PatkányBlog

Néha azon gondolkodom, hogy mi lenne vagy lett volna, ha nem olyan kedves és odafigyelő, mint amilyen. Ha nem akart volna elkísérni orvoshoz a fülem miatt. Vagy ha nem éreztette volna velem olyan sokszor, hogy fontos vagyok neki... vagy ha nem mondta volna ezerszer hogy milyen szép vagyok. Hazudott talán? Nem érdekel. Komolyan. Mondta, és jólesett, jólesik. Törődik velem, legalábbis úgy érzem. Pénteken Tesóm följött hozzám Budára, elmentünk hárman kocsmázni, jól kijöttek egymással. Aztán Tesómmal go Tropi. Nagyon élvezte. :D Igaz, hogy ő akarta, hogy oda menjünk, nem mintha én nem lettem volna kíváncsi rá. :) Mostanában ők ketten vannak mellettem, fogják a kezem. Zoli meg... nos, Zoli el van tűnve. Még mindig. Tudta nagyon jól, hogy most hétvégén itthon leszek. Péntek este még vártam, hogy talán legalább egy sms-t dob, hogy találkozzunk, de semmi. Béla fölhívta, hogy jön-e Tekébe... hát ő el akar tűnni kicsit a világ elől. A világ elől, azt még valahol megértem... de előlem?! Még mindig azt mondom, hogy hivatalosan a barátnője vagyok. Két hete nemhogy nem hívott, de se egy sms, se egy baszódj meg, se semmi. Legalább merne elém állni és véget vetni ennek az egésznek. Szívem szerint lebasznám és elküldeném a picsába, hogy ezt mégis hogy képzeli... de eszem szerint nem. Aszerint inkább valami olyasmin filózok, ami elgondolkodtatja, hogy na bassza meg, nem így kellett volna csinálnom a dolgokat. Sokszor eszembe jutott, hogy kitálalok neki Tábornokról. Nem éreztem volna lelkifurdalást. Gondolati síkon olyan volt az egész, mintha kb. azt mondtam volna neki, hogy képzed Cicám, tegnap este csináltam bundás kenyeret. De megkért ugye, hogy ne keressem, és tartom ehhez magam. Meg úgy egyébként is, hányszor futkostam már utána az elmúlt majd' másfél évben?! Az vesse rám a legelső követ, aki nem tette volna ugyanezt a helyemben. Ahogy Tábornok szemébe nézek, valahogy igazolva érzem minden tettem, minden simogatást, minden csókot kettőnk között. Ne mondja senki, hogy nem számítok egy olyan valakinek, aki a nyakamba csimpaszkodva elcsukló hangon kéri, hogy ne hagyjam el... mindezt azért, mert megjegyeztem, hogy lehet hogy átmegyek más karra. Még csak nem is másik suliba vagy másik városba. Megint csak oda lyukadok ki, hogy mi van, ha nem volt őszinte? Ezek után már nem érdekel. Kimondta, és kész. Jólesik. Mint ahogy minden, amit tesz vagy mond. Ahogy mosolyog, ahogy beszél, ahogy tele van élettel, nem az a kiégett, unalmas valaki... vannak tervei, vannak érzései, hogy előtte nem kell titkolnom hogy milyen vagyok (arra figyelve, hogy ne rettentsem el magamtól). Erre akkor jöttem rá, amikor egy két évvel ezelőtti képemet föltöltöttem facebook-ra. Oké, akkor talán kicsit túl vad voltam, vagy ilyesmi, de nem kellett visszafognom magam, soha nem agyaltam azon, hogy basszus, már ennyi és ennyi éves vagyok, nem így kéne viselkednem, vagy hasonlók. Tábornokkal ez nincs. Amikor vele vagyok, úgy érzem, bármit megtehetek, mert nem fog hülyének nézni érte. Lehet, hogy a naivitása teszi, lehet, hogy a köztünk kévő kötelék, amit nem tudnék definiálni, de nem is akarok. Csak abban vagyok teljesen biztos, hogy amikor velem van, és fogja a kezem, valamiért úgy érzem, hogy na most aztán bármire képes lennék.