PatkányBlog

Tudom, azt mondtam, hogy Tábornok soha nem léphet Zoltán helyébe. Ez így igaz. Mert ő sokkal többet foglalkozik velem. Alig két órája rettenetesen szétcsaptam magam (most is serényen nyomkodom a törlést) egyetemi napokon... ő volt az, aki félrejött velem, hogy mi a baj, ő volt az, akinek a vállán a szó legszorosabb értelmében kisírhattam magam, ő volt az, aki fölajánlotta, hogy aludjak náluk, és miután ezt szépen megköszönve visszautasítottam (hányjam össze az albérletüket is?!), ő volt az, aki magához ölelve kitámogatott a villamoshoz, és csak akkor engedett el, ami után megígértem neki, hogy nem lesz semmi baj, visszatalálok Téténybe. Még most is ott tartok, hogy nem érdekelt hogy miért csinálta, de egyszerűen nem hiszem, hogy lett volna hátsó szándéka. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket Zolinak soha. Nem bántam meg. Hogy jó lett-e volna, ha nála alszok? Bizonyára. Szerettem volna arra fölébedni, hogy befekszik mellém, megsimogatja az arcom, és ő is elalszik. Vagy reggel hallgatni, hogy tessék szíves legyek fölkelni és megtanulni integrálni, de előtte csináljak neki egy kávét, mert ő úgy szereti, ahogy én csinálom... aztán bólogatni arra a szövegére, hogy ha még egyszer szétcsapom magam, többé nem áll szóba velem, és hogy legyek szíves vigyázni magamra... és aztán elviselni hogy leordítja a hajamat, amiért nem mentem el orvoshoz a fülem miatt, és még annyi mindent... ahogy sugárzik minden gesztusából és szavából a törődés, mintha azt mondaná, hogy mindig itt lesz velem, bármit teszek vagy mondok... szinte érzem ahogy a vállaimnál fogva megráz, mint már oly sokszor, és a szemembe nézve kéri, hogy hajrázzak rá a dolgokra. Eddig semmibe vettem, de ezek után ha lesz ok, hogy itt maradjak, az ő lesz, főleg ő. Nem mondom, hogy soha nem jut eszembe, hogy milyen volt, amikor egy átbulizott éjszaka után Zoli hazavitt magukhoz, vagy a szemembe nézve rám mosolygott, satöbbi. Csak épp már nem jelent annyi mindent, mint régen. Talán semmit nem jelent, nem tudom. Nem akarok gondolni rá, és az igazat megvallva, nem is nagyon jut az eszembe. Tábornok annál inkább. Lehet, hogy bemesélem magamnak az egészet, lehet, hogy nem. Most csak szégyellni tudom magam, hogy olyannak látott, amilyennek. De valamiért úgy érzem, hogy nem ítél el érte... inkább megért. Ő sokkal érzelmesebb annál, hogy emiatt messzemenő következtetéseket vonjon le... nem, ő inkább megkér, hogy ne igyak annyit. Ezt csak onnan tudom, hogy már megkért. És ha ő megkér, neki én megteszem. Még hétfőn megbeszéltük, hogy estefelé találkozunk, és filmezünk. Kérdeztem, hogy mit szeretne nézni? Erre ő azt válaszolta, hogy engem, ahogy alszok. Megint csak ott tartok, hogy nem érdekel, hogy komolyan gondolta-e. De most én szeretném azt nézni, ahogy ő alszik. Reggel kávét csinálni neki, és... és nem is tudom. Csak jó lenne, ha most itt lenne.