PatkányBlog

Szóval múlt hétfőn úgy döntöttünk, hogy maradunk együtt. Megkért, hogy ne keressem, egyedül akar lenni, majd ő hív engem. Mondanom se kell, ez nem történt meg. Én tartom magam, nem kerestem. Gyakorlatilag több, mint egy hete nem tudunk egymásról semmit. Hétvégén fönt maradtam Budán. A családom hiányzott nagyon, meg eleve a hétvégi ivás, főleg mikor szombat este Tesóm mondta, hogy tök jó hangulat van odahaza, isznak a piactéren meg minden... plusz amikor este mentem be a városba, a buszon a mellettem levő sorban ült egy nő három kisgyerekkel. Két kisfiú volt és egy még kisebb lány, mindannyiuknak egy-egy plüssállatka a kezében. Eleinte a kislány az idősebb fiú vállára dőlt, aki macit szorított magához, másik kezével a leányka haját simogatta, a középső fiúcska velük szemben játszott a saját mackójával. Aztán valahogy fölélénkültek, és egymással szórakoztak tovább. Látszott rajtuk, hogy nem veti föl őket a pénz, de mégis alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam őket nézve, inkább elfordítottam a fejem... persze tükröződtek az ablakban. Messziről látni lehetett, hogy szeretik egymást, jó testvérek. Arra gondoltam, hogy nekem sose lesznek ilyen kis csöppségeim, az én ölemben ülve sose fog a kislányom játszani a plüsscicájával... mikor leszálltam, szerencsére már volt aki jobb kedvre derítsen. Csak ez így valahogy... nem tudom. Van még időm? Van még lehetőségem? Zolival nem akarok. Sajnálom, de nekem ez nem megy. Elhiszem hogy sok a gondja. Elhiszem hogy egyedül akar lenni. De ez már több annál. Mostmár ki vagyok zárva az életéből, hogy befogadjon a helyemre valaki mást, tudom is hogy kit, gondolom nem kell nagy fantázia hozzá, hogy az ember kitalálja. De valahogy már nem érdekel. Menjen, legyen boldog vele, engem pedig hagyjon békén, az én idegeimet ne őrölje föl... méghogy az én helyemre... én tartottam melegen valaki más helyét, az ott soha nem volt az én helyem. Szar lesz nélküle? Talán. Hiányozni fog? Biztosan. De mégse... nem ő fog hiányozni, hanem még mindig az a Zoli, akit öt éve elveszítettem, és most valami olcsó utánzatát nézem, hogy ez most mi, valami vicc? Soha nem lesz már a régi, ehhez másfél év kellett, hogy elfogadjam. Pedig néha úgy tűnt, hogy igen... nem is olyan rég. Amikor azt mondta, hogy talán kezd visszatérni a hite... akkor minden olyan szép és jó volt, nem is foglalkoztam vele, hogy valami rossz fog történni, mert úgy gondoltam, majd az is véget ér, és megint minden menni fog. Hát nem. Szilárdan érzem hogy kiölt belőlem mindent, ami hozzá kötött. Visszajött az exe, találkozgattak (múlt időben, naiv picsa, ezazzz!), levágatta a haját... de ha megtudom hogy addig is randizgattak, amíg nekem egy kurva sms-t nem küldött, akkor iszonyatos patáliát csapok. Soha nem emeltem föl a hangom vele szemben, de ha a gyanúm beigazolódik, üvöltés lesz. Hogy én se vagyok szent? Persze hogy nem. Nem keresek kifogásokat, nem akarok magyarázkodni, hogy mit miért tettem. És még a fülem is fáj, szerintem megint be fog gyulladni. Lényeg, hogy múlt hét hétfőn megbuktam szakításból, most jelentkeznék utóvizsgára.