PatkányBlog

Miért érzem azt, hogy vissza fog menni hozzá? Ez nem új keletű félelem... ez az Edda koncert óta van, amikor hosszú idő után eszőször a szemébe néztem... amikor az én karjaimban először hallgatott mélyen, hosszú ideig... amikor mondta, hogy látta az utcán... amikor találkoztak... hiába dobta a tűzbe a fényképét. Hiába ígérte, esküdött meg, hogy miatta nem lesz köztünk vége semminek. Fáj neki. Érzem. Tudom. Szeretem... és? Akkor mi van? Még beszélni sem tudok vele most. Csak reménykedek, hogy ő is gondol rám, ahogy én őrá. Nem kérem, hogy érezze azt a fuldoklást, amit érzek. Mintha csak akkor kapnék levegőt, amikor őt szoríthatom magamhoz. Vele érzem úgy, hogy otthon vagyok, hogy minden rendben lesz, hogy soha többé senki nem bánthat, hogy már örökké biztonságban leszek. Néha arra gondolok, hogy talán föl se tudja fogni ezt... aztán bevillan, hogy de igenis fölfogja, csak nem velem, hanem mással... és ilyenkor rettegek. Hogy amikor azt mondja, haza akar menni, nem földrajzi helyre gondol, hanem arra a kis kurvára. Próbálom magamra erőltetni, hogy majd hétvégén hazamegyek, és magához ölel, és tudni fogom, hogy minden rendben, de ebben már valahogy nem vagyok biztos. Inkább abban, hogy eljutunk arra a dimenzióra, amikor az sms helyett személyesen mondjuk meg egymásnak, hogy ennyi volt. Már csak az a bizonyos halál előtti utolsó egy perc maradt. Amikor még utolsó lélegzettel megmondhatom neki, hogy mennyire szeretem, hogy ennyire soha soha senkit még, és már soha nem is... bassza meg, már csak a búcsúra készülök. Isten engem úgy segéljen, ha nem jön be a megérzésem, és együtt maradunk, úgy fogom szeretni, ahogy akarom... mintha minden nap, minden perc az utolsó lenne, mintha többé soha nem csókolhatnám, nem ölelhetném, nem nézhetnék a szemébe, nem alhatnék el hozzá bújva. A rohadt életbe... mindig így kellett volna szeretnem. Nem lett volna szabad arra alapoznom, hogy mi mindig együtt leszünk, hogy a keze mindig ott lesz az enyém mellett, hogy megfoghassam és a szemébe nézve rámosolyoghassak. Hogy bármi történjék, ő ott lesz hogy azt mondhassa, hogy "akkor nagy gond már nem lehet". Nem, már csak napok, percek maradtak, amiket tőle lophatok. Mintha búcsúzni kéne. Mintha az utolsó kis időben elmondhatnám neki, hogy szeretem... és hogy ha el is megy, visszavárom. És ha egyszer újra feltűnik majd a horizonton, és odajön hozzám, nem fogom kérdenzni, hogy hol volt, kivel volt, mit csinált, csak ott fogom folytatni, ahol abbahagytam. Ez a kép lebeg a lelki szemeim előtt, hogy csak ott áll, és átölelhetem újra, a jó ég tudja, mennyi idő után. Talán már nem is érdekel, hogy visszaölel-e. Tudom, szánalmas. De akkor is szeretem. Nekem vagy ő, vagy senki más. Kéretik nem felhántorgatni a hűtlenségeimet.