Köszönöm, hogy segítettél fölkészülni arra, hogy milyen lesz majd nélküled. Asszem, ma vizsgázok ebből. Jó tanár voltál. Külön köszönet a tanársegédeknek, és picsába az emlékekkel. Most valahogy úgy érzem, hogy nem jelentenek semmit. Persze lehet, hogy megbuktatsz majd, mert úgy érzed, nem jót tanítottál. De téged ismerve, ennek csekély az esélye. Nem az a fajta ember vagy, aki térden állva fog könyörögni, hogy ne hagyjam el. Azt inkább el tudom képzelni, hogy vállat vonsz, motyogsz valami olyasmit hogy "ha így akarod", vagy "felőlem", és részedről ezzel el van intézve, jegy beírva, ötös nekem, neked előléptetés, vagy mit tudom én. Te északnyugatra, én első körben délre, majd északra. És ledobom bőröndjeim a kollégiumi szobában, és kinézve az ablakon majd hiányozni fogsz, de a szabadság ott lebeg majd a fejem fölött, mint egy angyal, és azt fogja suttogni, hogy boldog leszek, és nem vagyok egyedül. Te majd otthon leszel, visszamész a volt barátnődhöz, bocs, menyasszonyodhoz, én pedig élek tovább. Minden úgy lesz, ahogy annak előtte. Csak közben eltelt két év. Elment. Magával vitt pár álmot, reményt, hitet, érzést, emléket... igazából mindent, amire az életemet építettem. Nem bánom. Épülnek majd újak, valaki újjal. Vagy egyedül. Nem tudom még. Tábornok itt van, és fogja a kezem. Meg persze Tesóm is. Szerinte csak azért vagyunk együtt még Zolival, mert ő leszarja, én meg gyáva vagyok. Épp itt az ideje ennek véget vetni. Zoli mindig azt mondja, hogy számára csak fekete és fehér van. Na, mostmár számomra is. Ebben az egy témában legalábbis biztosan.

Egyébként Mórahalom nagyon pihentető és jó volt. De azért itthon csak jobb. Holnap meg go vissza Budára, és getting over you.