Nemnemnemnemnem, aránylag jól vagyok, köszönöm, semmi bajom. Csak eszembe jutott ez, mint téma. Talán valami cikket olvashattam róla, vagy nem tudom. Arra gondoltam, hogy manapság milyen könnyen mondja ki valaki: depressziós vagyok. Mintha bármi fogalma lenne róla, milyen is az. Mert a depresszió nem az, amikor tiniként végigbőgöd a délután, mert a szomszéd Joci nem akar járni veled. Vagy anyuék nem engednek el a diszkóba, mert egyes lett a töri témazáród, és otthon kell töltened a szombat estét. A depresszió egy komoly és összetett tünetegyüttes, van, hogy nincs is úgymond kiváltó oka, csak előjön magától. Leggyakoribb a mániákus depresszió, ami ok nélküli határtalan jókedvet és feldobottságot jelent, amit egy zuhanás követ, és mély búskomorság. Ez a ciklus évente egyszer-kétszer váltakozik, úgy tudom, de súlyos esetekben előfordul, hogy akár hetente (naponta?). Gyógyerekkel kezelik (ebben nem hiszek, de nem vagyok szakértő, mit pofázok bele, kuss!), meg pszichológusokkal. Sokszor egy egész életre rányomja a bélyegét valakinek, és mégis mit látok úton-útfélen? Elkényeztetett tizenévesek nyavalyognak minden ok nélkül, hogy ők biza' depressziósak. Nem, kis faszom, te nem depressziós vagy, te kamasz vagy, te hülye vagy, ez a kor velejárója, mert változol, nem tudod elfogadni önmagad. Bár ha jobban szétnézek, a "mai fiatalok" túlságosan is elfogadják magukat, lásd tükrös fényképezés a fürdőszobában, önajnározás a facebook-on, egyebek, de akkor is ott van a másik fél (harmad, negyed, akármennyied). Ebből egy divatág is kinőtte magát, az emo. Ez olyan 2006. körül kis hazánkba is befúrta magát a Tokaji Hitellel, és már hype lett "öngyi" lenni, ami abból áll, hogy mindenhová pengékkel mászkálnak, de ha meg is merik vágni magukat, azt nem mélyen, de annál feltűnőbb helyen (hehh, puncik vagytok nyakra vágni, mi? :D), buzulnak, mert az milyen cukker má', szembe lógó fekete haj, erős fekete smink, fekete cuccok (aki meg mer szólalni, hogy én is így nézek ki, aztán picsánrúgom :D), a punk, a rock, és a ska stílusból összemajmolt wannabe-stílus, amitől a gyomrom forog. Régen, ha megláttam egy vastag, fekete keretes szemüveges srácot, elolvadtam. Imádom a szemüveges pasikat. De most már csak arra tudok gondolni, hogy ez is olyan kis fitymalötyögtető köcsög. Na mindegy, ez már az én bajom. De ahogy nézem, szerencsére ez már kihalófélben van. Átvették a helyüket az életet dícsérő, nyálas, tiritarka cuccokban tupírozott hajjal vinnyogó kis picsák, de ők legalább nem terjesztik a szarazéletem-tinikórt. Inkább legyen valaki ok nélkül boldog, mint szomorú, még ha csak játsza is az agyát. Nem is tudom, hogy ismerek-e valódi depresszióst. Talán igen, de nem vagyok benne biztos. Ha ők azok, akkor "furcsa" a dolog, mert sose mondta egy szóval sem egyikük se, hogy depressziósak lennének. Próbálnak vidámnak tűnni, nem sajnáltatják magukat. Érdekes dolgok ezek. Valakinek el kéne magyarázni a tizenéveseknek, hogy nem akkora móka egy kis rosszkedved depresszióként világgá kürtölni.
Más: régen írtam az álmaimról, pedig volt nemrégiben egy-két furcsaság. Kezdve ott, hogy megint előjöttek a Zolis álmaim. Mint régen, a szakítás után álmodtam mindig azt, hogy együtt vagyunk és boldogok a másikkal, most ugyanezek kezdenek visszatérni, csak hála Istennek már nem arra kell fölébrednem, hogy csak álom volt, és már nem jön vissza. Szombaton azt álmodtam, miközben mellettem aludt, hogy fölébredünk mind a ketten, és beszélgetni kezdtünk. Mondta, hogy nagyon szeret, és valami olyasmit is, hogy ne aggódjak, hamarosan kapok tőle valamit, amit csak másodszorra ad. Valamiért biztosan tudtam álmomban, hogy akkor hát el fog jegyezni. Örültem neki, nem is kicsit, bár kicsit kesernyés volt az öröm, elvégre nem én vagyok az első a sorban, khm. Na mindegy. Tegnap este pedig azt álmodtam, hogy ide, a blogomba írt kommentet (nem olvassa, a címet se tudja, ha tudná, valószínűleg letitkosítanám a vérbe az egészet), de furcsa betűkkel, és már nem emlékszem rá pontosan, hogy mit, talán el se tudtam olvasni. Egyébként egyszerű képekkel jelenik meg, amikor alszok: sétálunk egymás mellett, ülünk a Tekében, rám mosolyog, alszik, meg ilyesmik. Érdekes, hogy akkor mindig nyár van. Miért pont nyár? Ennyire idillinek tartom ezt az egészet? Igen, talán kezd az lenni. Többen mondják, hogy talán valami bántja a lelkiismeretét, és azért ilyen közvetlen mostanában, de ezt teljességgel kizártnak tartom. Egyfelől ő nem olyan. Tényleg nem. Másfelől ha lenne is oka a lelkifurdalásra, megmondaná. A nyers őszintesége még mindig megvan, már hiányozna is, ha nem lenne. Szükségem van erre az emberre. Szeretem, őszintén, mélyen, igazán.
