PatkányBlog

Várj egy picit, amíg összeszedem a gondolataimat!... oké, talán meglesz. Ami jön, az zavaros lesz, de úgyse fogod soha elolvasni. Hetek, hónapok óta azért nyígsz, hogy ismerjem el, hogy szeretlek. Ez márpedig így van. Igen, szeretlek. Hogy mennyire, azt nem tudom, csak azt, hogy veled vagyok a legboldogabb. Persze tagadok. A szemedbe nézve ráncolom a homlokom, hogy mégis miket képzelsz te magadról, méghogy én beléd, hát ez tiszta hülyeség, vegyél vissza, oké hogy kedvellek, de kerüljük a túlzásokat; szép vagy, gyönyörű vagy, te vagy a legjobb barátom, de ez nem szerelem... stb. De igen, ez az. Azt hiszem. Ha tényleg létezik a szerelem, akkor amit irántad érzek, az a nyers, letisztult, színtiszta szerelem. Gyengének érzem a kezeimet, és üresnek az elmémet, ha rád gondolok. Csak te létezel, most csak te. És ez a most, úgy érzem, örökké tart. Elmerülni néhány pillanatban, olyanokban, amik hosszabbá teszik az életet. Mint amikor péntek délután hozzám bújva aludtál el. Megmozdulni sem mertem, amíg ébren voltam, csak néztelek, annyire csodálatos voltál... még most sem tudom elhinni, hogy egy ilyen tökéletes lény, mint te, rám tartasz igényt. Ez így túl durva... néha szeretném kimondani, hogy igen, te az enyém vagy, és én csakis és kizárólag a tiéd, szeretjük egymást, teszek rá, hogy ki mit gondol, ez így van... de nem lehet. Mert te még nem akarod. Lehet, hogy soha nem is fogod akarni. Sőt, lehet, hogy ez a szerelem úgy múlik majd el, hogy senki más nem fogja látni. Hogy ez fontos-e... passzolom. Te tudod, én tudom, és ez a fontos. Újabb közös titok. Akárcsak azok a csókok, amiket akkor adtál, amikor mindenki egy pici időre másra figyelt... vagy azok az ölelések, amik barátinak tűntek, de mi ketten tudtuk, hogy azok többek... vagy az, amikor először nálad aludtam, és te már akkor tudtad, hogy szerelmes leszek beléd, én meg elküldtelek ezzel az elméleteddel a picsába... pedig tudtuk, hogy ez lesz. Te biztos voltál benne, én meg féltem tőle. És félek még most is. Félek a pillantásodtól, aminek szikrája az én szememben huny ki, mert tudom, hogy mibe vész bele. Félek az érintésedtől, mert megérezheti a remegésem. Félek a csókodtól, mert akármennyire akarom, fáj a gondolat, hogy mást is ugyanígy csókolsz. Félek amikor meztelenül fekszel előttem, mert nem tudom, meddig tart ez a csoda, hogy egy ilyen tökéletes testet láthatok, ami a feje búbjától a lába végéig azt sugallja: igen, álomszép vagyok, és a tiéd, ronts el, ronts meg, tedd magadévá ezt a műalkotást; ez a hófehér, selymes, sima bőr az alatta élő hússal és csonttal a tiéd, és a lélek, ami átjárja minden sejtjét, az is... néha azt akarom, hogy tényleg az enyém legyen, csak az enyém. De korántsem csak a tested. Akarom a pillantásodat, azt a kiszolgáltatott, érzelmektől átjárt nézést, amibe bele van írva a sorsom. Akarom, hogy a hosszú körmeid végigszántsák a bőröm, jelezve mintegy aláírásként, hogy a tulajdonod vagyok. Akarom hogy az idők végezetéig megfogd a karjaim és a nyakad köré csavard őket, láncolj magadhoz, tetováld, égesd belém, hogy csak a tiéd vagyok, senki másé, sajátíts ki, tilts el a világtól, őrizz meg magadnak a legtitkosabb börtönödben... csak soha ne engedj el. Csak azért, mert nem lógok egyfolytában a nyakadon, nem jelenti azt, hogy nem is lógnék. Legszívesebben kiállítanálak a Citadellára, aztán pedig minden nyüzsgő helyre az országban, hogy ő az enyém, aki egy ujjal is hozzá merészel nyúlni, annak ízzé-porrá töröm egyesével minden csontját, meg se próbálja elrabolni tőlünk azt a boldogságot, amit mi adhatunk egymásnak. Vagyis amit te adsz nekem. Ez felülmúlhatatlan. Szeretlek, édes Micus, szeretlek, szeretlek, szeretlek, és amíg Isten el nem választ, szeretni is foglak!