PatkányBlog

Ismét eljött egy újabb tavasz. Ma délután egy időre még a Nap is kisütött. Ettől függetlenül nincs az a felszabadult jókedvem, aminek lennie kéne. Kettőt lehet találgatni, hogy miért. Meg itt az új félév is. Valahogy úgy érzem, Tesóm kivételével mindenkitől eltávolodtam, van, hogy egész nap alig szólok pár mondatnál többet. Eleinte még szar, aztán estefelé már nem is akarok beszélni senkivel semmit. Max Tesómmal meg Zolival msn-en. Az előbbi vígasztal az utóbbi miatt. Félek, csak idő kérdése a válás. Valahogy eddig nem ilyen volt a március... vagy csak én emlékszem rosszul? Nem tudom. Akarom tudni? Passz. Nem tudok mit kezdeni magammal, nincs kedvem semmihez. Este meg nem bírok aludni, marcangol a tudat, hogy otthon az van, amitől tartottam... mármint Zoli frontján... Néha az jut eszembe, hogy vajon én idéztem elő a sorozatos rettegésemmel, vagy ettől függetlenül történt? Ennyire jók lennének a megérzéseim? Őszintén remélem, hogy nem... mert akkor nagyon elfajul a dolog, és elveszítem április végén, azt pedig nem akarom. Már-már saját magam szerint is képtelen elméleteim születtek erről az egészről, de bassza meg, ne mondja senki, hogy nincs jogalapom a félelemre! Oké, most nincs, mert szeret, velem akar lenni, ez korrekt. Ha nem így lenne, megmondaná, ebben száz százalékig biztos vagyok, Megbízok benne, csak abban a riherongy ótvar kurvában nem. Egyenként töröm el minden csontját, ha be fog kavarni.