PatkányBlog

Tábornok újra támad. Mostanában valahogy elég sokat beszélünk egymással. Ma kiöntöttük egymásnak a lelkünket, kéz a kézben (vátöfákk?!), később a körmeivel simogatott (azokkal a hosszú körmeivel, amiket úgy imádok), és (szerencsére?) meg tudtuk beszélni azt is, hogy annak idején miért hanyagolt engem. A fun az, hogy nem kérdeztem rá, csak úgy magától elkezdte mondani. Na mindegy. Sokáig dumáltunk, együtt kajáltunk, aztán búcsúzóul megölelt, és aztán kaptam egy puszit a számra. A másodperc törtrésze alatt került sok az egészre, épp csak annyi időm volt előtte, hogy becsukjam a szemem. Mikor kinyitottam, úgy állt ott, mintha bocsánatot akarna kérni, és rendesen megcsókolni. Csak hebegtem-habogtam össze-vissza, mint egy hülyegyerek. Dühített. Jólesett. Folytatni akartam. Bosszúra vágytam. Ki akartam lökni az autók elé. Érezni akartam tőle, hogy mégiscsak vagyok valaki. Érezni akarhatta tőlem, hogy ő is valaki... nyálregényekben és Romana magazinokban szokták írni, hogy "vibrált körülöttük a levegő". Hát körülöttünk vibrált. Mint februárban, amikor a hatos villamosok száguldottak el körülöttünk. Másba szerelmes. Én is másba vagyok szerelmes. De valahogy az a szájrapuszi akkor is jólesett. Lopott, titkos kis csók. A mi csókunk. Érdekes, de amikor ilyesmit teszek, valahogy nem vagyok féltékeny senkire. Még arra a kurvára sem. Mintha igazolást kapnék arról, hogy ha neked van valakid, hát basszad meg, mert nekem is van, én is érek annyit mint te... holott pont az van, hogy nem is... miután elbúcsúztunk, vissza akartam fordulni, utána szaladni, megfogni és úgy megcsókolni, ahogyan még soha senki. Erre sor fog kerülni. Ez nem megérzés, ezt megbeszéltük. Búcsúcsók lesz. Talán az utolsó az életben, de ezt nem hiszem. Szükségünk van egymásra, jó ég tudja, hogy pontosan miért. Ettől függetlenül imádom-szeretem az én kopasz (brűűűűűűűűűű :'( ) Zolimat. Hajjal vagy anélkül, de így van.