PatkányBlog

Az elmúlt negyed órában eszembe jutott egy talán érdekes kérdés. Vajon meddig tart a valóság, és hol kezdődik a képzelet? A valóság addig tart, hogy elbúcsúzol valakitől. Onnantól már a képzelet veszi át a hatalmat, és az ember akaratlanul is kombinálni kezd: talán a búcsú mégse végleges, talán most hiányzom neki, talán ő is sokszor gondol rám. És ilyenkor elmém kettéhasad, az egyik fele itt marad a testemben, ül az ágyon, és a jelent figyeli, meg egy kicsit visszanéz a múltba. Nyugton marad, hiszen miért is mozgolódna? Elvarrt már minden szálat, azt hiszi... hát nem akar lépni. De a másik fele rohan, száguld előre, keresi a folytatást, fürkészi a jövőt, csillagokból, falba karcolt jelekből vár valami útmutatást. Utcán fél füllel meghallott mondaton nyammog, várja hogy a jobb alsó sarokban fölugorjon egy párbeszédablak, mert ilyenkor már írni szokott... vagy én nem is tudom. A csöndesebbik felem tudja, hogy valaki tovább tud menni, vállat von egyesek döntésén, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, keres tovább. A nyughatatlan felem szeretné tudni, hogy az a valaki vajon csak a látszatot kelti-e, és az a hosszú pillantás a villamosmegállóban tényleg nem csak értetlen bambulás volt, hanem valami más, valami... valami több. Arra is egyik felem azt sugallta, hogy "mondj már valamit, ne álljatok itt ezzel a gyerekkel mint egy rakás szerencsétlenség!", míg a másik azt, hogy várjak, élvezzem ki a lelassult időt, a mellettünk megálló forgalmat, a ledermedő járókelőket, ahogy kérdőn néz rám, fújja a haját ez a hideg, budai szél... aztán mondtam valamit, már nem is emlékszem rá, hogy mit. Utána az idő fölgyorsult: kedves vagy, de nem mehetek, sietnem kell, sok a dolgom, sok szerencsét, szia! Szia. Elköszöntünk egymástól, és csak néztem ahogy megy, másik irányba mint én, és akkor a lelkem egyik fele elégedett volt, a másik szomorkás, és bizakodó. Bizakodó, hogy talán neki olyan vagyok, mint ő nekem, és nem csak egy a sok közül, hogy csak engem becézget, csak engem hív ide vagy oda, csak velem akar együtt tanulni... de a józanabbik felem tudja, hogy ez nem így van. Mert ő igazából mindenkihez kedves, közvetlen, kissé zárkózott, de nem vészesen... ez a bájos félszegsége nem nekem szól, hanem mindenkinek. Csakhogy engem levett vele a lábamról, túljárt az eszemen, és tudta nagyon jól, hogy ez lesz a vége, mert még tavaly megmondta. Na mindegy. Úgyis az a felem fog felülkerekedni, amelyik nem kombinál annyit. Legalábbis nagyon remélem.