PatkányBlog

Now I know why I felt yesterday that I will lose my favourite game. I have to lell Tábornok that we shouldn't continue our realationship. We have to break it up before it's get too late and I fall in love with him. Even he is so kind, helpful, friendy and beautiful, I have to do this. I wanted to tell him today, but we had no time to talk. He went home, and maybe he won't come back next week. What will I do here without him? Who will be my favourite game? Who will "love" me as tender as he did? Who will steal a kiss where nobody can see us? I believe that he won't mind it, but what if he will? No, I mustn't think about it. He'll say okay, and that way is the best. I'll hate that I can see him nearly every day, but I can't touch him, hug him, kiss him. I got to get back to Zoli, I have to realize that he must be the only one for me. Will it be as hard as I wait?

Mostanában ez a szó sokszor eszembe jut. Mámor. Milyen érzés mámorosnak lenni? Valami olyasmi, amikor hideg, muskotályos fehérbort szürcsölget az ember egy csöndes nyári délutánon. Amikor egyszerre akarsz táncolni és nyugton ülni hogy végiggondold a boldogságod. Amikor végre a sok hideg, ködös hét után jön egy napsütéses időszak. Amikor valakinek azt mondod, hogy ő szép, és az a valaki lassan a válladra hajtja a fejét és átölel. Pedig nem azért mondtad neki, hogy jobban érezze magát, hanem azért, mert így gondolod. És megkérnéd, hogy ne rejtse el előled az arcát, mert még nézni akarod, de nem jön ki hang a torkodon, és igazság szerint nem is akarod hogy véget érjen az a perc, amíg a nyakadra szuszog. Boldog vagy. Hatalmába kerít a mámor. Simogatod a haját, és nem engeditek el a másikat. Ez nem szerelem. Nem őt szereted, hanem azt az embert, akivé akkor válsz, amikor melletted van. Vagy talán pont ez lenne a szerelem? Nem mintha gondban lennék az érzéseimmel, tisztában vagyok velük. Csak ez most elgondolkodtatott. Mámor... annyiszor találkozok vele! Érzem, hallom zenékben, látom magam körül, beszippantom az illatát a leglehetetlenebb helyeken is. Koszos buszok, csilingelő villamosok visznek felé. A mámor a Dunától nem messze lakik. Boldoggá tesz. Nem is tudom mit írhatnék még róla. Nem helyes így ez az egész, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy megszakítsam az egészet, és visszaessek az unalmasan biztonságos életembe. De mi lesz akkor, ha elillan a mámor?

Tegnap este három lány meghalt a West Balkánban, agyontaposták őket. Most megy az egymásra mutogatás, hogy ki is volt a hibás. A szervező? A biztonságiak? A fiatal tömeg? Szerintem mindegy, megtörtént. Facebook-on már láttam eseményt, hogy gyertyát gyújtanak az emlékükre. Kiírtam üzenőfalra, hogy majd akkor gyújtok, ha kiderül, hogy tiszták voltak, minimális pia, és nuku drog. Na persze, fél órával később már láttam a cikket, hogy az egyikük vérében drogot találtak. Hogy most az a drog pár slukk fűtől vagy egy erős adag herointól származott-e, azt nem tudni, lényeg hogy drog volt. Vajon akart segítséget kérni? Vagy az se jutott el a tudatáig, hogy hol van? Minden esetre valahol szerintem magának köszönheti. Nem mintha én lennék a testet öltött erkölcsi tisztaság, de azért mégis... aki elmegy kurvának, ne csodálkozzon, ha megbasszák. Úgy néz ki, hogy aki most nem borul zokogva az aszfaltra, az egy érzéketlen fasz. Nos, akkor én is az vagyok. Nem mintha nem sajnálnám a családjukat, vagy ilyesmi, de hé, engem vagy Tesómat miért nem taposott még el a tömeg? Egyébként is, milyen barátaik lehettek már?! Ha kocsmába megyünk vagy koncertre, azért figyelünk egymásra, pedig Zugban vagy Tekében aligha érne minket utol efféle végzet. De ott is jöhet bármilyen kötekedős barom. Akkor is... már hallok/olvasok mindenféle verziót. Megkéselték kint, megkéselték bent, senkit nem késeltek meg, cigányok voltak a késelők (most akkor mégis voltak késelők?), eltaposták, be volt nyomva, stb. Magyar média powa. Egyfelől jó lenne tudni az igazat, másfelől a mások nyomora nem rám tartozik, ez közvetlenül nem érint, hála az égnek. Nektek mi a véleményetek erről az egészről?

Frissítés: késelés volt, a tömeg megijedt a hmmm... hiperpigmentált egyén(ek)től, és menekülni kezdett. Valami ilyesmi lehetett, ennyit tudtam összerakni, ez persze nem Szentírás.

Nyarat akarok. Otthoni, forró, száraz, néha zivataros nyarat. Kabócákkal, tücskökkel, békakuruttyolással. A barátaimmal, haverjaimmal, Tesómmal, Zolival. Ki akarok feküdni a parkba, leülni a fa alá, fölállni a sziklákra, nézni a narancssárga felhőket a domb fölött napnyugtakor, tücsköket hallgatni a kápolnánál. Meg azok a keserédesre unott ivászatok is hiányoznak a piactérről, amik után kotta részegen vonultunk a diszkóba. Vagy Zoli panaszkodott a hőség miatt. De... akkor is a nyaramat akarom.

Hát jelentkezem. Ha még nem mondtam volna, boldog új évet mindenkinek! :) A szilveszter este egész mókás volt, köszönhetően Részeg Srácnak, akit életemben először láttam, és fél tizenkettő körül volt szíves úgy eltűnni, mint a kámfor. Tanyánkon voltunk, városon kívül, a kibaszott hidegben, a világ vége után három tehénbőgéssel. Úgy estünk át az új évbe, hogy mindenki őt kereste a szőlőben, a szurdikban, az egész dombon. Másnap délután a rendőrséget is értesítettük, de egyhamar kiderült, hogy Srác már reggel fél hétkor otthon volt. A táskáját viszont nálunk hagyta, és üzent, hogy majd juttassam el hozzá. El fogom, de abban nem lesz köszönet. Mondjuk teleszarom a táskát. Zolival is úgy üdvözöltük meg egymást, hogy egy idegben álltunk a dombtetőn, tanakodva hogy vajon hol lehet az illető, egyébként boldog új évet, Cica, neked is, Cicus. Mindezt leszámítva szerintem jó volt. Mostanában egyre jobban rendeződnek a közös dolgaink. Karácsony óta sokkal figyelmesebb, bújósabb, meg minden. Nem tudom mire vélni, de nagyon jólesik. Mikor két ünnep között fönt volt nálam Tétényben, attól féltem, hogy majd minden baja lesz, hogy kicsi az ágy, nem tud aludni, túl világos van, túl nagy a háttérzaj, stb., de semmi ilyen nem volt. Filmeztünk, beszélgettünk, rántottát csináltunk... és örültem, hogy itt van, tényleg. Hazafelé... hazafelé meg lerohadt a lószállító. Érdig valahogy eljutottunk, ott egy órát szöszmötöltünk a mínusz tíz fokban, ugyanis nem öntött elég fagyállót a nemtomhova, és egy jég volt az egész autó. Oké, Érdről Százhalombattáig is elértünk valahogy, ott viszont már komolyan kellett foglalkozni a rendszerrel. Két óra. Forró vizet hordtam, hogy kiolvadjon a motor, és már kibaszottul elegem volt az egészből, tényleg a hiszti határán voltam, de akkor bumm, beindult az egész, és egy csapásra jó kedvem lett. Jó volt hazafelé ülni mellette. Auróra szólt, meleg volt, életem szerelme vezette az autót, néha megsimogatta a kezem, egymásra mosolyogtunk, és mentünk tovább. Az, hogy újév hajnalban egy évesek lettünk, csak hab a tortán. Ésésés mostmár van rendes fém benzines öngyújtóm... tőle. Gondolkodtam, hogy bele kéne gravíroztatnom néhány dátumot. 2004. május 22-től 2004. június 28-ig az első járásunkét, 2006. jaunár 1-től 2006. április 30-ig a másodikét, és 2010. január 1-től... határozatlan ideig. :) Szeretem. Mostanában olyanokat ír msn-en, amik egyáltalán nem rá vallanak, de megmelengetik kicsi szívem, és ez a fontos. Például múlt héten kérdeztem tőle, hogy szerinte mi mindig itt leszünk-e egymásnak. Erre valami olyan választ vártam, hogy nem tudom. Erre ő: "nem tudom, de remélem hogy igen". Plusz beszélgettünk a szerelemről mint olyanról. Írta, hogy van egy lány, akiért odáig van, meg vissza, és az én vagyok. Komolyan csontig hatódtam, olyan édes volt. Sosem mondott még ilyet, és ha csak eszembe jut, vagy az, hogy írja/mondja, hogy hazavár... mosolygok tőle. :) Tegnap msn-en az ő vállán "sírtam ki" magam, pedig megfogadtam, hogy a lelki bajaimat nem fogom vele megosztani, ha egy mód van rá. De meghallgatott, megvigasztalt, lelket öntött belém, és szívem szerint a nyakába borultam volna, és megköszöntem volna neki, hogy van nekem, és hogy számíthatok rá. Szóval kettőnkkel minden a lehető legnagyobb rendben. Csak ez a kurva vizsgaidőszak ne lenne. Ha egy férfi volna, tökön rúgnám, de igaza van Kunnak: így csak szopom. Bő nyállal, mélytorokkal. Nem nekem való ez. Remélem, hamar vége, és akkor olyan szinten mocskosul leiszom magam, hogy egy hétig ne merjek senki szeme elé kerülni.

Ha jól számolom, a negyedik. Majd írok, csak most fáradt vagyok. Baj asszem nincs. :) Ja, és mindenkinek boldog új évet! ^^

Azt hiszem, az idei év elég eseménydúsan telt. És jól. Minden álmom valóra vált. Kezdődött azzal, hogy már az év első óráiban összejöttem Zolival, aki... aki Zoli. Annyi várakozás és sóvárgás, kudarc és harc után újra magamhoz ölelhettem. Aztán végre valahára leérettségiztem, nem is rosszul. Mennyit készültem rá... nem sokat. :D Többet kellett volna matekból meg fizikából, khm. Nyáron aránylag sokat buliztam (a piactéri vedelések is annak számítanak, ráadásul azok voltak a legjobbak), ittam, hánytam, torkom szakadtából énekeltem hogy ámabárbigörl, rúdtáncoltam, még ha néha az általános szar idő kedvemet is szegte. Aztán júliusban a hír, hogy fölvettek a Z1etM-re. Augusztusban a sötétvölgyi sátrazás, szeptemberben a Budára költözés... az a sok új ember, idegen környezet... azt hittem, sosem szokom meg. De azt hiszem, már itthon érzem magam a kollégiumban, nagyjából a sulit is kiismertem, az emberek pedig... némelyik nagyon gyerekes, és meglátszik hogy négy évvel idősebb vagyok náluk, de némelyik szinte érettebb a koránál. Sok haverom lett, és valahol jó, hogy sosem vagyok egyedül... mindig van kivel elszívni egy cigit, inni valamit, váltani pár szót, kölcsönkérni vagy kölcsönadni valamit... és sok új barátot is találtam itt, meg hát itt volt Zita is, akit ugye már régebbről ismerek, aztán jött Folyosótárs, akitől mára a mindennapjaim részévé vált a "napi vizit", nélküle mégse lenne ugyanaz minden. :) Vagy Márk és Melinda, akik mindig fölvidítottak, és végül de nem utolsó sorban Tábornok, aki úgy levett a lábamról, hogy! A modora, a megjelenése, a frizurája, a hosszú körmei, a mosolya, minden. Időközben a Zolival való kapcsolatom lassan válságba jutott. Sose volt ez olyan irigylésre méltó, de amióta fölköltöztem ide, csak még jobban eltávolodtunk egymástól. Főleg az első két hónapban. Utána már nem érdekelt annyira, most meg... áh! Valaki mindig jött, hogy ne legyek magányos, és eddig simán belefértek a barátság kategóriába, aztán egy szép novemberi napon egy facebook-os beszélgetéssel elkezdődött egy olyan folyamat, ami mindent megváltoztatott. Úgy érzem, mintha el lennék varázsolva, lebegnék, és olyasmit nem merek elmondani, ami talán nem is igaz. Nem vagyok szent, ez tény. És ezen az se változtat, hogy más még kevésbé az. Ha lenne glóriám, az idei évvel egyre fényesebb lett volna, csak aztán darabjaira törte volna szét az a két koromfekete szarv, ami mostanában a helyébe léphetett. Magam se tudom, hogy mit akarok. A 2010-es év a sikerek és a válaszok éve volt. Félek, hogy a 2011-es már a kudarcoké és a kérdéseké lesz.

Két napja nem tudok róla semmit. Se facebook, se msn, se telefon. El van tűnve. Nem tudom kiverni a fejemből. Talán Szekszárdon van, talán nincs. Igaza lett Melindának.
Azt hiszem, csütörtökön kissé elvetettem a sulykot Zolival kapcsolatban, de végső soron azt kapta, amit megérdemelt, és amit én is kaptam tőle. Passzivitást. Visszatérve Tábornokra... csak jönne már a kézbesítési jelentés, vagy bukkanna föl facebook-on vagy msn-en... hiányzik, nagyon.

Minden kedves és kedvtelen bloggernek és nem-bloggernek békés, boldog karácsonyt és sikerekben gazdag új évet kívánok! ^^ Azt hiszem, szerelmes vagyok.