PatkányBlog

Epic tegnap este. Nagyon epic. Bázmeg, de mennyire epic! Fogadott bátyus, bor, kóla, pörgés, minden. Hjajjj... "csak a szívem, a szívem, a szívem zakatol..." Szinte már hűtlenségnek érzem.

Várj egy picit, amíg összeszedem a gondolataimat!... oké, talán meglesz. Ami jön, az zavaros lesz, de úgyse fogod soha elolvasni. Hetek, hónapok óta azért nyígsz, hogy ismerjem el, hogy szeretlek. Ez márpedig így van. Igen, szeretlek. Hogy mennyire, azt nem tudom, csak azt, hogy veled vagyok a legboldogabb. Persze tagadok. A szemedbe nézve ráncolom a homlokom, hogy mégis miket képzelsz te magadról, méghogy én beléd, hát ez tiszta hülyeség, vegyél vissza, oké hogy kedvellek, de kerüljük a túlzásokat; szép vagy, gyönyörű vagy, te vagy a legjobb barátom, de ez nem szerelem... stb. De igen, ez az. Azt hiszem. Ha tényleg létezik a szerelem, akkor amit irántad érzek, az a nyers, letisztult, színtiszta szerelem. Gyengének érzem a kezeimet, és üresnek az elmémet, ha rád gondolok. Csak te létezel, most csak te. És ez a most, úgy érzem, örökké tart. Elmerülni néhány pillanatban, olyanokban, amik hosszabbá teszik az életet. Mint amikor péntek délután hozzám bújva aludtál el. Megmozdulni sem mertem, amíg ébren voltam, csak néztelek, annyire csodálatos voltál... még most sem tudom elhinni, hogy egy ilyen tökéletes lény, mint te, rám tartasz igényt. Ez így túl durva... néha szeretném kimondani, hogy igen, te az enyém vagy, és én csakis és kizárólag a tiéd, szeretjük egymást, teszek rá, hogy ki mit gondol, ez így van... de nem lehet. Mert te még nem akarod. Lehet, hogy soha nem is fogod akarni. Sőt, lehet, hogy ez a szerelem úgy múlik majd el, hogy senki más nem fogja látni. Hogy ez fontos-e... passzolom. Te tudod, én tudom, és ez a fontos. Újabb közös titok. Akárcsak azok a csókok, amiket akkor adtál, amikor mindenki egy pici időre másra figyelt... vagy azok az ölelések, amik barátinak tűntek, de mi ketten tudtuk, hogy azok többek... vagy az, amikor először nálad aludtam, és te már akkor tudtad, hogy szerelmes leszek beléd, én meg elküldtelek ezzel az elméleteddel a picsába... pedig tudtuk, hogy ez lesz. Te biztos voltál benne, én meg féltem tőle. És félek még most is. Félek a pillantásodtól, aminek szikrája az én szememben huny ki, mert tudom, hogy mibe vész bele. Félek az érintésedtől, mert megérezheti a remegésem. Félek a csókodtól, mert akármennyire akarom, fáj a gondolat, hogy mást is ugyanígy csókolsz. Félek amikor meztelenül fekszel előttem, mert nem tudom, meddig tart ez a csoda, hogy egy ilyen tökéletes testet láthatok, ami a feje búbjától a lába végéig azt sugallja: igen, álomszép vagyok, és a tiéd, ronts el, ronts meg, tedd magadévá ezt a műalkotást; ez a hófehér, selymes, sima bőr az alatta élő hússal és csonttal a tiéd, és a lélek, ami átjárja minden sejtjét, az is... néha azt akarom, hogy tényleg az enyém legyen, csak az enyém. De korántsem csak a tested. Akarom a pillantásodat, azt a kiszolgáltatott, érzelmektől átjárt nézést, amibe bele van írva a sorsom. Akarom, hogy a hosszú körmeid végigszántsák a bőröm, jelezve mintegy aláírásként, hogy a tulajdonod vagyok. Akarom hogy az idők végezetéig megfogd a karjaim és a nyakad köré csavard őket, láncolj magadhoz, tetováld, égesd belém, hogy csak a tiéd vagyok, senki másé, sajátíts ki, tilts el a világtól, őrizz meg magadnak a legtitkosabb börtönödben... csak soha ne engedj el. Csak azért, mert nem lógok egyfolytában a nyakadon, nem jelenti azt, hogy nem is lógnék. Legszívesebben kiállítanálak a Citadellára, aztán pedig minden nyüzsgő helyre az országban, hogy ő az enyém, aki egy ujjal is hozzá merészel nyúlni, annak ízzé-porrá töröm egyesével minden csontját, meg se próbálja elrabolni tőlünk azt a boldogságot, amit mi adhatunk egymásnak. Vagyis amit te adsz nekem. Ez felülmúlhatatlan. Szeretlek, édes Micus, szeretlek, szeretlek, szeretlek, és amíg Isten el nem választ, szeretni is foglak!

Azt hiszem, ma volt életem legromantikusabb szerelembevallása. Valahogy így zajlott:
Táborbok: -Tudom, hogy szeretsz.
Én: -Igen, szeretlek, kész, kimondtam, most boldog vagy?!

És boldog volt. :)

Néha, amikor Tábornokkal vagyok, azon szoktam gondolkodni, hogy mi olyan jót cselekedhettem, amivel őt kiérdemeltem. Nem történt semmi extra, csak a múlt héten döbbentem rá igazán, hogy mennyire szükségem van rá. Nem egy pasira, nem egy jóbarátra, hanem őrá magára. Úgy volt, hogy most hétvégén jönnek Szekszárdra, de ma kiderült, hogy mégse. Csalódottak vagyunk mind a ketten, mert már nagyon beleéltük magunkat. Kényszermunkahelyemen szerintem fölmondok, a szombati buli egy oltári nagy bukás volt, se Váltótársam, se én nem kaptunk egy rühös buznyákot se, amit meg hajnalban kellett művelnünk, attól saját magam előtt is ég a pofám. Ki vagyunk akadva mind. Valahogy most minden keserédes, nem csak nekem, hanem másoknak is. Most pont abban a helyzetben vagyok, amin javít az, hogy talán szerelmes lennék. Nézem, ahogy itt ül tőlem másfél méterre, kockul, én az ágyán ülök... vágatott megint a hajából, szerintem picit túl sokat, így már majdnem rövid. De jól áll neki. Ő ígyis-úgyis gyönyörű. Nem mintha ez számítana a legtöbbet. Ma vele is megnéztük az Oldboy-t, meg előtte még valami filmet (Ördöggerinc, közben eszembe jutott), amin szerintem elaludt, de nem bántam. Majd mondom Folyosótársnak, hogy terjesztettem az igét. :D Ő is hiányzik. Meg Tesóm is, meg az otthoni barátaim is. Hétvégén kivételesen otthon leszek végre, csak kicsit akkor is fáj, hogy Tábornok nélkül... mérges vagyok. Nem rá, csak úgy. Vagyis inkább csalódott. Ahogy ő is. Ráadásul pont pénteken lesz a huszadik szülinapja, és még csak nem is tudok vele itt maradni Budán, mert szombaton temetőket járunk, és megígértem, hogy péntek este hazamegyek. Valahogy most... nem is tudom. Szomorúan vagyok boldog, vagy boldogan szomorú. Hülyeség.

Rég éreztem már így magam, ahogy az elmúlt 3-4-5 napban. Valahogy semmi nem tudja kedvem szegni, mosolygok, boldog vagyok, és igen: szerelmes. Tagadom előtte, mert naná, hogy tagadom, de ettől függetlenül ő tudja. Azt mondja, látni rajtam, ahogy ránézek. És azt is mondta, hogy ő még soha senkit nem szeretett annyira, mint engem, és lehet, hogy ez a szerelem. Ennél a pontnál jelzett a kapucsengő, hogy lakótársa hazajött, pedig már majdnem sírva fakadtam a meghatottságtól, de azt hiszem, ennek így kellett lennie. Utána már úgyis csak nyáladzás és szerelem-nemszerelem jellegű bizonygatások jöttek volna, ehelyett inkább ittunk, ami nekem meg is ártott kissé, de nem lett semmi vész. Most pedig itthon vagyok, holnap érettségi matekból. Folyosótárs is hazajött, ma reggel írt sms-t. Kint volt Angliában, de neki is annyira bejött az első munkahelye, ahogy nekem. Persze könnyebb helyzetben vagyok, csak 150 km választ el az otthonomtól, nem 1500. Örülök, hogy tartottuk és tartjuk is a kapcsolatot. Délután meg Tesómmal megyek sálat venni. Igen, a helyzet a következő: csak tanulni ne kelljen. Kint csodálatosan süt a Nap, és abban reménykedek, hogy szabad lesz az a hétvégém, amikor Tábornok jön Szekszárdra. Ez két hét múlva esedékes, és mivel akkor lesz a szülinapja is, duplán fontos lenne. Vagy elengednek főnökék, vagy már előtte egy héttel úúúgy, de úúúgy lebetegszem, hogy karácsonyig kelljen ápolni. Nézem a négyjegyű függvénytáblázatot, csak nézem, nézem... és az jut eszembe, hogy csak mi nem tanultunk integrálszámítást középiskolában? Valahogy amit az egyetemen belém vertek ebből, már azt is többnyire elfelejtettem. :/ Koordinátageometria kéne, meg kombinatorika, ezekből sík hülye vagyok. Jó lenne mondjuk egy hetet itthon tölteni, hogy foglalkozni tudjak azokkal az arcokkal, akikre ezelőtt valahogy volt időm. Meg az is jó lenne, ha kifizetnének rendesen. De nem most fogok agyalni ezen. Most boldog vagyok, vidám, reménnyel és erővel teli (ja, és fogytam tíz kilót), ja, és fun: péntek este amikor mentem vissza Budáról Érdre, beült mellém egy punk srác, és tök jól eldumáltunk, klassz, hogy még viszik a stílust, bár kissé felhígítva. Vissza kéne térnem a matekhoz. Megyek is, mert különben pár ember agyon akar majd verni, ha elcseszem. Szeretlek, világ, szeretlek, Tábornok!

Kimerültem. Pihenni akarok. Sokat. És szarrá inni magam.

Valami, úgy érzem, megváltozott köztem és Tábornok között. Valahogy már nem vagyok neki olyan érdekes mint régen. Pénteken még bújt hozzám, és mondta, hogy szép vagyok, nagyon szép, de aztán valahogy nem is tudom. Gyakorlatilag végigalussza az egész hétvégét. Oké, elhiszem hogy az egyetem kimeríti, meg mit tudom én, de öt hónap után először végre együtt tudunk tölteni egy hétvégét, és alig látom ébren. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra. Próbáltam fölébreszteni, nem nagyon sikerült, aztán úgy voltam vele, hogy jó'van bazmeg, ha aludni akarsz, akkó' aluggyá'. Ennyire megszokta volna, hogy vagyok neki? Vagy ennyire unalmas lennék? :/ Tesóm mondta tegnap, hogy Iza látta Zoltánt, aki állítólag csont és bőr. Mondjuk egyébként sem volt elhízva. Gondolom a stressz. Kíváncsi lennék, hogy mi történhetett vele, de ugyanakkor bármi is legyen az, nem sajnálom. Túlléptem. Rajtam is túlléptek? Ennyi voltunk? Nem akarom elhinni. Bár nem tudom hogy mit is gondoljak. Ez soha nem volt járás, csak viszony, és tudtam azt is, hogy ha én elkerülök innen, egyre jobban el fogunk távolodni egymástól, jön a helyemre valaki más, és elmerülök a feledés szurkos mocsarában. Tehetetlennek érzem magam. Miatta húzom az igát naphosszat a kényszermunkahelyemen, hogy közel legyek hozzá... hogy ha van a héten egy szabadnapom, tudjak jönni Pestre... mit kéne tennem?

Lusta vagyok szépen tagolt, összefüggő szöveget írni. Vagyis nem is lusta. Inkább fáradt. Úgyhogy:
   -szarrá vagyok dolgoztatva,
   -a kb. 50.000. forint helyett, amit eddig kerestem, 16.000-t kaptam meg,
   -pultosi munka: vendéget szolgálsz ki, takarítasz, gyereket nevelsz, mosogatsz, tanítasz, konyhán segítesz, hallgatod a baromságokat, az évszázados retekből vakarsz ki mindent, és még sorolhatnám,
   -a főnököm egy lump köcsög, a dirigáláson kívül máshoz nem nagyon ért,
   -két hét óta először éhes vagyok, eddig szinte soha nem volt étvágyam, állítólag fogytam is (fuck yeah! :D)
   -hiányzik a családom és a barátaim,
   -jövhét végén megyek Pestre, face-en majd csinálok neki hírverést (Zita, ha ezt olvasod, tudd, hogy rád is vonatkozik! :)
   -bázmeg leszakad a hátam,
   -Katiék imádnivalóak és valahogy lényegesen lazábbak, mint a szüleim,
   -szerdán találkoztam Tábornokkal, minden olyan volt megint, mint "régen",
   -rottyon vannak a bokáim.

Inkább abbahagyom. :D

Tegnap előtt megkeztem pultosi ténykedésem Érden. Hogy ne mondjam... stílszerűen szólva: ÉRDekes. Tulaj pasi furcsa, tulaj csaj aranyos. Három gyerek van. A legidősebb lány, ő hatodikos, nagyon segítőkész, a középső gyerek méginkább. Emlegetni fogom még egy darabig, hogy tegnap este kilenckor bejött hozzám a konyhára bocsánatot kérni, amiért nem tud segíteni elmosogatni, mert már mennie kell aludni. A legkisebb fiúcska három éves, örökmozgó, néha elég engedetlen, de alapjáraton elvagyok vele. Rájöttem, milyen félrevezető az, hogy valaki pultos. Az, hogy sört csapol, piát ad ki, meg ilyenek, igazából csak a munkájának a 10%-át teszik ki, legalábbis ami engem illet. Takarítok, mosogatok, gyereknek segítek a leckében, mosogatok, port törlök, mosogatok, hátamat ropogtatom, ja, és nagyon sokat mosogatok. Tegnap 12 óráztam, ma este tíz helyett negyed hatkor elengedtek. Nem bántam túlzottan. :) Bírtam volna még, meg találtam is volna dolgot magamnak, de nem akartam már első héten vitába szállni a főnökséggel :D Meg úgy vagyok vele, hogy közel van Pest. Szabadidőm ugyan nem lesz túl sok, főleg hogy elég kiszámíthatatlan minden. Elvileg minden nap délelőtt tíztől este tízig kéne húznom az igát, de eddig a három napból kétszer elengedtek korábban. Max. ha megint lesz ilyen mákom, hogy jócskán idő előtt végzek, akkor megpróbálok összeszedni pár embert a sulis csapatból vagy a koliból, vagy a Pestre "szabadult" otthoni baráti körből, hogy üljünk be valahova. Húzós lesz ez az egész, de nem itt akarok gyökeret ereszteni. Közben nézem a budapesti munkahelyeket is, hátha tudnék váltani. Az úgy azért sokkal jobb lenne. Tábornokkal napi szinten beszélünk, állítólag hiányzok neki. Nekem ő nagyon. Szüleim barátainál lakom, csúcs jó fejek. Hatalmas, csodaszép családi ház, mindenki kedves, a gyerekek imádnivalóak: Levente most negyedikes, imádja a második világháborút, igazi kis örökmozgó, de egyáltalán nem az az idegesítő fajta. A nővére 14 éves, csöndes alkat, de szerencsére vele is szót értek. Még csak három napja vagyok itt, de mindenki belopta magát a szívembe. Hétvégén meg szüret. Általában fingani sincs időm. De amíg ezért fizetnek, addig nem bánom.

Az előbb végeztem a Védtelen gyermek című filmmel. (spoilerek várhatóak) Hát... nem volt rossz, mert nem volt rossz, de jobbra számítottam. Valahogy tavaly úgy látszik, divatba jöttek a gonosz gyerekes filmek, gondolok itt a másik nagy slágerre az Árvára (az bejövősebb volt). Összehasonlítva a kettőt: az elsőben jobban tartja magát az a benyomás, hogy szegény pici kislányt bántják a csúnya szülei. Bár ilyen névvel, hogy Lilith, alap, hogy valami nem stimmel nála. A zsidó kultúrában miután Isten (nem ér belekötni most a nevébe, kritikát írok, nem vallási értekezést) megteremtette Ádámot, csinált neki sárból, vérből, meg jó ég tudja miből egy nőt, ő lett Lilith. De Isten tisztátalannak vélte, ezért száműzte a Pokolba Luciferhez. Aztán jött Éva, innentől már mindenki ismeri a történetet. Van egy olyan mondás, hogy a férfiak Évát veszik feleségül, de Lilith-re vágynak. Na de vissza a filmekhez. Ez a "védtelen gyermek" tényleg ártatlanabbnak tűnik, mint az "árva", már csak azért is, mert L-nek szép, barna hajacskája, és naaagy kék bociszemei vannak, míg Esther inkább hasonlít valami kis koboldhoz. Ez abból a szempontból jó, hogy átlagos kislány, nem gyönyörű, nem cseszettranda. Persze mindkettőt befogadják, aztán lassan kezdődnek a gondok, bár Esthernél hamarabb lehet tudni, hogy ő a ludas, meg neki legalább evilági eszközei vannak, és nem akar minket a rendező megetetni valami hülye démon-dumával (ráadásul szerintem a grafika is elég ratyi volt a végén, amikor a démonkéz kinyúl a kocsiból). Mindkét kislányt nehéz volt kinyírni, ez egy thrillerben természetes. Hatszor agyonvágják, lelövik, kibelezik, de az a fránya dög még mindig nem akar meghalni! Persze ezalatt mindketten csomó emberrel végeznek. Ez a két film olyan, mintha két rendező versenyzett volna, hogy melyikük tud jobb gonoszkislányos alkotást összehozni. Ja, és persze eleinte egyik anyukának se akar hinni a környezete. Megrendítő. Na mindegy, maradok az Árvánál, sokkal lélekbemarkolóbb (a rózsacsokros jelenetnél konkrétan hányingerem lett, amikor először láttam, de szerintem még most is sikerülne).
Más téma. Hátha valaki nem látta fácsén, tegnap végre kaptam választ egy beküldött önéletrajzomra egy Váci utcai ékszerüzletből, hogy köszönik jelentkezésem, és ha még áll a munkakeresésem, erősítsem meg a jelentkezést. Már megtettem volna, de fater köti az ebet a karóhoz, hogy beszéljük ezt még át (ezen mit?), meg ne éljem bele magam (nem tettem), sajnos a kinézetem nem a legmegfelelőbb egy ilyen profilú üzletbe (mintha nem tudnám, de azért kösz, kösz, kösssz a támogatást), de szerdán megnézzük a helyet. Egy ideg vagyok... közben Sacival is beszélnem kéne, hogy nővére állásajánlatával mi van... azzal korábban is tudnék kezdeni, és hogy teljesen őszinte legyek, baszok bele, hogy váci utcai puccos éxerbót, vagy egy pizzéria, csak fönt lehessek már Pesten, élhessem a saját kis életem, és a többi, és a többi, és a többi. Volt (jájj, de szar leírni!) csoporttársakkal is dumáltuk, hogy össze kéne röffenni egy ivásra, kettőre-háromra... hiányoznak. Rég volt ilyen szar nyaram, mint most. De talán lassan rendbejönnek a dolgok. Szeretném nagyon. Be fogok kattanni itthon, ha ez még nem történt meg. Néha már megijedek magamtól. De rendben leszek, tudom.
Tábornoknak kitáltaltam valamelyik nap nagy mérgemben, hogy mit is gondolok pontosan róla, rólam, rólunk... persze jött az "eznemigaz" meg a "deénszeretlek", ilyesmik. Kifejtettem neki, hogy ő nem engem szeret, hanem saját magát amikor vele vagyok. Vagy pont ez lenne a szeretet? Na basszus, ezen rágódok majd. Mindegy. Hellyel-közzel meg tudtuk beszélni a dolgokat, de már mindketten nagyon várjuk, hogy újra találkozzunk, természetesen előtte ezt titkolom. Nem kell neki mindenről tudnia, ígyis túl sok titkot osztottam meg vele. Egyszer azt mondta, hogy talán azért vagyok vele néha olyan tahó (sokkal szalonképesebb kifejezést használt), mert túlságosan megnyíltam előtte, és félek, hogy ebből még bajom származhat. Tudom, hogy nem fog, de mégis... ebben valahol igaza van. Neki mertem Folyosótárs után a legőszintébben beszélni a Zolival való kapcsolatomról, az ő vállán bőgtem majd' egy óra hosszat, és az utolsó este, amikor náluk a tévé előtt ettük a pizzát (meghívott búcsúzásképp), egyszercsak rám nézett, és azt kérdezte: te boldog vagy? Majdnem sírva fakadtam, nem is tudom pontosan, hogy miért. De azt hiszem, pont ez a kérdés volt az, ami boldoggá tett.