PatkányBlog

Miért érzem azt, hogy vissza fog menni hozzá? Ez nem új keletű félelem... ez az Edda koncert óta van, amikor hosszú idő után eszőször a szemébe néztem... amikor az én karjaimban először hallgatott mélyen, hosszú ideig... amikor mondta, hogy látta az utcán... amikor találkoztak... hiába dobta a tűzbe a fényképét. Hiába ígérte, esküdött meg, hogy miatta nem lesz köztünk vége semminek. Fáj neki. Érzem. Tudom. Szeretem... és? Akkor mi van? Még beszélni sem tudok vele most. Csak reménykedek, hogy ő is gondol rám, ahogy én őrá. Nem kérem, hogy érezze azt a fuldoklást, amit érzek. Mintha csak akkor kapnék levegőt, amikor őt szoríthatom magamhoz. Vele érzem úgy, hogy otthon vagyok, hogy minden rendben lesz, hogy soha többé senki nem bánthat, hogy már örökké biztonságban leszek. Néha arra gondolok, hogy talán föl se tudja fogni ezt... aztán bevillan, hogy de igenis fölfogja, csak nem velem, hanem mással... és ilyenkor rettegek. Hogy amikor azt mondja, haza akar menni, nem földrajzi helyre gondol, hanem arra a kis kurvára. Próbálom magamra erőltetni, hogy majd hétvégén hazamegyek, és magához ölel, és tudni fogom, hogy minden rendben, de ebben már valahogy nem vagyok biztos. Inkább abban, hogy eljutunk arra a dimenzióra, amikor az sms helyett személyesen mondjuk meg egymásnak, hogy ennyi volt. Már csak az a bizonyos halál előtti utolsó egy perc maradt. Amikor még utolsó lélegzettel megmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, hogy ennyire soha soha senkit még, és már soha nem is... bassza meg, már csak a búcsúra készülök. Isten engem úgy segéljen, ha nem jön be a megérzésem, és együtt maradunk, úgy fogom szeretni, ahogy akarom... mintha minden nap, minden perc az utolsó lenne, mintha többé soha nem csókolhatnám, nem ölelhetném, nem nézhetnék a szemébe, nem alhatnék el hozzá bújva. A rohadt életbe... mindig így kellett volna szeretnem. Nem lett volna szabad arra alapoznom, hogy mi mindig együtt leszünk, hogy a keze mindig ott lesz az enyém mellett, hogy megfoghassam és a szemébe nézve rámosolyoghassak. Hogy bármi történjék, ő ott lesz hogy azt mondhassa, hogy "akkor nagy gond már nem lehet". Nem, már csak napok, percek maradtak, amiket tőle lophatok. Mintha búcsúzni kéne. Mintha az utolsó kis időben elmondhatnám neki, hogy szeretem... és hogy ha el is megy, visszavárom. És ha egyszer újra feltűnik majd a horizonton, és odajön hozzám, nem fogom kérdenzni, hogy hol volt, kivel volt, mit csinált, csak ott fogom folytatni, ahol abbahagytam. Ez a kép lebeg a lelki szemeim előtt, hogy csak ott áll, és átölelhetem újra, a jó ég tudja, mennyi idő után. Talán már nem is érdekel, hogy visszaölel-e. Tudom, szánalmas. De akkor is szeretem. Nekem vagy ő, vagy senki más. Kéretik nem felhántorgatni a hűtlenségeimet.

Ugyanaz a megfoghatatlan, belenyugvó rettegés kerített hatalmába, mint öt évvel ezelőtt. Kinézve az ablakon még látom is a naplementétől sárga felhőket a kék égen, az épp csak zöldellő fákat, és érzem, tudom hogy vége. Még nem mondta ki, de érzem. Péntek óta elég furcsa, amit meg is értek... megígértem neki, hogy többé nem iszok, amikor ő is ott van... most pár napra elutazott a nagyszüleihez, mert mamája nagyon beteg. Remélem, nem lesz semmi gond senkivel sem... vele sem és velünk sem. Egyelőre nem érzek mást, csak félelmet. Próbálom valahogy belerázni magam, elfogadtatni az agyammal, hogy ennyi volt, de akkor is bennem van a remény, hogy még nem mondta ki, talán hülyeség az egész, és nem lesz semmi baj, de most ez így nehéz. Csak haza akarok menni. Haza Szekszárdra a barátaimhoz, a családomhoz, az életemhez. Miért kellett idejönnöm? Mit akartam ezzel? Megint föltenném azt a kérdést, amit szeptemberben: ez a szabadság, ezt akartam? Nem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy szeretem, és hogy nehezen tudom rávenni magam a tanulásra, pedig kéne... most pénteken úgyis itt maradok, szombaton megyek majd csak haza... szívem szerint így ahogy vagyok mennék már most is, de hát nem lehet. Visszaolvastam a régi blog- és naplóbejegyzéseimet, úgy látszik, az április az egy ilyen hülye hónap, tele félelemmel és idegbajjal. Csak lenne már vége... azt se bánnám ha már a vizsgaidőszak miatt rágnám a körmöm, csak legyen már május, vagy június, és mehessek haza, dobhassam le az utazótáskát, bőröndöt, minden szart a szoba közepére, hogy megjöttem, és nem megyek vissza holnap után, itt maradok... de nem, még nem. Közben Tesóm is mondja, hogy gondok vannak a párkapcsolatával. Bassza meg az április! Mindig mindent csak tönkretenni tud! Gyűlölöm! Áprilisban mindenki szomorú. Nem jó ez így.

Valahogy mintha kezdene szétcsúszni az életem, elveszteném az irányítást minden fölött. Sokszor bejönnek olyan dolgok, amiktől addig tartottam. Egyébként Anglia szép és izgalmas volt, csak rengeteg katedrálist néztünk, ami a negyedik meg ötödik alkalommal már annyira nem fun. Itthon utána Tábornokkal jól összevesztem, azóta se beszélünk egymással, Zolival volt mit megdumálni, de az szerencsére sikerült. Érdekes, hogy az a kis ringyó excsaja ugyanazokat a taktikákat alkalmazza, amiket anno én is. Kíváncsi vagyok, mikor veti be a gyereket. Tutira meg fogja lépni. Na mindegy. Tegnap istentelenül berúgtam, hát nem vagyok rá büszke. De valahol jólesett, viszont túllőttem a célon, és nem tudom hogy kinek miket és milyen hangosan mondtam. Meg néha álmodok furcsákat, de annyira nem baljóslatúak. Sokmindent el szeretnék mondani, de valahogy nem tudom, hogy kinek... néha haza akarok cuccolni végleg, máskor ott maradni Budapesten. Most épp ott tartok, hogy nem tudok semmit. Persze a helyzet egyáltalán nem katasztrofális, csak úgy nem is tudom... és most face-en rámírt Tábornok. Több mint egy hete nem beszéltünk. Kíváncsi vagyok, mit akarhat... áááááááááá geci besírok!!! :D Nem akarja hogy azt higgyem hogy nem érdeklem őt, hiányzok neki, stb... beszarááás! :D Napi fun megvan.

Furcsa dolgot álmodtam az éjjel. Egy idegen városban voltam, de tudtam, hogy az a lakhelyem, mert ott tanulok. Valahogy egyszerre volt modern és középkori az egész. Volt a városban egy hatalmas nagy templom, ami talán egyszerre volt könyvtár (vagy egyetem?) is, azt tudom, hogy rengeteg könyv volt benne, de az egész valahogy romos volt. A tornya fából készült, olyan volt, mint egy óriási, magas, sötét terem, de valamiért mégis árasztotta a nyugalmat. Abba a romos, vizes, de mégis meghitt toronyba költözött be Zoli, hogy (saját elmondása szerint) a közelemben lehessen. És én naponta meglátogattam, volt hogy nem is beszéltünk, csak olvastuk azokat a régi könyveket, de boldog voltam. Aztán fölbukkant Gábor, álmomban máshogy nézett ki, mint a valóságban, de valahogy mégis tudtam, hogy ő az. Addigra már egy családi házban voltam, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mamámé: hideg falak, villanyfény, üvegezett ajtók, meg ilyesmik. Valamiért a képben van egy kórházi hordágy is, azon tolták be Gábort talán? Na mindegy, a lényeg az, hogy kikezdtem vele, mert ha Zoli találkozgathat az exével, akkor nekem is alanyi jogom, meg egyébként is, de atyaég, mit művelek, hagyj békén... és fölébredtem. Az ébredést követő első pillanatban eszembe jutott, hogy Zoli ott alszik mellettem, hozzábújtam, és némi agyalás után aludtam tovább. Aztán persze egész nap ezen törtem a fejem, hogy mit jelenthet ez az álom, de rájöttem, semmi különleges jelentéstartalma nincs.

Más: kedden délután indulunk Angliába. Már tökre várom! :) Meg valamiért egyre jobban bennem van a nyüzsgés, hogy gyereket akarok. Saját, igazi, pici babát. Pedig Folyosótársnak teljesen igaza van abban, hogy még én magam se nőttem föl. Vajon hol jön el az a pont, amin túl már elmondhatjuk, hogy igen, mostmár nem vagyunk gyerekek? Eljön mindenkinek? Egyáltalán... miért baj az, ha az ember a lelke egy részében mindig gyerek marad? Hm, kíváncsi vagyok, mit fogok ma este álmodni. 

Ismét eljött egy újabb tavasz. Ma délután egy időre még a Nap is kisütött. Ettől függetlenül nincs az a felszabadult jókedvem, aminek lennie kéne. Kettőt lehet találgatni, hogy miért. Meg itt az új félév is. Valahogy úgy érzem, Tesóm kivételével mindenkitől eltávolodtam, van, hogy egész nap alig szólok pár mondatnál többet. Eleinte még szar, aztán estefelé már nem is akarok beszélni senkivel semmit. Max Tesómmal meg Zolival msn-en. Az előbbi vígasztal az utóbbi miatt. Félek, csak idő kérdése a válás. Valahogy eddig nem ilyen volt a március... vagy csak én emlékszem rosszul? Nem tudom. Akarom tudni? Passz. Nem tudok mit kezdeni magammal, nincs kedvem semmihez. Este meg nem bírok aludni, marcangol a tudat, hogy otthon az van, amitől tartottam... mármint Zoli frontján... Néha az jut eszembe, hogy vajon én idéztem elő a sorozatos rettegésemmel, vagy ettől függetlenül történt? Ennyire jók lennének a megérzéseim? Őszintén remélem, hogy nem... mert akkor nagyon elfajul a dolog, és elveszítem április végén, azt pedig nem akarom. Már-már saját magam szerint is képtelen elméleteim születtek erről az egészről, de bassza meg, ne mondja senki, hogy nincs jogalapom a félelemre! Oké, most nincs, mert szeret, velem akar lenni, ez korrekt. Ha nem így lenne, megmondaná, ebben száz százalékig biztos vagyok, Megbízok benne, csak abban a riherongy ótvar kurvában nem. Egyenként töröm el minden csontját, ha be fog kavarni.

Amíg én itt vagyok fönt Budapesten, ő otthon a volt menyasszonyával találkozgat. Ez most betette a kaput. Legalább elmondta? És?! Mit változtat a tényeken?!?!?!?!

Zolit délelőtt fölhívta a volt anyósa, hogy valami szívességet kérjen tőle, egyelőre passzoljuk, hogy mit. Később az a rühös kurva volt nője is fölhívta, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért az anyja telefonált neki. Csak nekem nem passzolnak össze dolgok? Miért érzem úgy, hogy ezek ketten készülnek valamire? Egyet megígérhetek: ha az a ribanc megpróbál bekavarni, istentelenül megverem, nem érdekelnek a következmények.

Elvileg kibékültünk. Szerintem ezidáig ez volt a legkomolyabb beszélgetésünk, már ha egy msn-en történő eszmecserét lehet beszélgetésnek csúfolni. Kiderült, hogy neki az esett rosszul, amikor azt mondtam, hogy egyáltalán nem akarok gyereket. Elmagyaráztam neki, hogy ezt miért mondtam, és így már megértett. És bocsánatot kért, és basszus, úgy éreztem és érzem hogy tényleg megbánta! De azért hétvégén erre még visszatérünk. Egyébként se fogja ilyen könnyen megúszni. Úgy értem, ettől még nem felejtettem el az egészet, faszom bele, van ezen még mint átdumálni és kész!

Tehát kedves szerelmem megint kicsapta a biztosítékot, jobban mint a múltkori "volt szebb is jobb is okosabb is" produkcióval. Ezúttal a gyerekvállalásról beszélgettünk, de csak úgy általánosságban, semmi konkrét. Az első ütés akkor ért, amikor bejelentette, hogy hát ő ugye akart családot... elvenni a drága exét, templomi esküvő, kölykök, faszom. Mondtam neki, hogy tudom. Aztán tovább fűztük a szót, hogy ha majd lesz gyerekünk... erre bejelenti, hogy ha neki vagy nekem lesz utódunk, majd írjunk egymásnak e-mailt. Fasza. Ennyit a közös jövőképről. Ennyit az álmaimról. Ennyit arról, hogy mennyire komolyan vesz, ja és merem kockáztatni, ennyit arról, hogy az elmúlt több, mint egy év nem csak egy hazugság volt, vagy egy "egye-bassza, legalább nem leszek egyedül". Akartam vele beszélni msn-en, írtam neki sms-t, a kézbesítési jelentés megjött. Várom hogy bejelentkezzen... semmi. Fél óra múlva fölhívtam, akkor már ki volt kapcsolva. Kísértetiesen emlékeztetnek ezek a mozzanatok a régmúltra. Az a hab a tortán, hogy majdnem 24 óra alatt, amit együtt töltöttünk, egyszer se csókolt meg. Tegnap este visszaértem kollégiumba, ugye vártam msn-re, nem jött. Hát mit tudtam tenni, nekiültem inni. A vége az lett, hogy zirka másfél órán keresztül zokogtam a folyosó végén Folyosótárs, Zita, egy haverina és még egy haverom vállán. De már jobban vagyok, csak hát a másnap... kíváncsi vagyok, ma tudok-e beszélni Zolival, és ha igen, akkor mire jutunk. Pedig már olyan szép meg jó volt minden! Pénteken is vidáman elvoltunk egymással, erre most ez... kiakadtam. Szobatársam meg kitakarított, és most nem találom a vécépapírom, a tusfürdőm, és még a jó ég tudja miket veszek észre, hogy nincsenek meg... szép az élet. Hát... asszem így néz ki egy nagyonhétfő. És még csak délután van.

Érezteti velem, hogy a volt nőjének a lába nyomába se érhetek. Nice. Két hónapnyi rajongást két mondattal elvágott. Nyisssssz. Ennyi. Ezek után hadd tegyem föl a kérdést: ki vagyok én neki? Mennyit érek neki? Szeret engem? Miért érzem úgy, hogy nem, nem, nem és nem? Csak egy átmenet vagyok neki. Gyűlölöm ezért, tiszta szívemből. Bocsáss meg, hogy nem a topmodell excsajod vagyok! Ha nem tudnám, hogy milyen nélküle, úgy vágnám ki, mint macskát szarni. De túl minden gyűlöleten még mindig szeretem. Én hülye.