PatkányBlog

Köszönöm, hogy segítettél fölkészülni arra, hogy milyen lesz majd nélküled. Asszem, ma vizsgázok ebből. Jó tanár voltál. Külön köszönet a tanársegédeknek, és picsába az emlékekkel. Most valahogy úgy érzem, hogy nem jelentenek semmit. Persze lehet, hogy megbuktatsz majd, mert úgy érzed, nem jót tanítottál. De téged ismerve, ennek csekély az esélye. Nem az a fajta ember vagy, aki térden állva fog könyörögni, hogy ne hagyjam el. Azt inkább el tudom képzelni, hogy vállat vonsz, motyogsz valami olyasmit hogy "ha így akarod", vagy "felőlem", és részedről ezzel el van intézve, jegy beírva, ötös nekem, neked előléptetés, vagy mit tudom én. Te északnyugatra, én első körben délre, majd északra. És ledobom bőröndjeim a kollégiumi szobában, és kinézve az ablakon majd hiányozni fogsz, de a szabadság ott lebeg majd a fejem fölött, mint egy angyal, és azt fogja suttogni, hogy boldog leszek, és nem vagyok egyedül. Te majd otthon leszel, visszamész a volt barátnődhöz, bocs, menyasszonyodhoz, én pedig élek tovább. Minden úgy lesz, ahogy annak előtte. Csak közben eltelt két év. Elment. Magával vitt pár álmot, reményt, hitet, érzést, emléket... igazából mindent, amire az életemet építettem. Nem bánom. Épülnek majd újak, valaki újjal. Vagy egyedül. Nem tudom még. Tábornok itt van, és fogja a kezem. Meg persze Tesóm is. Szerinte csak azért vagyunk együtt még Zolival, mert ő leszarja, én meg gyáva vagyok. Épp itt az ideje ennek véget vetni. Zoli mindig azt mondja, hogy számára csak fekete és fehér van. Na, mostmár számomra is. Ebben az egy témában legalábbis biztosan.

Egyébként Mórahalom nagyon pihentető és jó volt. De azért itthon csak jobb. Holnap meg go vissza Budára, és getting over you. 

Egész héten itthon vagyok... de nem találkoztunk. Sokat dolgozik. Ha nem hívom, megint nem beszélünk. Ebből nekem már elegem van. Csak beszélni akarok vele rendesen, face to face, hogy most akkor mégis mi a jó kurva nénikém van?! Járunk mi még egyáltalán? Erre nem lehet jövőt alapozni... erre az egészre, így. Ezt akarom neki elmondani, és még csomó mindent, de ezt nem lehet msn-en, pláne nem telefonon. De már ott tartok, hogy talán majd valamikor májusban... ha egyáltalán megérjük együtt. 

Na, megvolt a szemrevételezés. Fél centinél simán rövidebb a haja, majd lesznek képek face-en, amint Tesóm fölteszi őket a gépre, és nekem meg működni fog a fészbukom. Egyébként jól áll neki. Csak már megszoktam hogy az a gyönyörű, hosszú, selyemszálú haja lóg mindenfelé, ébredéskor kócos... most meg nem az. Jó volt vele lenni. Szerencsére nem volt olyan passzív, mint az elmúlt két hétben, sőt. Csak fáj a torkom tegnap reggel óta, meg valamivel régebb óta tikkel a jobb szemem. Elég gáz. :D Kicsit azért jó lenne visszamenni Budára. De most itt is elvagyok.

Alig szól hozzám. Ha jön is msn-re, késő este, nem is marad sokáig, de tegnap pld. egyáltalán nem jött. Szűkszavúbb, mint valaha, ködösít, ha nem szólok hozzá, ő se szól hozzám. Próbáltam valahogy lelket önteni belé, de nem ment. Úgy kezel, mint egy távoli ismerőst. Ma hazamegyek, de már a faszom se fog szólni neki, nem fogom ezzel nyúzni, tudja nagyon jól hogy péntek este már otthon szoktam lenni, ha akar valamit, majd keres. Ha meg nem, akkor ennyit ért a majd' másfél év. Az a gyanúm, hogy azzal a kis ribanccal van, az ő vállán sírja ki magát, hiszen hányszor megmondta, hogy az sokkal jobban ismeri őt, mint én... és hányszor durvábban megcsalta, mint én... hányszor durvábban elhagyta, mint én... hányszor durvábban csinált meg még szegény Zolival csomó mindent... erről is beszélgethetünk ám. Én se vagyok szent, mert nem vagyok az, de... más a kettő.

Tábornok újra támad. Mostanában valahogy elég sokat beszélünk egymással. Ma kiöntöttük egymásnak a lelkünket, kéz a kézben (vátöfákk?!), később a körmeivel simogatott (azokkal a hosszú körmeivel, amiket úgy imádok), és (szerencsére?) meg tudtuk beszélni azt is, hogy annak idején miért hanyagolt engem. A fun az, hogy nem kérdeztem rá, csak úgy magától elkezdte mondani. Na mindegy. Sokáig dumáltunk, együtt kajáltunk, aztán búcsúzóul megölelt, és aztán kaptam egy puszit a számra. A másodperc törtrésze alatt került sok az egészre, épp csak annyi időm volt előtte, hogy becsukjam a szemem. Mikor kinyitottam, úgy állt ott, mintha bocsánatot akarna kérni, és rendesen megcsókolni. Csak hebegtem-habogtam össze-vissza, mint egy hülyegyerek. Dühített. Jólesett. Folytatni akartam. Bosszúra vágytam. Ki akartam lökni az autók elé. Érezni akartam tőle, hogy mégiscsak vagyok valaki. Érezni akarhatta tőlem, hogy ő is valaki... nyálregényekben és Romana magazinokban szokták írni, hogy "vibrált körülöttük a levegő". Hát körülöttünk vibrált. Mint februárban, amikor a hatos villamosok száguldottak el körülöttünk. Másba szerelmes. Én is másba vagyok szerelmes. De valahogy az a szájrapuszi akkor is jólesett. Lopott, titkos kis csók. A mi csókunk. Érdekes, de amikor ilyesmit teszek, valahogy nem vagyok féltékeny senkire. Még arra a kurvára sem. Mintha igazolást kapnék arról, hogy ha neked van valakid, hát basszad meg, mert nekem is van, én is érek annyit mint te... holott pont az van, hogy nem is... miután elbúcsúztunk, vissza akartam fordulni, utána szaladni, megfogni és úgy megcsókolni, ahogyan még soha senki. Erre sor fog kerülni. Ez nem megérzés, ezt megbeszéltük. Búcsúcsók lesz. Talán az utolsó az életben, de ezt nem hiszem. Szükségünk van egymásra, jó ég tudja, hogy pontosan miért. Ettől függetlenül imádom-szeretem az én kopasz (brűűűűűűűűűű :'( ) Zolimat. Hajjal vagy anélkül, de így van.

A múlt héten valamikor azt álmodtam, hogy Zolinak rövid haja van. Próbáltam rájönni, hogy mit jelenthet. Mostmár mindegy. Levágatta. Tövig. Megölte a haját. Azt a gyönyörű, selyemszálú, természettől fogva egyenes haját, amiben a barna minden árnyalata ott játszott... mikor mondta a telefonba, azt hittem, rosszul hallok, vagy talán csak valami rémálom. De nem. Két milliméteres haja maradt. Fél méter hosszú volt... talán két hete ha van, hogy a Tekében befontam neki... imádtam nézni, ahogy álmában néhány tincs az arcára hullott... nem tudom hogy sírjak-e vagy nevessek. Oké, tudom, nem akkora baj, mintha... de én tényleg imádtam a haját. Múlt csütörtökön mondtam Tábornoknak, hogy hosszú hajú férfinak lenyírni a haját az gyilkosság, emberiség elleni bűntett, az ilyet hadbíróság elé kéne állítani... erre most ez. Basszus. Legszívesebben elindulnék haza, onnan át Sióagárdra, el hozzájuk, és hadd lássam... de nem, legkorábban pénteken vehetem szemügyre. Amúgy elég rohanós napom volt. Hajnalban kelés, irány vissza Budapestre, Népliget, suli, délben majdnem elaludtam órán, a tanár a zh-mat kb. kiröhögte (nem hibáztatom érte), aztán vissza koli, ebéd, kávé, megint suli, prezentáció klímaváltozásból... az előttem lévő srác nagyjából ötven percig dumált az ő témájáról (a tíz-tizenöt helyett), reménykedtem is, hogy az enyémre már nem marad idő, de nem úsztam meg. Na mindegy, amit tudtam, megtettem. Aztán megint vissza Téténybe, és most itt vagyok. Zajlanak a kolinapok, azt hittem, csak holnaptól, de nem. Holnap viszont megsíratom Zoli haját, és berúgok. Grétával már úgyis megbeszéltünk, hogy lemegyünk karaoke-zni (ezt hogy a faszba írják helyesen?). Tábornok lelkét is ápolgathattam, mert menthetetlenül belezúgott egy csoporttársunkba. Kettőt lehet találgatni, hogy hívják a csajt. Segítek: ugyanúgy, ahogy azt a lényt, akit általában kurvaként vagy valahogy így emlegetek. De ez a lány jó arc, én bírom. Tábornoknak meg ismerem az érzéseit, nyár végére nem is fog emlékezni a csajra, addig talál helyette száz másikat, akik után sírhat. Tesóm osztotta le csórit nagyon face-en, de helyesen tette, Tábornok elevel nagyon lement kutyába, akkor ne csodálkozzon, ha úgy is kezelik. Rám meg baszik hallgatni, pedig Isten látja lelkem, tényleg jót akarok neki. Viszont ma már tele lett a tököm az egésszel, elküldtem a vérbe, összecsaptam a laptopot... aztán sms tőle hogy jöjjek vissza, meg két telefonhívás úgy öt perc alatt. Legyen gyereknap. Miután Zoli előadta a hírt, meg akartam keresni Folyosótársat, de szerintem már alszik. Hiába kopogtam, nem nyitottak ajtót. Na mindegy, maximum majd holnap megint megpróbálom. Korán le akartam feküdni aludni, de most valahogy nem akaródzik.

Utálom, utálom, utálom, hogy bármi van, megbánt, ilyesmi, kitalálok egy aránylag jó és könnyen kivitelezhető bosszút, hogy flegma leszek, tojni fogok arra, hogy mi van vele, nem leszek elérhető, satöbbi, aztán két szóval elrontja az egészet. Ez a két szó: nagyon szeretlek. És minden megbocsájtva, mert én is nagyon szeretem őt.

Hihetetlen baszd meg, hogy ugyanaz van, mint öt évvel ezelőtt. Ugyanúgy baszik szólni hogy merre van, vagy legalább valami életjelet adni magáról, hiába kérem meg... és amikor ezt kultúráltan előadom neki telefonon, még kb. én vagyok lecseszve, hogy ő mennyit dolgozott, meg ecet. Ezt aláírom, de azt ne mondja, hogy nem lett volna ideje két percre fölhívni, mert még el is hiszem! Elegem van ebből a hozzáállásából!!! Nem az a baj, hogy nem tud jönni, hanem az, hogy baszik az alkotmányra, és egy kanyi kibaszott kurva sms-t nem dobott volna, hogy szoptad, holnap megyek haza, vagy mit tudom én. Kedvem lenne behúzni neki egy akkorát, hogy csontja törjön.

Miért érzem azt, hogy vissza fog menni hozzá? Ez nem új keletű félelem... ez az Edda koncert óta van, amikor hosszú idő után eszőször a szemébe néztem... amikor az én karjaimban először hallgatott mélyen, hosszú ideig... amikor mondta, hogy látta az utcán... amikor találkoztak... hiába dobta a tűzbe a fényképét. Hiába ígérte, esküdött meg, hogy miatta nem lesz köztünk vége semminek. Fáj neki. Érzem. Tudom. Szeretem... és? Akkor mi van? Még beszélni sem tudok vele most. Csak reménykedek, hogy ő is gondol rám, ahogy én őrá. Nem kérem, hogy érezze azt a fuldoklást, amit érzek. Mintha csak akkor kapnék levegőt, amikor őt szoríthatom magamhoz. Vele érzem úgy, hogy otthon vagyok, hogy minden rendben lesz, hogy soha többé senki nem bánthat, hogy már örökké biztonságban leszek. Néha arra gondolok, hogy talán föl se tudja fogni ezt... aztán bevillan, hogy de igenis fölfogja, csak nem velem, hanem mással... és ilyenkor rettegek. Hogy amikor azt mondja, haza akar menni, nem földrajzi helyre gondol, hanem arra a kis kurvára. Próbálom magamra erőltetni, hogy majd hétvégén hazamegyek, és magához ölel, és tudni fogom, hogy minden rendben, de ebben már valahogy nem vagyok biztos. Inkább abban, hogy eljutunk arra a dimenzióra, amikor az sms helyett személyesen mondjuk meg egymásnak, hogy ennyi volt. Már csak az a bizonyos halál előtti utolsó egy perc maradt. Amikor még utolsó lélegzettel megmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, hogy ennyire soha soha senkit még, és már soha nem is... bassza meg, már csak a búcsúra készülök. Isten engem úgy segéljen, ha nem jön be a megérzésem, és együtt maradunk, úgy fogom szeretni, ahogy akarom... mintha minden nap, minden perc az utolsó lenne, mintha többé soha nem csókolhatnám, nem ölelhetném, nem nézhetnék a szemébe, nem alhatnék el hozzá bújva. A rohadt életbe... mindig így kellett volna szeretnem. Nem lett volna szabad arra alapoznom, hogy mi mindig együtt leszünk, hogy a keze mindig ott lesz az enyém mellett, hogy megfoghassam és a szemébe nézve rámosolyoghassak. Hogy bármi történjék, ő ott lesz hogy azt mondhassa, hogy "akkor nagy gond már nem lehet". Nem, már csak napok, percek maradtak, amiket tőle lophatok. Mintha búcsúzni kéne. Mintha az utolsó kis időben elmondhatnám neki, hogy szeretem... és hogy ha el is megy, visszavárom. És ha egyszer újra feltűnik majd a horizonton, és odajön hozzám, nem fogom kérdenzni, hogy hol volt, kivel volt, mit csinált, csak ott fogom folytatni, ahol abbahagytam. Ez a kép lebeg a lelki szemeim előtt, hogy csak ott áll, és átölelhetem újra, a jó ég tudja, mennyi idő után. Talán már nem is érdekel, hogy visszaölel-e. Tudom, szánalmas. De akkor is szeretem. Nekem vagy ő, vagy senki más. Kéretik nem felhántorgatni a hűtlenségeimet.

Ugyanaz a megfoghatatlan, belenyugvó rettegés kerített hatalmába, mint öt évvel ezelőtt. Kinézve az ablakon még látom is a naplementétől sárga felhőket a kék égen, az épp csak zöldellő fákat, és érzem, tudom hogy vége. Még nem mondta ki, de érzem. Péntek óta elég furcsa, amit meg is értek... megígértem neki, hogy többé nem iszok, amikor ő is ott van... most pár napra elutazott a nagyszüleihez, mert mamája nagyon beteg. Remélem, nem lesz semmi gond senkivel sem... vele sem és velünk sem. Egyelőre nem érzek mást, csak félelmet. Próbálom valahogy belerázni magam, elfogadtatni az agyammal, hogy ennyi volt, de akkor is bennem van a remény, hogy még nem mondta ki, talán hülyeség az egész, és nem lesz semmi baj, de most ez így nehéz. Csak haza akarok menni. Haza Szekszárdra a barátaimhoz, a családomhoz, az életemhez. Miért kellett idejönnöm? Mit akartam ezzel? Megint föltenném azt a kérdést, amit szeptemberben: ez a szabadság, ezt akartam? Nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy szeretem, és hogy nehezen tudom rávenni magam a tanulásra, pedig kéne... most pénteken úgyis itt maradok, szombaton megyek majd csak haza... szívem szerint így ahogy vagyok mennék már most is, de hát nem lehet. Visszaolvastam a régi blog- és naplóbejegyzéseimet, úgy látszik, az április az egy ilyen hülye hónap, tele félelemmel és idegbajjal. Csak lenne már vége... azt se bánnám ha már a vizsgaidőszak miatt rágnám a körmöm, csak legyen már május, vagy június, és mehessek haza, dobhassam le az utazótáskát, bőröndöt, minden szart a szoba közepére, hogy megjöttem, és nem megyek vissza holnap után, itt maradok... de nem, még nem. Közben Tesóm is mondja, hogy gondok vannak a párkapcsolatával. Bassza meg az április! Mindig mindent csak tönkretenni tud! Gyűlölöm! Áprilisban mindenki szomorú. Nem jó ez így.