fél 12-ig. Mivel fáradt voltam, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egész nap szédültem, már csak haza szerettem volna menni aludni, mert ugyebár a csúcson kell abbahagyni. Haza is jutottunk Tesómostól-Danistól, akiknél épp párkapcsolati krízis van, de ez nem rám tartozik, így nem is írnék róla. Még picit fölmentem face-re és msn-re, ahol Bátyussal egyhamar megdumáltuk, hogy hát azért föl kéne nézni Tekébe. Úgy is tettünk. Fönt találkoztam Tantiékkal, odaadtam neki azt a medált, ami már ezer éve nálunk porosodott, még Dani küldte neki, csak vagy elfelejtettük odaadni... vagy elfelejtettük odaadni. Kiderült, Árpi hülye, amikor iszik, és vadállat, amikor sokat iszik. Lényeg hogy hajnal fél hatra haza is értem, mikor nyitottam ki az ajtót, az Oldboy végéről egy párbeszéd-monológ-akármi foszlánya jutott az eszembe. Soo-ah mondja Woo-jin-nek: "nem bánok semmit... és te?". Most Twist Olivért nézek, és várom, hogy Tábornok jelezzen már, hogy találkozunk-e ma, mert akkor fölmegyek Pestre. Hiányzik.

Epic tegnap este. Nagyon epic. Bázmeg, de mennyire epic! Fogadott bátyus, bor, kóla, pörgés, minden. Hjajjj... "csak a szívem, a szívem, a szívem zakatol..." Szinte már hűtlenségnek érzem.

Várj egy picit, amíg összeszedem a gondolataimat!... oké, talán meglesz. Ami jön, az zavaros lesz, de úgyse fogod soha elolvasni. Hetek, hónapok óta azért nyígsz, hogy ismerjem el, hogy szeretlek. Ez márpedig így van. Igen, szeretlek. Hogy mennyire, azt nem tudom, csak azt, hogy veled vagyok a legboldogabb. Persze tagadok. A szemedbe nézve ráncolom a homlokom, hogy mégis miket képzelsz te magadról, méghogy én beléd, hát ez tiszta hülyeség, vegyél vissza, oké hogy kedvellek, de kerüljük a túlzásokat; szép vagy, gyönyörű vagy, te vagy a legjobb barátom, de ez nem szerelem... stb. De igen, ez az. Azt hiszem. Ha tényleg létezik a szerelem, akkor amit irántad érzek, az a nyers, letisztult, színtiszta szerelem. Gyengének érzem a kezeimet, és üresnek az elmémet, ha rád gondolok. Csak te létezel, most csak te. És ez a most, úgy érzem, örökké tart. Elmerülni néhány pillanatban, olyanokban, amik hosszabbá teszik az életet. Mint amikor péntek délután hozzám bújva aludtál el. Megmozdulni sem mertem, amíg ébren voltam, csak néztelek, annyire csodálatos voltál... még most sem tudom elhinni, hogy egy ilyen tökéletes lény, mint te, rám tartasz igényt. Ez így túl durva... néha szeretném kimondani, hogy igen, te az enyém vagy, és én csakis és kizárólag a tiéd, szeretjük egymást, teszek rá, hogy ki mit gondol, ez így van... de nem lehet. Mert te még nem akarod. Lehet, hogy soha nem is fogod akarni. Sőt, lehet, hogy ez a szerelem úgy múlik majd el, hogy senki más nem fogja látni. Hogy ez fontos-e... passzolom. Te tudod, én tudom, és ez a fontos. Újabb közös titok. Akárcsak azok a csókok, amiket akkor adtál, amikor mindenki egy pici időre másra figyelt... vagy azok az ölelések, amik barátinak tűntek, de mi ketten tudtuk, hogy azok többek... vagy az, amikor először nálad aludtam, és te már akkor tudtad, hogy szerelmes leszek beléd, én meg elküldtelek ezzel az elméleteddel a picsába... pedig tudtuk, hogy ez lesz. Te biztos voltál benne, én meg féltem tőle. És félek még most is. Félek a pillantásodtól, aminek szikrája az én szememben huny ki, mert tudom, hogy mibe vész bele. Félek az érintésedtől, mert megérezheti a remegésem. Félek a csókodtól, mert akármennyire akarom, fáj a gondolat, hogy mást is ugyanígy csókolsz. Félek amikor meztelenül fekszel előttem, mert nem tudom, meddig tart ez a csoda, hogy egy ilyen tökéletes testet láthatok, ami a feje búbjától a lába végéig azt sugallja: igen, álomszép vagyok, és a tiéd, ronts el, ronts meg, tedd magadévá ezt a műalkotást; ez a hófehér, selymes, sima bőr az alatta élő hússal és csonttal a tiéd, és a lélek, ami átjárja minden sejtjét, az is... néha azt akarom, hogy tényleg az enyém legyen, csak az enyém. De korántsem csak a tested. Akarom a pillantásodat, azt a kiszolgáltatott, érzelmektől átjárt nézést, amibe bele van írva a sorsom. Akarom, hogy a hosszú körmeid végigszántsák a bőröm, jelezve mintegy aláírásként, hogy a tulajdonod vagyok. Akarom hogy az idők végezetéig megfogd a karjaim és a nyakad köré csavard őket, láncolj magadhoz, tetováld, égesd belém, hogy csak a tiéd vagyok, senki másé, sajátíts ki, tilts el a világtól, őrizz meg magadnak a legtitkosabb börtönödben... csak soha ne engedj el. Csak azért, mert nem lógok egyfolytában a nyakadon, nem jelenti azt, hogy nem is lógnék. Legszívesebben kiállítanálak a Citadellára, aztán pedig minden nyüzsgő helyre az országban, hogy ő az enyém, aki egy ujjal is hozzá merészel nyúlni, annak ízzé-porrá töröm egyesével minden csontját, meg se próbálja elrabolni tőlünk azt a boldogságot, amit mi adhatunk egymásnak. Vagyis amit te adsz nekem. Ez felülmúlhatatlan. Szeretlek, édes Micus, szeretlek, szeretlek, szeretlek, és amíg Isten el nem választ, szeretni is foglak!

Azt hiszem, ma volt életem legromantikusabb szerelembevallása. Valahogy így zajlott:
Táborbok: -Tudom, hogy szeretsz.
Én: -Igen, szeretlek, kész, kimondtam, most boldog vagy?!

És boldog volt. :)

Néha, amikor Tábornokkal vagyok, azon szoktam gondolkodni, hogy mi olyan jót cselekedhettem, amivel őt kiérdemeltem. Nem történt semmi extra, csak a múlt héten döbbentem rá igazán, hogy mennyire szükségem van rá. Nem egy pasira, nem egy jóbarátra, hanem őrá magára. Úgy volt, hogy most hétvégén jönnek Szekszárdra, de ma kiderült, hogy mégse. Csalódottak vagyunk mind a ketten, mert már nagyon beleéltük magunkat. Kényszermunkahelyemen szerintem fölmondok, a szombati buli egy oltári nagy bukás volt, se Váltótársam, se én nem kaptunk egy rühös buznyákot se, amit meg hajnalban kellett művelnünk, attól saját magam előtt is ég a pofám. Ki vagyunk akadva mind. Valahogy most minden keserédes, nem csak nekem, hanem másoknak is. Most pont abban a helyzetben vagyok, amin javít az, hogy talán szerelmes lennék. Nézem, ahogy itt ül tőlem másfél méterre, kockul, én az ágyán ülök... vágatott megint a hajából, szerintem picit túl sokat, így már majdnem rövid. De jól áll neki. Ő ígyis-úgyis gyönyörű. Nem mintha ez számítana a legtöbbet. Ma vele is megnéztük az Oldboy-t, meg előtte még valami filmet (Ördöggerinc, közben eszembe jutott), amin szerintem elaludt, de nem bántam. Majd mondom Folyosótársnak, hogy terjesztettem az igét. :D Ő is hiányzik. Meg Tesóm is, meg az otthoni barátaim is. Hétvégén kivételesen otthon leszek végre, csak kicsit akkor is fáj, hogy Tábornok nélkül... mérges vagyok. Nem rá, csak úgy. Vagyis inkább csalódott. Ahogy ő is. Ráadásul pont pénteken lesz a huszadik szülinapja, és még csak nem is tudok vele itt maradni Budán, mert szombaton temetőket járunk, és megígértem, hogy péntek este hazamegyek. Valahogy most... nem is tudom. Szomorúan vagyok boldog, vagy boldogan szomorú. Hülyeség.

Rég éreztem már így magam, ahogy az elmúlt 3-4-5 napban. Valahogy semmi nem tudja kedvem szegni, mosolygok, boldog vagyok, és igen: szerelmes. Tagadom előtte, mert naná, hogy tagadom, de ettől függetlenül ő tudja. Azt mondja, látni rajtam, ahogy ránézek. És azt is mondta, hogy ő még soha senkit nem szeretett annyira, mint engem, és lehet, hogy ez a szerelem. Ennél a pontnál jelzett a kapucsengő, hogy lakótársa hazajött, pedig már majdnem sírva fakadtam a meghatottságtól, de azt hiszem, ennek így kellett lennie. Utána már úgyis csak nyáladzás és szerelem-nemszerelem jellegű bizonygatások jöttek volna, ehelyett inkább ittunk, ami nekem meg is ártott kissé, de nem lett semmi vész. Most pedig itthon vagyok, holnap érettségi matekból. Folyosótárs is hazajött, ma reggel írt sms-t. Kint volt Angliában, de neki is annyira bejött az első munkahelye, ahogy nekem. Persze könnyebb helyzetben vagyok, csak 150 km választ el az otthonomtól, nem 1500. Örülök, hogy tartottuk és tartjuk is a kapcsolatot. Délután meg Tesómmal megyek sálat venni. Igen, a helyzet a következő: csak tanulni ne kelljen. Kint csodálatosan süt a Nap, és abban reménykedek, hogy szabad lesz az a hétvégém, amikor Tábornok jön Szekszárdra. Ez két hét múlva esedékes, és mivel akkor lesz a szülinapja is, duplán fontos lenne. Vagy elengednek főnökék, vagy már előtte egy héttel úúúgy, de úúúgy lebetegszem, hogy karácsonyig kelljen ápolni. Nézem a négyjegyű függvénytáblázatot, csak nézem, nézem... és az jut eszembe, hogy csak mi nem tanultunk integrálszámítást középiskolában? Valahogy amit az egyetemen belém vertek ebből, már azt is többnyire elfelejtettem. :/ Koordinátageometria kéne, meg kombinatorika, ezekből sík hülye vagyok. Jó lenne mondjuk egy hetet itthon tölteni, hogy foglalkozni tudjak azokkal az arcokkal, akikre ezelőtt valahogy volt időm. Meg az is jó lenne, ha kifizetnének rendesen. De nem most fogok agyalni ezen. Most boldog vagyok, vidám, reménnyel és erővel teli (ja, és fogytam tíz kilót), ja, és fun: péntek este amikor mentem vissza Budáról Érdre, beült mellém egy punk srác, és tök jól eldumáltunk, klassz, hogy még viszik a stílust, bár kissé felhígítva. Vissza kéne térnem a matekhoz. Megyek is, mert különben pár ember agyon akar majd verni, ha elcseszem. Szeretlek, világ, szeretlek, Tábornok!

Kimerültem. Pihenni akarok. Sokat. És szarrá inni magam.

Valami, úgy érzem, megváltozott köztem és Tábornok között. Valahogy már nem vagyok neki olyan érdekes mint régen. Pénteken még bújt hozzám, és mondta, hogy szép vagyok, nagyon szép, de aztán valahogy nem is tudom. Gyakorlatilag végigalussza az egész hétvégét. Oké, elhiszem hogy az egyetem kimeríti, meg mit tudom én, de öt hónap után először végre együtt tudunk tölteni egy hétvégét, és alig látom ébren. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra. Próbáltam fölébreszteni, nem nagyon sikerült, aztán úgy voltam vele, hogy jó'van bazmeg, ha aludni akarsz, akkó' aluggyá'. Ennyire megszokta volna, hogy vagyok neki? Vagy ennyire unalmas lennék? :/ Tesóm mondta tegnap, hogy Iza látta Zoltánt, aki állítólag csont és bőr. Mondjuk egyébként sem volt elhízva. Gondolom a stressz. Kíváncsi lennék, hogy mi történhetett vele, de ugyanakkor bármi is legyen az, nem sajnálom. Túlléptem. Rajtam is túlléptek? Ennyi voltunk? Nem akarom elhinni. Bár nem tudom hogy mit is gondoljak. Ez soha nem volt járás, csak viszony, és tudtam azt is, hogy ha én elkerülök innen, egyre jobban el fogunk távolodni egymástól, jön a helyemre valaki más, és elmerülök a feledés szurkos mocsarában. Tehetetlennek érzem magam. Miatta húzom az igát naphosszat a kényszermunkahelyemen, hogy közel legyek hozzá... hogy ha van a héten egy szabadnapom, tudjak jönni Pestre... mit kéne tennem?

Lusta vagyok szépen tagolt, összefüggő szöveget írni. Vagyis nem is lusta. Inkább fáradt. Úgyhogy:
   -szarrá vagyok dolgoztatva,
   -a kb. 50.000. forint helyett, amit eddig kerestem, 16.000-t kaptam meg,
   -pultosi munka: vendéget szolgálsz ki, takarítasz, gyereket nevelsz, mosogatsz, tanítasz, konyhán segítesz, hallgatod a baromságokat, az évszázados retekből vakarsz ki mindent, és még sorolhatnám,
   -a főnököm egy lump köcsög, a dirigáláson kívül máshoz nem nagyon ért,
   -két hét óta először éhes vagyok, eddig szinte soha nem volt étvágyam, állítólag fogytam is (fuck yeah! :D)
   -hiányzik a családom és a barátaim,
   -jövhét végén megyek Pestre, face-en majd csinálok neki hírverést (Zita, ha ezt olvasod, tudd, hogy rád is vonatkozik! :)
   -bázmeg leszakad a hátam,
   -Katiék imádnivalóak és valahogy lényegesen lazábbak, mint a szüleim,
   -szerdán találkoztam Tábornokkal, minden olyan volt megint, mint "régen",
   -rottyon vannak a bokáim.

Inkább abbahagyom. :D