PatkányBlog

Soha többé ne nézz úgy rám,
Soha többé ne mondd, hogy Bogyókám,
Soha többé ne fogd meg a kezem,
Soha többé ne mondd, hogy szeretsz engem.
Soha többé ne adj nekem semmit,
Soha többé ne kérj tőlem cigit,
Kávét, kólát, csókot, akármit!
Csak hagyj elmenni! Álmaimból
Takaradodj úgy, mint vágyaimból!
A hajamba se túrj bele!
És ne írj a füzetembe!
Ne hívj föl soha többé,
Hogy miből lesz keresztfélév!
Nem érdekel, hogy mi van vagy lesz veled,
Se az, hogy boldog vagy, vagy rossz a kedved.
Teszek rá, hogy mégis hogy vagy,
Bármi is van, hidegen hagy.
Nem akarom hallani a hangod,
Nem akarom látni az arcod,
Nem akarom, hogy megsimogass,
Nem akarom, hogy babusgass,
Nem akarom, hogy hozzám közöd legyen,
Nem akarom, hogy mosolyod megérintsen!
Csak könyörgöm: hagyj békében, ne keress!
Ne szerethesselek, hogy ne szerethess.

Nemnemnemnemnem, aránylag jól vagyok, köszönöm, semmi bajom. Csak eszembe jutott ez, mint téma. Talán valami cikket olvashattam róla, vagy nem tudom. Arra gondoltam, hogy manapság milyen könnyen mondja ki valaki: depressziós vagyok. Mintha bármi fogalma lenne róla, milyen is az. Mert a depresszió nem az, amikor tiniként végigbőgöd a délután, mert a szomszéd Joci nem akar járni veled. Vagy anyuék nem engednek el a diszkóba, mert egyes lett a töri témazáród, és otthon kell töltened a szombat estét. A depresszió egy komoly és összetett tünetegyüttes, van, hogy nincs is úgymond kiváltó oka, csak előjön magától. Leggyakoribb a mániákus depresszió, ami ok nélküli határtalan jókedvet és feldobottságot jelent, amit egy zuhanás követ, és mély búskomorság. Ez a ciklus évente egyszer-kétszer váltakozik, úgy tudom, de súlyos esetekben előfordul, hogy akár hetente (naponta?). Gyógyerekkel kezelik (ebben nem hiszek, de nem vagyok szakértő, mit pofázok bele, kuss!), meg pszichológusokkal. Sokszor egy egész életre rányomja a bélyegét valakinek, és mégis mit látok úton-útfélen? Elkényeztetett tizenévesek nyavalyognak minden ok nélkül, hogy ők biza' depressziósak. Nem, kis faszom, te nem depressziós vagy, te kamasz vagy, te hülye vagy, ez a kor velejárója, mert változol, nem tudod elfogadni önmagad. Bár ha jobban szétnézek, a "mai fiatalok" túlságosan is elfogadják magukat, lásd tükrös fényképezés a fürdőszobában, önajnározás a facebook-on, egyebek, de akkor is ott van a másik fél (harmad, negyed, akármennyied). Ebből egy divatág is kinőtte magát, az emo. Ez olyan 2006. körül kis hazánkba is befúrta magát a Tokaji Hitellel, és már hype lett "öngyi" lenni, ami abból áll, hogy mindenhová pengékkel mászkálnak, de ha meg is merik vágni magukat, azt nem mélyen, de annál feltűnőbb helyen (hehh, puncik vagytok nyakra vágni, mi? :D), buzulnak, mert az milyen cukker má', szembe lógó fekete haj, erős fekete smink, fekete cuccok (aki meg mer szólalni, hogy én is így nézek ki, aztán picsánrúgom :D), a punk, a rock, és a ska stílusból összemajmolt wannabe-stílus, amitől a gyomrom forog. Régen, ha megláttam egy vastag, fekete keretes szemüveges srácot, elolvadtam. Imádom a szemüveges pasikat. De most már csak arra tudok gondolni, hogy ez is olyan kis fitymalötyögtető köcsög. Na mindegy, ez már az én bajom. De ahogy nézem, szerencsére ez már kihalófélben van. Átvették a helyüket az életet dícsérő, nyálas, tiritarka cuccokban tupírozott hajjal vinnyogó kis picsák, de ők legalább nem terjesztik a szarazéletem-tinikórt. Inkább legyen valaki ok nélkül boldog, mint szomorú, még ha csak játsza is az agyát. Nem is tudom, hogy ismerek-e valódi depresszióst. Talán igen, de nem vagyok benne biztos. Ha ők azok, akkor "furcsa" a dolog, mert sose mondta egy szóval sem egyikük se, hogy depressziósak lennének. Próbálnak vidámnak tűnni, nem sajnáltatják magukat. Érdekes dolgok ezek. Valakinek el kéne magyarázni a tizenéveseknek, hogy nem akkora móka egy kis rosszkedved depresszióként világgá kürtölni.

Más: régen írtam az álmaimról, pedig volt nemrégiben egy-két furcsaság. Kezdve ott, hogy megint előjöttek a Zolis álmaim. Mint régen, a szakítás után álmodtam mindig azt, hogy együtt vagyunk és boldogok a másikkal, most ugyanezek kezdenek visszatérni, csak hála Istennek már nem arra kell fölébrednem, hogy csak álom volt, és már nem jön vissza. Szombaton azt álmodtam, miközben mellettem aludt, hogy fölébredünk mind a ketten, és beszélgetni kezdtünk. Mondta, hogy nagyon szeret, és valami olyasmit is, hogy ne aggódjak, hamarosan kapok tőle valamit, amit csak másodszorra ad. Valamiért biztosan tudtam álmomban, hogy akkor hát el fog jegyezni. Örültem neki, nem is kicsit, bár kicsit kesernyés volt az öröm, elvégre nem én vagyok az első a sorban, khm. Na mindegy. Tegnap este pedig azt álmodtam, hogy ide, a blogomba írt kommentet (nem olvassa, a címet se tudja, ha tudná, valószínűleg letitkosítanám a vérbe az egészet), de furcsa betűkkel, és már nem emlékszem rá pontosan, hogy mit, talán el se tudtam olvasni. Egyébként egyszerű képekkel jelenik meg, amikor alszok: sétálunk egymás mellett, ülünk a Tekében, rám mosolyog, alszik, meg ilyesmik. Érdekes, hogy akkor mindig nyár van. Miért pont nyár? Ennyire idillinek tartom ezt az egészet? Igen, talán kezd az lenni. Többen mondják, hogy talán valami bántja a lelkiismeretét, és azért ilyen közvetlen mostanában, de ezt teljességgel kizártnak tartom. Egyfelől ő nem olyan. Tényleg nem. Másfelől ha lenne is oka a lelkifurdalásra, megmondaná. A nyers őszintesége még mindig megvan, már hiányozna is, ha nem lenne. Szükségem van erre az emberre. Szeretem, őszintén, mélyen, igazán.

Oké, hogy Zolival minden rendben. Tényleg. Oké, hogy Tábornokkal kibékültünk. De a mai húzása akkor is övön aluli és undorító volt. Tudtam, hogy hátulról fog támadni, és számítottam is valami hasonlóra, de túlszárnyalta az elképzeléseimet. Utána pitizett, mint egy kölyökkutya anélkül, hogy mondtam volna neki hogy megbántott. Szinte hányingerem lett. De jön még kutyára úthenger.

Ha jól nézem, idáig tartott a hiszti Tábornok részéről. Délután, mikor utaztam vissza Budára, a buszról írtam neki sms-t, hogy mikor ér rá, mert ma vagy holnap tudnám visszaadni neki az indexét és az egyik füzetét, amik nálam vannak. Nem válaszolt, msn-en már jó ég tudja mikor láttam utoljára, facebook chaten dettó. Már elkönyveltem, hogy jó, letiltott, akármi, mert az sms-re sem válaszolt. Semmi életjel... aztán estefelé csörgött a telefon. Hívott. Kis híján úgy vettem föl, hogy baszódjon meg, és ne szóljon hozzám, de ehelyett inkább a beköszöntőszövegem egy "igen?" lett. Hát hogy holnap ha vissza tudnám adni neki a cuccait az jó lenne, és hogy vagyok, mi a baj, olyan furcsa a hangom (Ringu 0-t néztem, be voltam tojva :D), és hiányzok neki. Ehh, gondoltam magamban, az nice. Meg hát WTF?!? Szóval holnap reggel kilenckor találkozunk a suliban, de szerintem nem fog beérni, úgyhogy kilenckor telefonálok neki, hogy merre van. Túlságosan sokmindent elmondtam neki, és azt hiszem félek a szemébe nézni. Túl őszinte voltam hozzá, bevallottam neki mindent, és abszolúte nem könnyítette meg a helyzetem, hogy ő mindezt már rég tudta anélkül is hogy egy szót szóltam volna róla. Sebezhetőnek érzem magam, és az egyetlen ember aki most megóvhatna a tudta nélkül, az Zoli. Szeretem. Péntek óta olyan dolgokat juttatott eszembe, amiket már rég elfelejtettem. Csak ültem, és sorra törtek rám az emlékek, hogy jé, tényleg, hát volt ilyen is. Amikor egyetlen búcsúcsók háromnegyed órán át tartott és nem akart elengedni, amikor a haját csesztettem, a sátánhívő cuccai... nem tudom összeszedni, rengeteg van, kis pillanatfelvételek a múltamból, képek, zenék, hangok, illatok, érzések... nem is tudom őket összegyúrni egy egésszé. Úgy érzem, kezdem tényleg visszakapni azt a Zolit akibe öt éve beleszerettem, és akit elveszítettem, és basszus, eddig észre se vettem hogy milyen megértő tud lenni... mert szombaton tényleg olyan volt, mint aki figyel és vigyáz rám, aki nem a jövendőbeli exem, hanem a barátom, a szerelmem, társam egy életre, minden, minden, minden! És hiába volt minden Tábornokkal, akkor se tudna Zoli nyomába lépni, akármilyen kedves és aranyos, mert ő egész egyszerűen nem olyan! Kezdem újra azt hinni, hogy Zolinak mégis vannak érzései, csak nagyon mélyen. Szeretem Zolit, szeretem, szeretem szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom.

Tábornokkal iszonyatosan összevesztünk, Zolival a kapcsolatom jobb, mint valaha. Asszem rendeződtek a dolgok, noha nem pont így képzeltem el a módját. :)

Az elmúlt negyed órában eszembe jutott egy talán érdekes kérdés. Vajon meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet? A valóság addig tart, hogy elbúcsúzol valakitől. Onnantól már a képzelet veszi át a hatalmat, és az ember akaratlanul is kombinálni kezd: talán a búcsú mégse végleges, talán most hiányzom neki, talán ő is sokszor gondol rám. És ilyenkor elmém kettéhasad, az egyik fele itt marad a testemben, ül az ágyon, és a jelent figyeli, meg egy kicsit visszanéz a múltba. Nyugton marad, hiszen miért is mozgolódna? Elvarrt már minden szálat, azt hiszi... hát nem akar lépni. De a másik fele rohan, száguld előre, keresi a folytatást, fürkészi a jövőt, csillagokból, falba karcolt jelekből vár valami útmutatást. Utcán fél füllel meghallott mondaton nyammog, várja hogy a jobb alsó sarokban fölugorjon egy párbeszédablak, mert ilyenkor már írni szokott... vagy én nem is tudom. A csöndesebbik felem tudja, hogy valaki tovább tud menni, vállat von egyesek döntésén, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, keres tovább. A nyughatatlan felem szeretné tudni, hogy az a valaki vajon csak a látszatot kelti-e, és az a hosszú pillantás a villamosmegállóban tényleg nem csak értetlen bambulás volt, hanem valami más, valami... valami több. Arra is egyik felem azt sugallta, hogy "mondj már valamit, ne álljatok itt ezzel a gyerekkel mint egy rakás szerencsétlenség!", míg a másik azt, hogy várjak, élvezzem ki a lelassult időt, a mellettünk megálló forgalmat, a ledermedő járókelőket, ahogy kérdőn néz rám, fújja a haját ez a hideg, budai szél... aztán mondtam valamit, már nem is emlékszem rá, hogy mit. Utána az idő fölgyorsult: kedves vagy, de nem mehetek, sietnem kell, sok a dolgom, sok szerencsét, szia! Szia. Elköszöntünk egymástól, és csak néztem ahogy megy, másik irányba mint én, és akkor a lelkem egyik fele elégedett volt, a másik szomorkás, és bizakodó. Bizakodó, hogy talán neki olyan vagyok, mint ő nekem, és nem csak egy a sok közül, hogy csak engem becézget, csak engem hív ide vagy oda, csak velem akar együtt tanulni... de a józanabbik felem tudja, hogy ez nem így van. Mert ő igazából mindenkihez kedves, közvetlen, kissé zárkózott, de nem vészesen... ez a bájos félszegsége nem nekem szól, hanem mindenkinek. Csakhogy engem levett vele a lábamról, túljárt az eszemen, és tudta nagyon jól, hogy ez lesz a vége, mert még tavaly megmondta. Na mindegy. Úgyis az a felem fog felülkerekedni, amelyik nem kombinál annyit. Legalábbis nagyon remélem.

Az elmúlt negyed órában eszembe jutott egy talán érdekes kérdés. Vajon meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet? A valóság addig tart, hogy elbúcsúzol valakitől. Onnantól már a képzelet veszi át a hatalmat, és az ember akaratlanul is kombinálni kezd: talán a búcsú mégse végleges, talán most hiányzom neki, talán ő is sokszor gondol rám. És ilyenkor elmém kettéhasad, az egyik fele itt marad a testemben, ül az ágyon, és a jelent figyeli, meg egy kicsit visszanéz a múltba. Nyugton marad, hiszen miért is mozgolódna? Elvarrt már minden szálat, azt hiszi... hát nem akar lépni. De a másik fele rohan, száguld előre, keresi a folytatást, fürkészi a jövőt, csillagokból, falba karcolt jelekből vár valami útmutatást. Utcán fél füllel meghallott mondaton nyammog, várja hogy a jobb alsó sarokban fölugorjon egy párbeszédablak, mert ilyenkor már írni szokott... vagy én nem is tudom. A csöndesebbik felem tudja, hogy valaki tovább tud menni, vállat von egyesek döntésén, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, keres tovább. A nyughatatlan felem szeretné tudni, hogy az a valaki vajon csak a látszatot kelti-e, és az a hosszú pillantás a villamosmegállóban tényleg nem csak értetlen bambulás volt, hanem valami más, valami... valami több. Arra is egyik felem azt sugallta, hogy "mondj már valamit, ne álljatok itt szerencsétlen gyerekkel mint egy rakás szerencsétlenség!", míg a másik azt, hogy várjak, élvezzem ki a lelassult időt, a mellettünk megálló forgalmat, a ledermedő járókelőket, ahogy kérdőn néz rám, fújja a haját ez a hideg, budai szél... aztán mondtam valamit, már nem is emlékszem rá, hogy mit. Utána az idő fölgyorsult: kedves vagy, de nem mehetek, sietnem kell, sok a dolgom, sok szerencsét, szia! Szia. Elköszöntünk egymástól, és csak néztem ahogy megy, másik irányba mint én, és akkor a lelkem egyik fele elégedett volt, a másik szomorkás, és bizakodó. Bizakodó, hogy talán neki olyan vagyok, mint ő nekem, és nem csak egy a sok közül, hogy csak engem becézget, csak engem hív ide vagy oda, csak velem akar együtt tanulni... de a józanabbik felem tudja, hogy ez nem így van. Mert ő igazából mindenkihez kedves, közvetlen, kissé zárkózott, de nem vészesen... ez a bájos félszegsége nem nekem szól, hanem mindenkinek. Csakhogy engem levett vele a lábamról, túljárt az eszemen, és tudtam nagyon jól, hogy ez lesz a vége, mert még tavaly megmondta. Na mindegy. Úgyis az a felem fog felülkerekedni, amelyik nem kombinál annyit. Legalábbis nagyon remélem.

Megmondtam neki. Szerintem azt hitte, csak viccelek, mert akkor éppen nagyon pajkos kedvében volt, és ezért azt gondolhatta, csak azért vágtam az egészet az arcába, hogy kicsit lenyugodjon már. Pedig nem... de ha komolyan is vette... akkor faszom, miért kell még most is ilyen kedvesnek lennie? Miért kell még mindig becézgetnie? Miért hiteti el még mindig, hogy értékes vagyok? Egyáltalán... vajon jobb lenne, ha most inkább félvállról venne? Mit vártam, úgy őszintén? Ezt akartam, nem? Az csak szarabb lenne, ha most úgy menne el mellettem, mintha idegenek lennénk. Igen, akkor mehetne a levesbe, hogy ő is pooontosan uuugyan ooolyan, mint a többi. Erre mit ad Isten? Nem, ő kiemelkedik közülük, jó ég tudja miért. Talán olyan, mint én.

Ugyanakkor rákérdeztem Zolinál, hogy mostanában mitől jött ki rajta ez a bújósság meg aranyosság, mert bár tényleg jólesik, de nem tudok mire vélni. Azt válaszolta, hogy ő se tudja, talán kezd visszatérni a régi önmagához. Ha így lenne, visszakapnám azt a Zolit akibe beleszerettem, aki annak idején volt... aki... aki nem Zoli volt, hanem még Buzipunk. :D Mintha egy másik élet lett volna, másik Zolival és másik Szilvivel. Olyan távoli a múlt! De most közelinek tűnik, és két kézzel akarok utána kapni, hogy még egyszer ne szalasszam el.

Összességében véve úgy érzem, jó döntést hoztam, és tudjátok mit? Annyira nem is bánom. 

Now I know why I felt yesterday that I will lose my favourite game. I have to lell Tábornok that we shouldn't continue our realationship. We have to break it up before it's get too late and I fall in love with him. Even he is so kind, helpful, friendy and beautiful, I have to do this. I wanted to tell him today, but we had no time to talk. He went home, and maybe he won't come back next week. What will I do here without him? Who will be my favourite game? Who will "love" me as tender as he did? Who will steal a kiss where nobody can see us? I believe that he won't mind it, but what if he will? No, I mustn't think about it. He'll say okay, and that way is the best. I'll hate that I can see him nearly every day, but I can't touch him, hug him, kiss him. I got to get back to Zoli, I have to realize that he must be the only one for me. Will it be as hard as I wait?