PatkányBlog

Néha azon gondolkodom, hogy mi lenne vagy lett volna, ha nem olyan kedves és odafigyelő, mint amilyen. Ha nem akart volna elkísérni orvoshoz a fülem miatt. Vagy ha nem éreztette volna velem olyan sokszor, hogy fontos vagyok neki... vagy ha nem mondta volna ezerszer hogy milyen szép vagyok. Hazudott talán? Nem érdekel. Komolyan. Mondta, és jólesett, jólesik. Törődik velem, legalábbis úgy érzem. Pénteken Tesóm följött hozzám Budára, elmentünk hárman kocsmázni, jól kijöttek egymással. Aztán Tesómmal go Tropi. Nagyon élvezte. :D Igaz, hogy ő akarta, hogy oda menjünk, nem mintha én nem lettem volna kíváncsi rá. :) Mostanában ők ketten vannak mellettem, fogják a kezem. Zoli meg... nos, Zoli el van tűnve. Még mindig. Tudta nagyon jól, hogy most hétvégén itthon leszek. Péntek este még vártam, hogy talán legalább egy sms-t dob, hogy találkozzunk, de semmi. Béla fölhívta, hogy jön-e Tekébe... hát ő el akar tűnni kicsit a világ elől. A világ elől, azt még valahol megértem... de előlem?! Még mindig azt mondom, hogy hivatalosan a barátnője vagyok. Két hete nemhogy nem hívott, de se egy sms, se egy baszódj meg, se semmi. Legalább merne elém állni és véget vetni ennek az egésznek. Szívem szerint lebasznám és elküldeném a picsába, hogy ezt mégis hogy képzeli... de eszem szerint nem. Aszerint inkább valami olyasmin filózok, ami elgondolkodtatja, hogy na bassza meg, nem így kellett volna csinálnom a dolgokat. Sokszor eszembe jutott, hogy kitálalok neki Tábornokról. Nem éreztem volna lelkifurdalást. Gondolati síkon olyan volt az egész, mintha kb. azt mondtam volna neki, hogy képzed Cicám, tegnap este csináltam bundás kenyeret. De megkért ugye, hogy ne keressem, és tartom ehhez magam. Meg úgy egyébként is, hányszor futkostam már utána az elmúlt majd' másfél évben?! Az vesse rám a legelső követ, aki nem tette volna ugyanezt a helyemben. Ahogy Tábornok szemébe nézek, valahogy igazolva érzem minden tettem, minden simogatást, minden csókot kettőnk között. Ne mondja senki, hogy nem számítok egy olyan valakinek, aki a nyakamba csimpaszkodva elcsukló hangon kéri, hogy ne hagyjam el... mindezt azért, mert megjegyeztem, hogy lehet hogy átmegyek más karra. Még csak nem is másik suliba vagy másik városba. Megint csak oda lyukadok ki, hogy mi van, ha nem volt őszinte? Ezek után már nem érdekel. Kimondta, és kész. Jólesik. Mint ahogy minden, amit tesz vagy mond. Ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy tele van élettel, nem az a kiégett, unalmas valaki... vannak tervei, vannak érzései, hogy előtte nem kell titkolnom hogy milyen vagyok (arra figyelve, hogy ne rettentsem el magamtól). Erre akkor jöttem rá, amikor egy két évvel ezelőtti képemet föltöltöttem facebook-ra. Oké, akkor talán kicsit túl vad voltam, vagy ilyesmi, de nem kellett visszafognom magam, soha nem agyaltam azon, hogy basszus, már ennyi és ennyi éves vagyok, nem így kéne viselkednem, vagy hasonlók. Tábornokkal ez nincs. Amikor vele vagyok, úgy érzem, bármit megtehetek, mert nem fog hülyének nézni érte. Lehet, hogy a naivitása teszi, lehet, hogy a köztünk kévő kötelék, amit nem tudnék definiálni, de nem is akarok. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy amikor velem van, és fogja a kezem, valamiért úgy érzem, hogy na most aztán bármire képes lennék.

Szóval múlt hétfőn úgy döntöttünk, hogy maradunk együtt. Megkért, hogy ne keressem, egyedül akar lenni, majd ő hív engem. Mondanom se kell, ez nem történt meg. Én tartom magam, nem kerestem. Gyakorlatilag több, mint egy hete nem tudunk egymásról semmit. Hétvégén fönt maradtam Budán. A családom hiányzott nagyon, meg eleve a hétvégi ivás, főleg mikor szombat este Tesóm mondta, hogy tök jó hangulat van odahaza, isznak a piactéren meg minden... plusz amikor este mentem be a városba, a buszon a mellettem levő sorban ült egy nő három kisgyerekkel. Két kisfiú volt és egy még kisebb lány, mindannyiuknak egy-egy plüssállatka a kezében. Eleinte a kislány az idősebb fiú vállára dőlt, aki macit szorított magához, másik kezével a leányka haját simogatta, a középső fiúcska velük szemben játszott a saját mackójával. Aztán valahogy fölélénkültek, és egymással szórakoztak tovább. Látszott rajtuk, hogy nem veti föl őket a pénz, de mégis alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam őket nézve, inkább elfordítottam a fejem... persze tükröződtek az ablakban. Messziről látni lehetett, hogy szeretik egymást, jó testvérek. Arra gondoltam, hogy nekem sose lesznek ilyen kis csöppségeim, az én ölemben ülve sose fog a kislányom játszani a plüsscicájával... mikor leszálltam, szerencsére már volt aki jobb kedvre derítsen. Csak ez így valahogy... nem tudom. Van még időm? Van még lehetőségem? Zolival nem akarok. Sajnálom, de nekem ez nem megy. Elhiszem hogy sok a gondja. Elhiszem hogy egyedül akar lenni. De ez már több annál. Mostmár ki vagyok zárva az életéből, hogy befogadjon a helyemre valaki mást, tudom is hogy kit, gondolom nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember kitalálja. De valahogy már nem érdekel. Menjen, legyen boldog vele, engem pedig hagyjon békén, az én idegeimet ne őrölje föl... méghogy az én helyemre... én tartottam melegen valaki más helyét, az ott soha nem volt az én helyem. Szar lesz nélküle? Talán. Hiányozni fog? Biztosan. De mégse... nem ő fog hiányozni, hanem még mindig az a Zoli, akit öt éve elveszítettem, és most valami olcsó utánzatát nézem, hogy ez most mi, valami vicc? Soha nem lesz már a régi, ehhez másfél év kellett, hogy elfogadjam. Pedig néha úgy tűnt, hogy igen... nem is olyan rég. Amikor azt mondta, hogy talán kezd visszatérni a hite... akkor minden olyan szép és jó volt, nem is foglalkoztam vele, hogy valami rossz fog történni, mert úgy gondoltam, majd az is véget ér, és megint minden menni fog. Hát nem. Szilárdan érzem hogy kiölt belőlem mindent, ami hozzá kötött. Visszajött az exe, találkozgattak (múlt időben, naiv picsa, ezazzz!), levágatta a haját... de ha megtudom hogy addig is randizgattak, amíg nekem egy kurva sms-t nem küldött, akkor iszonyatos patáliát csapok. Soha nem emeltem föl a hangom vele szemben, de ha a gyanúm beigazolódik, üvöltés lesz. Hogy én se vagyok szent? Persze hogy nem. Nem keresek kifogásokat, nem akarok magyarázkodni, hogy mit miért tettem. És még a fülem is fáj, szerintem megint be fog gyulladni. Lényeg, hogy múlt hét hétfőn megbuktam szakításból, most jelentkeznék utóvizsgára.

Köszönöm, hogy segítettél fölkészülni arra, hogy milyen lesz majd nélküled. Asszem, ma vizsgázok ebből. Jó tanár voltál. Külön köszönet a tanársegédeknek, és picsába az emlékekkel. Most valahogy úgy érzem, hogy nem jelentenek semmit. Persze lehet, hogy megbuktatsz majd, mert úgy érzed, nem jót tanítottál. De téged ismerve, ennek csekély az esélye. Nem az a fajta ember vagy, aki térden állva fog könyörögni, hogy ne hagyjam el. Azt inkább el tudom képzelni, hogy vállat vonsz, motyogsz valami olyasmit hogy "ha így akarod", vagy "felőlem", és részedről ezzel el van intézve, jegy beírva, ötös nekem, neked előléptetés, vagy mit tudom én. Te északnyugatra, én első körben délre, majd északra. És ledobom bőröndjeim a kollégiumi szobában, és kinézve az ablakon majd hiányozni fogsz, de a szabadság ott lebeg majd a fejem fölött, mint egy angyal, és azt fogja suttogni, hogy boldog leszek, és nem vagyok egyedül. Te majd otthon leszel, visszamész a volt barátnődhöz, bocs, menyasszonyodhoz, én pedig élek tovább. Minden úgy lesz, ahogy annak előtte. Csak közben eltelt két év. Elment. Magával vitt pár álmot, reményt, hitet, érzést, emléket... igazából mindent, amire az életemet építettem. Nem bánom. Épülnek majd újak, valaki újjal. Vagy egyedül. Nem tudom még. Tábornok itt van, és fogja a kezem. Meg persze Tesóm is. Szerinte csak azért vagyunk együtt még Zolival, mert ő leszarja, én meg gyáva vagyok. Épp itt az ideje ennek véget vetni. Zoli mindig azt mondja, hogy számára csak fekete és fehér van. Na, mostmár számomra is. Ebben az egy témában legalábbis biztosan.

Egyébként Mórahalom nagyon pihentető és jó volt. De azért itthon csak jobb. Holnap meg go vissza Budára, és getting over you. 

Egész héten itthon vagyok... de nem találkoztunk. Sokat dolgozik. Ha nem hívom, megint nem beszélünk. Ebből nekem már elegem van. Csak beszélni akarok vele rendesen, face to face, hogy most akkor mégis mi a jó kurva nénikém van?! Járunk mi még egyáltalán? Erre nem lehet jövőt alapozni... erre az egészre, így. Ezt akarom neki elmondani, és még csomó mindent, de ezt nem lehet msn-en, pláne nem telefonon. De már ott tartok, hogy talán majd valamikor májusban... ha egyáltalán megérjük együtt. 

Na, megvolt a szemrevételezés. Fél centinél simán rövidebb a haja, majd lesznek képek face-en, amint Tesóm fölteszi őket a gépre, és nekem meg működni fog a fészbukom. Egyébként jól áll neki. Csak már megszoktam hogy az a gyönyörű, hosszú, selyemszálú haja lóg mindenfelé, ébredéskor kócos... most meg nem az. Jó volt vele lenni. Szerencsére nem volt olyan passzív, mint az elmúlt két hétben, sőt. Csak fáj a torkom tegnap reggel óta, meg valamivel régebb óta tikkel a jobb szemem. Elég gáz. :D Kicsit azért jó lenne visszamenni Budára. De most itt is elvagyok.

Alig szól hozzám. Ha jön is msn-re, késő este, nem is marad sokáig, de tegnap pld. egyáltalán nem jött. Szűkszavúbb, mint valaha, ködösít, ha nem szólok hozzá, ő se szól hozzám. Próbáltam valahogy lelket önteni belé, de nem ment. Úgy kezel, mint egy távoli ismerőst. Ma hazamegyek, de már a faszom se fog szólni neki, nem fogom ezzel nyúzni, tudja nagyon jól hogy péntek este már otthon szoktam lenni, ha akar valamit, majd keres. Ha meg nem, akkor ennyit ért a majd' másfél év. Az a gyanúm, hogy azzal a kis ribanccal van, az ő vállán sírja ki magát, hiszen hányszor megmondta, hogy az sokkal jobban ismeri őt, mint én... és hányszor durvábban megcsalta, mint én... hányszor durvábban elhagyta, mint én... hányszor durvábban csinált meg még szegény Zolival csomó mindent... erről is beszélgethetünk ám. Én se vagyok szent, mert nem vagyok az, de... más a kettő.

Tábornok újra támad. Mostanában valahogy elég sokat beszélünk egymással. Ma kiöntöttük egymásnak a lelkünket, kéz a kézben (vátöfákk?!), később a körmeivel simogatott (azokkal a hosszú körmeivel, amiket úgy imádok), és (szerencsére?) meg tudtuk beszélni azt is, hogy annak idején miért hanyagolt engem. A fun az, hogy nem kérdeztem rá, csak úgy magától elkezdte mondani. Na mindegy. Sokáig dumáltunk, együtt kajáltunk, aztán búcsúzóul megölelt, és aztán kaptam egy puszit a számra. A másodperc törtrésze alatt került sok az egészre, épp csak annyi időm volt előtte, hogy becsukjam a szemem. Mikor kinyitottam, úgy állt ott, mintha bocsánatot akarna kérni, és rendesen megcsókolni. Csak hebegtem-habogtam össze-vissza, mint egy hülyegyerek. Dühített. Jólesett. Folytatni akartam. Bosszúra vágytam. Ki akartam lökni az autók elé. Érezni akartam tőle, hogy mégiscsak vagyok valaki. Érezni akarhatta tőlem, hogy ő is valaki... nyálregényekben és Romana magazinokban szokták írni, hogy "vibrált körülöttük a levegő". Hát körülöttünk vibrált. Mint februárban, amikor a hatos villamosok száguldottak el körülöttünk. Másba szerelmes. Én is másba vagyok szerelmes. De valahogy az a szájrapuszi akkor is jólesett. Lopott, titkos kis csók. A mi csókunk. Érdekes, de amikor ilyesmit teszek, valahogy nem vagyok féltékeny senkire. Még arra a kurvára sem. Mintha igazolást kapnék arról, hogy ha neked van valakid, hát basszad meg, mert nekem is van, én is érek annyit mint te... holott pont az van, hogy nem is... miután elbúcsúztunk, vissza akartam fordulni, utána szaladni, megfogni és úgy megcsókolni, ahogyan még soha senki. Erre sor fog kerülni. Ez nem megérzés, ezt megbeszéltük. Búcsúcsók lesz. Talán az utolsó az életben, de ezt nem hiszem. Szükségünk van egymásra, jó ég tudja, hogy pontosan miért. Ettől függetlenül imádom-szeretem az én kopasz (brűűűűűűűűűű :'( ) Zolimat. Hajjal vagy anélkül, de így van.

A múlt héten valamikor azt álmodtam, hogy Zolinak rövid haja van. Próbáltam rájönni, hogy mit jelenthet. Mostmár mindegy. Levágatta. Tövig. Megölte a haját. Azt a gyönyörű, selyemszálú, természettől fogva egyenes haját, amiben a barna minden árnyalata ott játszott... mikor mondta a telefonba, azt hittem, rosszul hallok, vagy talán csak valami rémálom. De nem. Két milliméteres haja maradt. Fél méter hosszú volt... talán két hete ha van, hogy a Tekében befontam neki... imádtam nézni, ahogy álmában néhány tincs az arcára hullott... nem tudom hogy sírjak-e vagy nevessek. Oké, tudom, nem akkora baj, mintha... de én tényleg imádtam a haját. Múlt csütörtökön mondtam Tábornoknak, hogy hosszú hajú férfinak lenyírni a haját az gyilkosság, emberiség elleni bűntett, az ilyet hadbíróság elé kéne állítani... erre most ez. Basszus. Legszívesebben elindulnék haza, onnan át Sióagárdra, el hozzájuk, és hadd lássam... de nem, legkorábban pénteken vehetem szemügyre. Amúgy elég rohanós napom volt. Hajnalban kelés, irány vissza Budapestre, Népliget, suli, délben majdnem elaludtam órán, a tanár a zh-mat kb. kiröhögte (nem hibáztatom érte), aztán vissza koli, ebéd, kávé, megint suli, prezentáció klímaváltozásból... az előttem lévő srác nagyjából ötven percig dumált az ő témájáról (a tíz-tizenöt helyett), reménykedtem is, hogy az enyémre már nem marad idő, de nem úsztam meg. Na mindegy, amit tudtam, megtettem. Aztán megint vissza Téténybe, és most itt vagyok. Zajlanak a kolinapok, azt hittem, csak holnaptól, de nem. Holnap viszont megsíratom Zoli haját, és berúgok. Grétával már úgyis megbeszéltünk, hogy lemegyünk karaoke-zni (ezt hogy a faszba írják helyesen?). Tábornok lelkét is ápolgathattam, mert menthetetlenül belezúgott egy csoporttársunkba. Kettőt lehet találgatni, hogy hívják a csajt. Segítek: ugyanúgy, ahogy azt a lényt, akit általában kurvaként vagy valahogy így emlegetek. De ez a lány jó arc, én bírom. Tábornoknak meg ismerem az érzéseit, nyár végére nem is fog emlékezni a csajra, addig talál helyette száz másikat, akik után sírhat. Tesóm osztotta le csórit nagyon face-en, de helyesen tette, Tábornok elevel nagyon lement kutyába, akkor ne csodálkozzon, ha úgy is kezelik. Rám meg baszik hallgatni, pedig Isten látja lelkem, tényleg jót akarok neki. Viszont ma már tele lett a tököm az egésszel, elküldtem a vérbe, összecsaptam a laptopot... aztán sms tőle hogy jöjjek vissza, meg két telefonhívás úgy öt perc alatt. Legyen gyereknap. Miután Zoli előadta a hírt, meg akartam keresni Folyosótársat, de szerintem már alszik. Hiába kopogtam, nem nyitottak ajtót. Na mindegy, maximum majd holnap megint megpróbálom. Korán le akartam feküdni aludni, de most valahogy nem akaródzik.

Utálom, utálom, utálom, hogy bármi van, megbánt, ilyesmi, kitalálok egy aránylag jó és könnyen kivitelezhető bosszút, hogy flegma leszek, tojni fogok arra, hogy mi van vele, nem leszek elérhető, satöbbi, aztán két szóval elrontja az egészet. Ez a két szó: nagyon szeretlek. És minden megbocsájtva, mert én is nagyon szeretem őt.

Hihetetlen baszd meg, hogy ugyanaz van, mint öt évvel ezelőtt. Ugyanúgy baszik szólni hogy merre van, vagy legalább valami életjelet adni magáról, hiába kérem meg... és amikor ezt kultúráltan előadom neki telefonon, még kb. én vagyok lecseszve, hogy ő mennyit dolgozott, meg ecet. Ezt aláírom, de azt ne mondja, hogy nem lett volna ideje két percre fölhívni, mert még el is hiszem! Elegem van ebből a hozzáállásából!!! Nem az a baj, hogy nem tud jönni, hanem az, hogy baszik az alkotmányra, és egy kanyi kibaszott kurva sms-t nem dobott volna, hogy szoptad, holnap megyek haza, vagy mit tudom én. Kedvem lenne behúzni neki egy akkorát, hogy csontja törjön.