Furcsa dolgot álmodtam az éjjel. Egy idegen városban voltam, de tudtam, hogy az a lakhelyem, mert ott tanulok. Valahogy egyszerre volt modern és középkori az egész. Volt a városban egy hatalmas nagy templom, ami talán egyszerre volt könyvtár (vagy egyetem?) is, azt tudom, hogy rengeteg könyv volt benne, de az egész valahogy romos volt. A tornya fából készült, olyan volt, mint egy óriási, magas, sötét terem, de valamiért mégis árasztotta a nyugalmat. Abba a romos, vizes, de mégis meghitt toronyba költözött be Zoli, hogy (saját elmondása szerint) a közelemben lehessen. És én naponta meglátogattam, volt hogy nem is beszéltünk, csak olvastuk azokat a régi könyveket, de boldog voltam. Aztán fölbukkant Gábor, álmomban máshogy nézett ki, mint a valóságban, de valahogy mégis tudtam, hogy ő az. Addigra már egy családi házban voltam, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mamámé: hideg falak, villanyfény, üvegezett ajtók, meg ilyesmik. Valamiért a képben van egy kórházi hordágy is, azon tolták be Gábort talán? Na mindegy, a lényeg az, hogy kikezdtem vele, mert ha Zoli találkozgathat az exével, akkor nekem is alanyi jogom, meg egyébként is, de atyaég, mit művelek, hagyj békén... és fölébredtem. Az ébredést követő első pillanatban eszembe jutott, hogy Zoli ott alszik mellettem, hozzábújtam, és némi agyalás után aludtam tovább. Aztán persze egész nap ezen törtem a fejem, hogy mit jelenthet ez az álom, de rájöttem, semmi különleges jelentéstartalma nincs.
Más: kedden délután indulunk Angliába. Már tökre várom! :) Meg valamiért egyre jobban bennem van a nyüzsgés, hogy gyereket akarok. Saját, igazi, pici babát. Pedig Folyosótársnak teljesen igaza van abban, hogy még én magam se nőttem föl. Vajon hol jön el az a pont, amin túl már elmondhatjuk, hogy igen, mostmár nem vagyunk gyerekek? Eljön mindenkinek? Egyáltalán... miért baj az, ha az ember a lelke egy részében mindig gyerek marad? Hm, kíváncsi vagyok, mit fogok ma este álmodni.
