PatkányBlog

Mostanában ez a szó sokszor eszembe jut. Mámor. Milyen érzés mámorosnak lenni? Valami olyasmi, amikor hideg, muskotályos fehérbort szürcsölget az ember egy csöndes nyári délutánon. Amikor egyszerre akarsz táncolni és nyugton ülni hogy végiggondold a boldogságod. Amikor végre a sok hideg, ködös hét után jön egy napsütéses időszak. Amikor valakinek azt mondod, hogy ő szép, és az a valaki lassan a válladra hajtja a fejét és átölel. Pedig nem azért mondtad neki, hogy jobban érezze magát, hanem azért, mert így gondolod. És megkérnéd, hogy ne rejtse el előled az arcát, mert még nézni akarod, de nem jön ki hang a torkodon, és igazság szerint nem is akarod hogy véget érjen az a perc, amíg a nyakadra szuszog. Boldog vagy. Hatalmába kerít a mámor. Simogatod a haját, és nem engeditek el a másikat. Ez nem szerelem. Nem őt szereted, hanem azt az embert, akivé akkor válsz, amikor melletted van. Vagy talán pont ez lenne a szerelem? Nem mintha gondban lennék az érzéseimmel, tisztában vagyok velük. Csak ez most elgondolkodtatott. Mámor... annyiszor találkozok vele! Érzem, hallom zenékben, látom magam körül, beszippantom az illatát a leglehetetlenebb helyeken is. Koszos buszok, csilingelő villamosok visznek felé. A mámor a Dunától nem messze lakik. Boldoggá tesz. Nem is tudom mit írhatnék még róla. Nem helyes így ez az egész, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megszakítsam az egészet, és visszaessek az unalmasan biztonságos életembe. De mi lesz akkor, ha elillan a mámor?

Tegnap este három lány meghalt a West Balkánban, agyontaposták őket. Most megy az egymásra mutogatás, hogy ki is volt a hibás. A szervező? A biztonságiak? A fiatal tömeg? Szerintem mindegy, megtörtént. Facebook-on már láttam eseményt, hogy gyertyát gyújtanak az emlékükre. Kiírtam üzenőfalra, hogy majd akkor gyújtok, ha kiderül, hogy tiszták voltak, minimális pia, és nuku drog. Na persze, fél órával később már láttam a cikket, hogy az egyikük vérében drogot találtak. Hogy most az a drog pár slukk fűtől vagy egy erős adag herointól származott-e, azt nem tudni, lényeg hogy drog volt. Vajon akart segítséget kérni? Vagy az se jutott el a tudatáig, hogy hol van? Minden esetre valahol szerintem magának köszönheti. Nem mintha én lennék a testet öltött erkölcsi tisztaság, de azért mégis... aki elmegy kurvának, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Úgy néz ki, hogy aki most nem borul zokogva az aszfaltra, az egy érzéketlen fasz. Nos, akkor én is az vagyok. Nem mintha nem sajnálnám a családjukat, vagy ilyesmi, de hé, engem vagy Tesómat miért nem taposott még el a tömeg? Egyébként is, milyen barátaik lehettek már?! Ha kocsmába megyünk vagy koncertre, azért figyelünk egymásra, pedig Zugban vagy Tekében aligha érne minket utol efféle végzet. De ott is jöhet bármilyen kötekedős barom. Akkor is... már hallok/olvasok mindenféle verziót. Megkéselték kint, megkéselték bent, senkit nem késeltek meg, cigányok voltak a késelők (most akkor mégis voltak késelők?), eltaposták, be volt nyomva, stb. Magyar média powa. Egyfelől jó lenne tudni az igazat, másfelől a mások nyomora nem rám tartozik, ez közvetlenül nem érint, hála az égnek. Nektek mi a véleményetek erről az egészről?

Frissítés: késelés volt, a tömeg megijedt a hmmm... hiperpigmentált egyén(ek)től, és menekülni kezdett. Valami ilyesmi lehetett, ennyit tudtam összerakni, ez persze nem Szentírás.

Nyarat akarok. Otthoni, forró, száraz, néha zivataros nyarat. Kabócákkal, tücskökkel, békakuruttyolással. A barátaimmal, haverjaimmal, Tesómmal, Zolival. Ki akarok feküdni a parkba, leülni a fa alá, fölállni a sziklákra, nézni a narancssárga felhőket a domb fölött napnyugtakor, tücsköket hallgatni a kápolnánál. Meg azok a keserédesre unott ivászatok is hiányoznak a piactérről, amik után kotta részegen vonultunk a diszkóba. Vagy Zoli panaszkodott a hőség miatt. De... akkor is a nyaramat akarom.

Hát jelentkezem. Ha még nem mondtam volna, boldog új évet mindenkinek! :) A szilveszter este egész mókás volt, köszönhetően Részeg Srácnak, akit életemben először láttam, és fél tizenkettő körül volt szíves úgy eltűnni, mint a kámfor. Tanyánkon voltunk, városon kívül, a kibaszott hidegben, a világ vége után három tehénbőgéssel. Úgy estünk át az új évbe, hogy mindenki őt kereste a szőlőben, a szurdikban, az egész dombon. Másnap délután a rendőrséget is értesítettük, de egyhamar kiderült, hogy Srác már reggel fél hétkor otthon volt. A táskáját viszont nálunk hagyta, és üzent, hogy majd juttassam el hozzá. El fogom, de abban nem lesz köszönet. Mondjuk teleszarom a táskát. Zolival is úgy üdvözöltük meg egymást, hogy egy idegben álltunk a dombtetőn, tanakodva hogy vajon hol lehet az illető, egyébként boldog új évet, Cica, neked is, Cicus. Mindezt leszámítva szerintem jó volt. Mostanában egyre jobban rendeződnek a közös dolgaink. Karácsony óta sokkal figyelmesebb, bújósabb, meg minden. Nem tudom mire vélni, de nagyon jólesik. Mikor két ünnep között fönt volt nálam Tétényben, attól féltem, hogy majd minden baja lesz, hogy kicsi az ágy, nem tud aludni, túl világos van, túl nagy a háttérzaj, stb., de semmi ilyen nem volt. Filmeztünk, beszélgettünk, rántottát csináltunk... és örültem, hogy itt van, tényleg. Hazafelé... hazafelé meg lerohadt a lószállító. Érdig valahogy eljutottunk, ott egy órát szöszmötöltünk a mínusz tíz fokban, ugyanis nem öntött elég fagyállót a nemtomhova, és egy jég volt az egész autó. Oké, Érdről Százhalombattáig is elértünk valahogy, ott viszont már komolyan kellett foglalkozni a rendszerrel. Két óra. Forró vizet hordtam, hogy kiolvadjon a motor, és már kibaszottul elegem volt az egészből, tényleg a hiszti határán voltam, de akkor bumm, beindult az egész, és egy csapásra jó kedvem lett. Jó volt hazafelé ülni mellette. Auróra szólt, meleg volt, életem szerelme vezette az autót, néha megsimogatta a kezem, egymásra mosolyogtunk, és mentünk tovább. Az, hogy újév hajnalban egy évesek lettünk, csak hab a tortán. Ésésés mostmár van rendes fém benzines öngyújtóm... tőle. Gondolkodtam, hogy bele kéne gravíroztatnom néhány dátumot. 2004. május 22-től 2004. június 28-ig az első járásunkét, 2006. jaunár 1-től 2006. április 30-ig a másodikét, és 2010. január 1-től... határozatlan ideig. :) Szeretem. Mostanában olyanokat ír msn-en, amik egyáltalán nem rá vallanak, de megmelengetik kicsi szívem, és ez a fontos. Például múlt héten kérdeztem tőle, hogy szerinte mi mindig itt leszünk-e egymásnak. Erre valami olyan választ vártam, hogy nem tudom. Erre ő: "nem tudom, de remélem hogy igen". Plusz beszélgettünk a szerelemről mint olyanról. Írta, hogy van egy lány, akiért odáig van, meg vissza, és az én vagyok. Komolyan csontig hatódtam, olyan édes volt. Sosem mondott még ilyet, és ha csak eszembe jut, vagy az, hogy írja/mondja, hogy hazavár... mosolygok tőle. :) Tegnap msn-en az ő vállán "sírtam ki" magam, pedig megfogadtam, hogy a lelki bajaimat nem fogom vele megosztani, ha egy mód van rá. De meghallgatott, megvigasztalt, lelket öntött belém, és szívem szerint a nyakába borultam volna, és megköszöntem volna neki, hogy van nekem, és hogy számíthatok rá. Szóval kettőnkkel minden a lehető legnagyobb rendben. Csak ez a kurva vizsgaidőszak ne lenne. Ha egy férfi volna, tökön rúgnám, de igaza van Kunnak: így csak szopom. Bő nyállal, mélytorokkal. Nem nekem való ez. Remélem, hamar vége, és akkor olyan szinten mocskosul leiszom magam, hogy egy hétig ne merjek senki szeme elé kerülni.

Ha jól számolom, a negyedik. Majd írok, csak most fáradt vagyok. Baj asszem nincs. :) Ja, és mindenkinek boldog új évet! ^^

Azt hiszem, az idei év elég eseménydúsan telt. És jól. Minden álmom valóra vált. Kezdődött azzal, hogy már az év első óráiban összejöttem Zolival, aki... aki Zoli. Annyi várakozás és sóvárgás, kudarc és harc után újra magamhoz ölelhettem. Aztán végre valahára leérettségiztem, nem is rosszul. Mennyit készültem rá... nem sokat. :D Többet kellett volna matekból meg fizikából, khm. Nyáron aránylag sokat buliztam (a piactéri vedelések is annak számítanak, ráadásul azok voltak a legjobbak), ittam, hánytam, torkom szakadtából énekeltem hogy ámabárbigörl, rúdtáncoltam, még ha néha az általános szar idő kedvemet is szegte. Aztán júliusban a hír, hogy fölvettek a Z1etM-re. Augusztusban a sötétvölgyi sátrazás, szeptemberben a Budára költözés... az a sok új ember, idegen környezet... azt hittem, sosem szokom meg. De azt hiszem, már itthon érzem magam a kollégiumban, nagyjából a sulit is kiismertem, az emberek pedig... némelyik nagyon gyerekes, és meglátszik hogy négy évvel idősebb vagyok náluk, de némelyik szinte érettebb a koránál. Sok haverom lett, és valahol jó, hogy sosem vagyok egyedül... mindig van kivel elszívni egy cigit, inni valamit, váltani pár szót, kölcsönkérni vagy kölcsönadni valamit... és sok új barátot is találtam itt, meg hát itt volt Zita is, akit ugye már régebbről ismerek, aztán jött Folyosótárs, akitől mára a mindennapjaim részévé vált a "napi vizit", nélküle mégse lenne ugyanaz minden. :) Vagy Márk és Melinda, akik mindig fölvidítottak, és végül de nem utolsó sorban Tábornok, aki úgy levett a lábamról, hogy! A modora, a megjelenése, a frizurája, a hosszú körmei, a mosolya, minden. Időközben a Zolival való kapcsolatom lassan válságba jutott. Sose volt ez olyan irigylésre méltó, de amióta fölköltöztem ide, csak még jobban eltávolodtunk egymástól. Főleg az első két hónapban. Utána már nem érdekelt annyira, most meg... áh! Valaki mindig jött, hogy ne legyek magányos, és eddig simán belefértek a barátság kategóriába, aztán egy szép novemberi napon egy facebook-os beszélgetéssel elkezdődött egy olyan folyamat, ami mindent megváltoztatott. Úgy érzem, mintha el lennék varázsolva, lebegnék, és olyasmit nem merek elmondani, ami talán nem is igaz. Nem vagyok szent, ez tény. És ezen az se változtat, hogy más még kevésbé az. Ha lenne glóriám, az idei évvel egyre fényesebb lett volna, csak aztán darabjaira törte volna szét az a két koromfekete szarv, ami mostanában a helyébe léphetett. Magam se tudom, hogy mit akarok. A 2010-es év a sikerek és a válaszok éve volt. Félek, hogy a 2011-es már a kudarcoké és a kérdéseké lesz.

Két napja nem tudok róla semmit. Se facebook, se msn, se telefon. El van tűnve. Nem tudom kiverni a fejemből. Talán Szekszárdon van, talán nincs. Igaza lett Melindának.
Azt hiszem, csütörtökön kissé elvetettem a sulykot Zolival kapcsolatban, de végső soron azt kapta, amit megérdemelt, és amit én is kaptam tőle. Passzivitást. Visszatérve Tábornokra... csak jönne már a kézbesítési jelentés, vagy bukkanna föl facebook-on vagy msn-en... hiányzik, nagyon.

Minden kedves és kedvtelen bloggernek és nem-bloggernek békés, boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánok! ^^ Azt hiszem, szerelmes vagyok.

Furcsa dolgot álmodtam az éjjel. Otthon voltam, és mentem az utca vége felé az állatkereskedésbe. Ennek az volt az előzménye, hogy még itt Budán gondolkodtam rajta, hogy el kéne menni oda, csak nem tudtam, hogy miért. Elindultam hát, nagyon rossz, lucskos idő volt, talán november, mert a fű még nőtt. Már majdnem odaértem, amikor egy szakadt kartondobozban egy vörös-fehér kismacskát vettem észre, akin egy nagyon szoros, fehér nyakörv volt. Fölkaptam, hogy kiszabadítom belőle, vagy ha nem sikerül, akkor elviszem a közeli állatorvoshoz. Már épp beraktam volna szerencsétlen jószágot a kabátom alá hogy ne fázzon, amikor látom ám, hogy még egy kisállat van bent, egy fehér egér (patkány?). Érdekes, tudott beszélni. Mikor a tenyerembe vettem, azt mondta, hogy vigyem inkább a macskát, ő még pici, jobban megérdemli hogy mentsék, ő viszont egyedül is elboldogul. Elindultam hazafelé (miért pont oda?) egyik kezemben a cicával, a másikban a fehér egérrel (patkánnyal?), és azon filóztam, hogy anyám mit fog szólni.
Egész nap ezen az álmon agyaltam. A szereposztás nyilvánvaló számomra, legalábbis a látszólagos. És tudom is hogy mit jelent ez az álom. Csak az a baj, hogy a cica hamis, az egérnek (patkánynak?) szüksége van rám. Ahogy nekem is őrá.

Boldog vagyok vele. Mást nem tudok mondani. Be akartam mesélni neki, hogy ő különleges, de rájöttem, hogy ő tényleg az. Tegnap este például azon gondolkodtam, hogy már olyan, mintha járnánk. Negyed óra múlva megszólalt: olyan, mintha járnánk. Annyira... olyan... csodálatos! Szeretném azt hinni, hogy (Tanti szavaival élve) csak túl nagy a hype, de Tábornok olyan, amilyennek mutatja magát. Legalábbis felém. Érdekes, hogy mondjuk egymásnak a bűvös szót: szeretlek. Szeretjük egymást, csak nekem azért kissé fáj, hogy ez az emberi szeretet, és nem a szerelem. Valahogy annyira gondoskodó... tegnap ahogy próbált kipiszkálni egy tüskét az ujjamból, arra gondoltam, hogy milyen édes tőle, pedig köze nincs hozzá. Benne van még az alap gyerekesség, de hamarosan letisztult férfi lesz, és tudom, hogy ha addig ki is tartanánk egymás mellett ezzel az egésszel, úgy utána el kell engednem. Eszközök vagyunk csak egymásnak? Vagy annál többek? Ő azt mondja, hogy be kéne ismernem, hogy belezúgtam. Nehéz volt hajnalban az összes iróniát összeszedni, és úgy az arcába vágni a szemébe nézve, hogy "igen, szeretlek, nem tudok nélküled élni!". Jó vele. Minden. Imádom ahogy néz, imádom a haját buzerálni, ahogy a hajamba túr a hosszú ujjaival (rendszerint persze a tarkómon, ahol olyan fél centis a hajam éppen), imádom ahogy a nevemet mondja, ahogy húzza az agyam, imádom az illatát, a mosolyát, a figyelmességét, hogy ő végre nem a homlokegyenest ellentétem, és imádom hogy olyan kis ártatlan, törékeny... nem tudok betelni vele. Úgy alszik, mint egy kisgyerek. Haja az arcába lóg, szája kissé nyitva, mintha arra várna, hogy megcsókoljam. Gyönyörűszép az egész srác. És ma reggel ahogy ébresztett... igazából nem tudtam hogy ébren vagyok-e vagy álmodom... az első inger egy puszi volt, azt hiszem a számra, de lehet, hogy az arcomra. Jólesett nem arra ébredni valaki mellett, hogy a csörgő telefonért el kell mászni a szoba másik felébe, majd szólni neki, hogy kezdjen vele valamit. Jó végre olyannal csinálni bármit, aki élvezi, és nem kötelességének tekinti. Legszívesebben megmondanám Zolinak most azonnal, hogy már nem szeretem, hagyjon békén, nem akarok többet találkozni vele, felejtsen el engem és zsibbasszon valaki mást, nekem ebből elegem van, szeretnék boldog lenni, és vele nem lehetek az, legalábbis hosszú távon nem, sőt, egy-két napnál tovább sem, és ezt nem bírom, és tudom hogy sajnálom és bánnom kéne hogy megcsaltam, de nem, sőt, ettől vagyok igazán boldog! Mármint nem attól, hogy átbasztam, hanem magától a tettől... hogy volt valaki, aki unalmas locsogás helyett hozzámbújt, aki nem úgy csókolt meg, mintha csak muszájból tenné, aki figyel és nem figyelteti magát... ehh.