PatkányBlog

Az előbb végeztem a Védtelen gyermek című filmmel. (spoilerek várhatóak) Hát... nem volt rossz, mert nem volt rossz, de jobbra számítottam. Valahogy tavaly úgy látszik, divatba jöttek a gonosz gyerekes filmek, gondolok itt a másik nagy slágerre az Árvára (az bejövősebb volt). Összehasonlítva a kettőt: az elsőben jobban tartja magát az a benyomás, hogy szegény pici kislányt bántják a csúnya szülei. Bár ilyen névvel, hogy Lilith, alap, hogy valami nem stimmel nála. A zsidó kultúrában miután Isten (nem ér belekötni most a nevébe, kritikát írok, nem vallási értekezést) megteremtette Ádámot, csinált neki sárból, vérből, meg jó ég tudja miből egy nőt, ő lett Lilith. De Isten tisztátalannak vélte, ezért száműzte a Pokolba Luciferhez. Aztán jött Éva, innentől már mindenki ismeri a történetet. Van egy olyan mondás, hogy a férfiak Évát veszik feleségül, de Lilith-re vágynak. Na de vissza a filmekhez. Ez a "védtelen gyermek" tényleg ártatlanabbnak tűnik, mint az "árva", már csak azért is, mert L-nek szép, barna hajacskája, és naaagy kék bociszemei vannak, míg Esther inkább hasonlít valami kis koboldhoz. Ez abból a szempontból jó, hogy átlagos kislány, nem gyönyörű, nem cseszettranda. Persze mindkettőt befogadják, aztán lassan kezdődnek a gondok, bár Esthernél hamarabb lehet tudni, hogy ő a ludas, meg neki legalább evilági eszközei vannak, és nem akar minket a rendező megetetni valami hülye démon-dumával (ráadásul szerintem a grafika is elég ratyi volt a végén, amikor a démonkéz kinyúl a kocsiból). Mindkét kislányt nehéz volt kinyírni, ez egy thrillerben természetes. Hatszor agyonvágják, lelövik, kibelezik, de az a fránya dög még mindig nem akar meghalni! Persze ezalatt mindketten csomó emberrel végeznek. Ez a két film olyan, mintha két rendező versenyzett volna, hogy melyikük tud jobb gonoszkislányos alkotást összehozni. Ja, és persze eleinte egyik anyukának se akar hinni a környezete. Megrendítő. Na mindegy, maradok az Árvánál, sokkal lélekbemarkolóbb (a rózsacsokros jelenetnél konkrétan hányingerem lett, amikor először láttam, de szerintem még most is sikerülne).
Más téma. Hátha valaki nem látta fácsén, tegnap végre kaptam választ egy beküldött önéletrajzomra egy Váci utcai ékszerüzletből, hogy köszönik jelentkezésem, és ha még áll a munkakeresésem, erősítsem meg a jelentkezést. Már megtettem volna, de fater köti az ebet a karóhoz, hogy beszéljük ezt még át (ezen mit?), meg ne éljem bele magam (nem tettem), sajnos a kinézetem nem a legmegfelelőbb egy ilyen profilú üzletbe (mintha nem tudnám, de azért kösz, kösz, kösssz a támogatást), de szerdán megnézzük a helyet. Egy ideg vagyok... közben Sacival is beszélnem kéne, hogy nővére állásajánlatával mi van... azzal korábban is tudnék kezdeni, és hogy teljesen őszinte legyek, baszok bele, hogy váci utcai puccos éxerbót, vagy egy pizzéria, csak fönt lehessek már Pesten, élhessem a saját kis életem, és a többi, és a többi, és a többi. Volt (jájj, de szar leírni!) csoporttársakkal is dumáltuk, hogy össze kéne röffenni egy ivásra, kettőre-háromra... hiányoznak. Rég volt ilyen szar nyaram, mint most. De talán lassan rendbejönnek a dolgok. Szeretném nagyon. Be fogok kattanni itthon, ha ez még nem történt meg. Néha már megijedek magamtól. De rendben leszek, tudom.
Tábornoknak kitáltaltam valamelyik nap nagy mérgemben, hogy mit is gondolok pontosan róla, rólam, rólunk... persze jött az "eznemigaz" meg a "deénszeretlek", ilyesmik. Kifejtettem neki, hogy ő nem engem szeret, hanem saját magát amikor vele vagyok. Vagy pont ez lenne a szeretet? Na basszus, ezen rágódok majd. Mindegy. Hellyel-közzel meg tudtuk beszélni a dolgokat, de már mindketten nagyon várjuk, hogy újra találkozzunk, természetesen előtte ezt titkolom. Nem kell neki mindenről tudnia, ígyis túl sok titkot osztottam meg vele. Egyszer azt mondta, hogy talán azért vagyok vele néha olyan tahó (sokkal szalonképesebb kifejezést használt), mert túlságosan megnyíltam előtte, és félek, hogy ebből még bajom származhat. Tudom, hogy nem fog, de mégis... ebben valahol igaza van. Neki mertem Folyosótárs után a legőszintébben beszélni a Zolival való kapcsolatomról, az ő vállán bőgtem majd' egy óra hosszat, és az utolsó este, amikor náluk a tévé előtt ettük a pizzát (meghívott búcsúzásképp), egyszercsak rám nézett, és azt kérdezte: te boldog vagy? Majdnem sírva fakadtam, nem is tudom pontosan, hogy miért. De azt hiszem, pont ez a kérdés volt az, ami boldoggá tett.