Tehát kedves szerelmem megint kicsapta a biztosítékot, jobban mint a múltkori "volt szebb is jobb is okosabb is" produkcióval. Ezúttal a gyerekvállalásról beszélgettünk, de csak úgy általánosságban, semmi konkrét. Az első ütés akkor ért, amikor bejelentette, hogy hát ő ugye akart családot... elvenni a drága exét, templomi esküvő, kölykök, faszom. Mondtam neki, hogy tudom. Aztán tovább fűztük a szót, hogy ha majd lesz gyerekünk... erre bejelenti, hogy ha neki vagy nekem lesz utódunk, majd írjunk egymásnak e-mailt. Fasza. Ennyit a közös jövőképről. Ennyit az álmaimról. Ennyit arról, hogy mennyire komolyan vesz, ja és merem kockáztatni, ennyit arról, hogy az elmúlt több, mint egy év nem csak egy hazugság volt, vagy egy "egye-bassza, legalább nem leszek egyedül". Akartam vele beszélni msn-en, írtam neki sms-t, a kézbesítési jelentés megjött. Várom hogy bejelentkezzen... semmi. Fél óra múlva fölhívtam, akkor már ki volt kapcsolva. Kísértetiesen emlékeztetnek ezek a mozzanatok a régmúltra. Az a hab a tortán, hogy majdnem 24 óra alatt, amit együtt töltöttünk, egyszer se csókolt meg. Tegnap este visszaértem kollégiumba, ugye vártam msn-re, nem jött. Hát mit tudtam tenni, nekiültem inni. A vége az lett, hogy zirka másfél órán keresztül zokogtam a folyosó végén Folyosótárs, Zita, egy haverina és még egy haverom vállán. De már jobban vagyok, csak hát a másnap... kíváncsi vagyok, ma tudok-e beszélni Zolival, és ha igen, akkor mire jutunk. Pedig már olyan szép meg jó volt minden! Pénteken is vidáman elvoltunk egymással, erre most ez... kiakadtam. Szobatársam meg kitakarított, és most nem találom a vécépapírom, a tusfürdőm, és még a jó ég tudja miket veszek észre, hogy nincsenek meg... szép az élet. Hát... asszem így néz ki egy nagyonhétfő. És még csak délután van.