PatkányBlog

No kéremalássan. Összefoglalva a nagyjából elmúlt egy hetet. Apukám lába lesérült, de már jobban van. Holnap vendégek jönnek hozzánk a tanyára, amiért valószínűleg nem fogok tudni találkozni édes szüleimmel, mert mire én hazaérek, ők már kint lesznek, és mikor ők hazajönnek, én szerintem aludni fogok. Holnap megyünk Tesómmal Pécsre Rózsaszín Pitbull koncertre, amit már várok... eszembe jutott, hogy ezer éve nem voltam már abban a városban, ami talán azért lehet, mert rühellem, vagy mert utálok csövezni, vagy mert a hideg ráz a Toxic-tól... nem tudom. Na mindegy. :) Zoltán azóta sem jelentkezett. Hétfőn volt a szülinapja, nem sokkal éjfél után írtam neki egy sms-t (minden ömlengés nélkül csak annyit, hogy "boldog születésnapot!"), válasz semmi. Jövhéten lesz az enyém, tuti hogy elfelejti. Valami azt súgja, hogy nem fog reggel a kollégium előtt várni öltönyben egy naaagy csokor rózsával, bonbonnal, fehérarany nyaklánccal vagy fülbevalóval, lovas hintóval, vonósnégyessel, saját maga által írt verssel arról hogy mennyire szeret, két repülőjeggyel Angliába, meg ilyesmikkel... de nem is bánom. Elvagyok nélküle. Néha hiányzik, de csak egy-két szép pillanat, amikre valamiért nem úgy emlékszem vissza, hogy jajj de fáj, hogy elmúlt, hanem hogy igen, azok akkor és ott jók voltak. A hosszú hajú Zolival. Azzal a Zolival, aki titkolta, hogy folyton a volt nőjére gondol. És itt asszem vége is a felsorolásnak. Most kezdem látni, hogy ez a kapcsolat elejétől fogva több sebből vérzett. De nem bánok semmit. Ha nem jöttünk volna össze, a mai napig nyígnék, hogy mi lett volna, ha... így legalább tudom. Ez. Ebből a szempontból megérte. Bár lehet, hogy ha nem lenne Tábornok, nehezebb lenne. Na jó, nem lehet, hanem biztos. Ő az a kéz, aki megfog és kihúz a szennyből. Az a puha, hófehér kéz, hosszú ujjakkal és hosszú körmökkel... nem tudok betelni vele. Kapát még nem sűrűn foghatott a szentem. :D Na mindegy. Elgondolkodtató, hogy mi is van most kettőnk között. Vannak olyan kijelentései, amikre csak pislogok, mint a pincebéka, mert jócskán túllépik a barátság kereteit. Szerintem. Szóval... akire csak barátként nézek, annak nem írom egyfolytában, hogy szeretem. Vagy hogy jöjjön be soron kívül suliba, mert szükségem van az ölelésére és a tekintetére. Vagy hogy a családomon kívül ő a legfontosabb az életemben. És végül, de nem utolsósorban: nem kérem meg, hogy ne lépjen be senkivel egy komoly kapcsolatba, mert nem tudnám elviselni a hiányát. Érdekesség, hogy ma találkozott az aktuális nagy szerelmével, de valahogy mégse úgy viszonyult hozzá, ahogy eddig. A csajt szemmel láthatóan ez zavarta, próbálta keresni Tábornokkal a kontaktot, ugyanakkor velem is levágott valami bratyizásfélét, de nemá, könyörgöm...! Aztán lehet, hogy mindezt csak bemesélem magamnak. Kivéve Tábornok szavait, mert azok mentésre kerülnek a gépen (szeretlek, windows live messenger és facebook). Nem tudom eldönteni, hogy hányadán állok vele. Mármint, hogy mi lesz ennek az egésznek a jövője. Nekem szükségem van rá, ő állítja, hogy neki szüksége van rám. Semmi nem jut eszembe, amihez ezt az állapotot hasonlítani tudnám.
Két hete nem voltam otthon. Hiányzik a családom, hiányoznak az ottani barátaim, a piactéri ivások, minden. Csak félek, hogy ha hazamegyek, rámtör az összes elfeledett emlék Zolival kapcsolatban. De lehet, hogy ezúttal nem így fog történni. Igen, azt hiszem, most más lesz. Ez a majdnem másfél év elég volt, hogy kiábránduljak belőle. Akaratlanul is összehasonlítom néha Tábornokkal. Ez vajon természetes? Mennyit ér, ha az ember lánya azt hallja valakitől, hogy igen, én boldog vagyok veled, és szükségem van rád, és soha ne hagyj magamra, és előtted teljesen felszabadultnak érzem magam, és tudom hogy te is ezt érzed, és hogy te is boldog vagy velem... viszont van, amikor azt hiszem, hogy kihasznál, de ezt csak a vállamon ülő, Paranoia névre hallgató kisördög suttogja bele a fülembe, ha józan paraszti ésszel átgondolom. Kíváncsi vagyok, meddig fog ez még így menni... és hogy drága Zoltánnak mikor jutok eszébe. Szombaton Tantival elvileg fölmegyünk egy rég nem látott haverinához, azt is várom. :) Amikor hasonló történik, úgy érzem, mintha soha nem jöttem volna el Szekszárdról, és hogy oda mindig olyan jó hazamenni. Nem vagyok egyedül. Szeretek, szeretnek. Azt hiszem, ez a boldogság.