PatkányBlog

Furcsa dolgot álmodtam az éjjel. Otthon voltam, és mentem az utca vége felé az állatkereskedésbe. Ennek az volt az előzménye, hogy még itt Budán gondolkodtam rajta, hogy el kéne menni oda, csak nem tudtam, hogy miért. Elindultam hát, nagyon rossz, lucskos idő volt, talán november, mert a fű még nőtt. Már majdnem odaértem, amikor egy szakadt kartondobozban egy vörös-fehér kismacskát vettem észre, akin egy nagyon szoros, fehér nyakörv volt. Fölkaptam, hogy kiszabadítom belőle, vagy ha nem sikerül, akkor elviszem a közeli állatorvoshoz. Már épp beraktam volna szerencsétlen jószágot a kabátom alá hogy ne fázzon, amikor látom ám, hogy még egy kisállat van bent, egy fehér egér (patkány?). Érdekes, tudott beszélni. Mikor a tenyerembe vettem, azt mondta, hogy vigyem inkább a macskát, ő még pici, jobban megérdemli hogy mentsék, ő viszont egyedül is elboldogul. Elindultam hazafelé (miért pont oda?) egyik kezemben a cicával, a másikban a fehér egérrel (patkánnyal?), és azon filóztam, hogy anyám mit fog szólni.
Egész nap ezen az álmon agyaltam. A szereposztás nyilvánvaló számomra, legalábbis a látszólagos. És tudom is hogy mit jelent ez az álom. Csak az a baj, hogy a cica hamis, az egérnek (patkánynak?) szüksége van rám. Ahogy nekem is őrá.

Boldog vagyok vele. Mást nem tudok mondani. Be akartam mesélni neki, hogy ő különleges, de rájöttem, hogy ő tényleg az. Tegnap este például azon gondolkodtam, hogy már olyan, mintha járnánk. Negyed óra múlva megszólalt: olyan, mintha járnánk. Annyira... olyan... csodálatos! Szeretném azt hinni, hogy (Tanti szavaival élve) csak túl nagy a hype, de Tábornok olyan, amilyennek mutatja magát. Legalábbis felém. Érdekes, hogy mondjuk egymásnak a bűvös szót: szeretlek. Szeretjük egymást, csak nekem azért kissé fáj, hogy ez az emberi szeretet, és nem a szerelem. Valahogy annyira gondoskodó... tegnap ahogy próbált kipiszkálni egy tüskét az ujjamból, arra gondoltam, hogy milyen édes tőle, pedig köze nincs hozzá. Benne van még az alap gyerekesség, de hamarosan letisztult férfi lesz, és tudom, hogy ha addig ki is tartanánk egymás mellett ezzel az egésszel, úgy utána el kell engednem. Eszközök vagyunk csak egymásnak? Vagy annál többek? Ő azt mondja, hogy be kéne ismernem, hogy belezúgtam. Nehéz volt hajnalban az összes iróniát összeszedni, és úgy az arcába vágni a szemébe nézve, hogy "igen, szeretlek, nem tudok nélküled élni!". Jó vele. Minden. Imádom ahogy néz, imádom a haját buzerálni, ahogy a hajamba túr a hosszú ujjaival (rendszerint persze a tarkómon, ahol olyan fél centis a hajam éppen), imádom ahogy a nevemet mondja, ahogy húzza az agyam, imádom az illatát, a mosolyát, a figyelmességét, hogy ő végre nem a homlokegyenest ellentétem, és imádom hogy olyan kis ártatlan, törékeny... nem tudok betelni vele. Úgy alszik, mint egy kisgyerek. Haja az arcába lóg, szája kissé nyitva, mintha arra várna, hogy megcsókoljam. Gyönyörűszép az egész srác. És ma reggel ahogy ébresztett... igazából nem tudtam hogy ébren vagyok-e vagy álmodom... az első inger egy puszi volt, azt hiszem a számra, de lehet, hogy az arcomra. Jólesett nem arra ébredni valaki mellett, hogy a csörgő telefonért el kell mászni a szoba másik felébe, majd szólni neki, hogy kezdjen vele valamit. Jó végre olyannal csinálni bármit, aki élvezi, és nem kötelességének tekinti. Legszívesebben megmondanám Zolinak most azonnal, hogy már nem szeretem, hagyjon békén, nem akarok többet találkozni vele, felejtsen el engem és zsibbasszon valaki mást, nekem ebből elegem van, szeretnék boldog lenni, és vele nem lehetek az, legalábbis hosszú távon nem, sőt, egy-két napnál tovább sem, és ezt nem bírom, és tudom hogy sajnálom és bánnom kéne hogy megcsaltam, de nem, sőt, ettől vagyok igazán boldog! Mármint nem attól, hogy átbasztam, hanem magától a tettől... hogy volt valaki, aki unalmas locsogás helyett hozzámbújt, aki nem úgy csókolt meg, mintha csak muszájból tenné, aki figyel és nem figyelteti magát... ehh.

Zolinak most azért sikerült izomból megbántania. Mindig hozza a formáját, tök jó. De ezzel tényleg túllőtt a célon.

Nem megy ki a fejemből. Alig várom, hogy bejelentkezzen msn-re. Újra át akarom élni vele a tegnapelőttöt. Még azt is, ahogy elkeseredve vártam, ahogy lestem a villamosmegállóban, hogy hátha mégis felbukkan valahol... ahogy majdnem elbőgtem magam a buszon... és aztán fölhívott, és megbeszéltük a találkozót, és vártam rá a Budafoki úton, ahogy mentem mellette és nem mertem a szemébe nézni... aztán cigi a belső udvaron, és beléptem hozzájuk. Magas, polgári lakás. Hangulatos, tiszta, világos, meleg. Valahogy az első pillanattól otthon éreztem magam. És ahogy ült mellettem, aztán az ölembe feküdt, simogatta az arcom, megpuszilt, megcsókolt... atya ég, hogy csókol...! Nem akarom elfelejteni, ahogy átölel, a szemembe néz és mosolyog. Annyira más vele minden, mint Zolival! Vagy azért, mert ő élvezi az egészet, vagy azért, mert régóta nem volt senkivel, vagy nem tudom... de tény, hogy jobb. Ahogy ott feküdtünk az ágyán összebújva, valahogy nem volt üres az elmém, mint amikor Zolival vagyok, hanem boldog voltam. És ezt észrevette. Meg is jegyezte, hogy csak nehogy beleszeressek. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem is akarom, hogy bekövetkezzen. Egyszerűen csak boldog vagyok, amikor velem van, vagy akár msn-en beszélünk. Jó hozzábújni, jó az illata, jólesik ahogy cirógat, hogy visszakapok tőle mindent, amit adok neki... és igen, jobb vele mint Zolival. Talán minden szempontból. Sokkal figyelmesebb volt és gyengédebb. És jó volt reggel arra ébredni, hogy ott szuszog mellettem. Az a hosszú, törékeny, hófehér teste olyan volt, mint egy márványszobor. Azért szeretném, úgy értem, tök jó lenne ha ő is úgy érezne irántam, ahogy én őiránta. Mostmár kezdek kicsit félni. Sokat beszélgettünk, sőt rengeteget. A legmeghatóbb az volt, ahogy a mellkasára hajtott fejjel feküdtem, és valahogy szóba jött Zoli, és Tábornok megjegyezte, hogy pedig én igazán megérdemelném, hogy boldog legyek. Talán, nem tudom. Most jól összevesztem Zolival, izomból megbántott, de leszarom.

Igen, beismerem, beleestem. Mint vak ló a gödörbe. Ez nem szerelem, ez vonzalom. De igen erős. Annyira élénken látom magam előtt, mintha itt állna velem szemben. A gesztusai jutnak eszembe. Ahogy a szájához emeli a cigit, hosszú ujjak, hosszú körmök, hófehér bőr, közben a metsző szél fújja a haját, aminek imádom a fazonját. Vagy ahogy meghúzza a sálamat. Persze csak egy picit. Vagy piszkálja a hajam. Vagy rám mosolyog, és mondja hogy milyen édes vagyok. Ahogy meghallom a telefoncsörgést, és látom, hogy az ő neve van a kijelzőn. Ahogy megnevettet, ahogy figyel rám, ahogy törődik velem. Ahogy beszél, ahogy figyel órán, ahogy elhiteti velem hogy számítok valamit ezen a világon, ahogy jár, ahogy puszit ad az orrom hegyére, ahogy megsimogatja az arcom, ahogy... nem is tudom. Minden. Ez tényleg más, mint Folyosótárssal. Ez kölcsönös. Néha túl boldoggá tesz, néha túl szomorúvá. Olyan letisztult, olyan... ideális! Olyan dolgokra emlékszik, amikről én azt se tudtam, hogy megtörténtek. Például hogy szeptemberben a fúzión beszélgettünk. Később derengeni kezdett, hogy igen, volt egy srác aki korán hazament, pedig szerettem volna, hogy maradjon. Na, az ő volt, mint kiderült. Ha igazat mond, akkor valamilyen szinten elsők vagyunk egymásnak valamiben. Hogy pontosan miben is, azt nem tudom. Csak azt, hogy amikor mellettem van, minden bajom elfelejtem és boldog vagyok. Olyankor mindenhez csak úgy tudok hozzáállni, hogy úgyis sikerülni fog, nem lesz semmi baj. És tudja. Észrevette. Mert ő észreveszi. Megvan! Azt hiszem, valahogy ápolgatjuk egymás lelkét, de mégis más ez, mint a barátság. Még ha néha be is szól, hogy milyen öreg vagyok... ő legalább tisztában van az éveim számával, khm. És még mindig megvan a tőle kapott kávés csoki.

Ma igazán hosszú, hosszú-hosszú napom volt. Eleve nem aludtam sokat, aztán reggel rögtön kezdhettem egy EU és Magyarország ZH-val, majd Márkék voltak olyan kedvesek, és megtanítottak néhány mátrixműveletre (hihetetlen, mennyit számít, hogy elmagyarázzanak valamit az embernek!), aztán szokásos vektor kis ZH, fél óra alvás, aminek hála tiszta nyál lett a füzetem. Na mindegy. Utána uccu mechanikára, amiből szerencsére csak holnap írunk, onnan egyenesen gazdasági menedzsment ZH-ra... jó, ez meg az EU ilyen egykredites tölteléktárgyak, amikből úgy is jócskán megvan a kettes, ha az ember kicsit használja az eszét, mert a legtöbb dolog triviális nyilvánvaló. És az egészet megkoronázandó: vektorgyak nagy ZH. Márknak és Gábornak köszönhetően, akik délelőtt rengeteget segítettek, a beugró mááár meglett, a többi még rejtély... de legalább hozzá tudtam nyúlni. Aztán Melinda, Anita, Tábornok meg én nekiálltunk csocsózni, hogy levezessük a feszültséget. Végülis reggel nyolctól este hétig bent voltunk a suliban, csomó dolgozatot írtunk mind, én kávén és cigin éltem... aztán... aztán... aztán Tábornok és én ketten maradtunk. Este tízig beszélgettünk, de lehet hogy csak azért addig, mert tízkor asszem zár a suli, és bár izgalmas lett volna ott éjszakázni, valahogy inkább kihagytuk. Tök jó vele élőben dumálni. Művelt, aranyos, picit még gyerek, de akkor is... van közös témánk, nem az van hogy ülünk egymás mellett és mélyen hallgatunk. Nem megy ki a fejemből, ahogy rám mosolygott és megsimogatta az arcomat.

Utálom, hogy ha megbánt, akarva vagy akaratlanul. De ennél sokkal jobban imádom, hogy utána valahogy, valamivel mindig fölvidít, megvigasztal, meghat... aztán elbizonytalanít, elszomorít, és megint jobb kedvre derít... szerelem. És nekem ez kell. Vagyis inkább ő. Megbeszéltük amit a múltkor írtam ide, aztán megjátszottam ugyanazt, amit ő, és majd úgy fogom elmondani valakinek, hogy hallja. Hiszen csak egy barátról van szó, aki szigorúan barát, nem is tudok rá férfiként nézni... :) Haverom volt tüneményes tegnap. Sose, vagy legalábbis baromi ritkán fejezi ki akárhogy az érzelmeit, de tegnap úgy mutatott be, hogy "ő Szilvi, és imádjuuuk!", aztán megölelt... nem mondom, meglepődtem, de annyira nagyon jólesett! :) Valahogy az emberek vagy kedvesek, vagy idegesítőek körülöttem. Próbálok a kedvesekre koncentrálni. Tábornoknak hiába beszélek. Annyira kiszámítható! Egyszerű, mint a faék. Ő soha nem léphetne Zoli nyomába, nem mintha lenne olyan, aki erre esélyes. Szeretem, szeretem, szeretem, mindig szerettem, és mindig szeretni is fogom!

Fáradt vagyok, kimerült, lemerült, off. Hosszú napom volt. Az a gyanúm, hogy valaki olyasmit tett ellenem, amit én is ellene, de (vigyázat, sablonszöveg következik!) az jogos volt. És egyébként is megbántam. De ez most... rá fogok kérdezni. Haza akarok menni.

Reggel, több mint két óra elalvás után, háromnegyed kilenckor arra ébredtem, hogy odakint szakad a hó. Fénysebességgel öltöztem, és irány a suli... na persze sapkám nincs, az esernyőmet meg a szobában hagytam, de már nem akartam visszamenni érte. A busz, ami nagy nehezen jött, ugyancsak nagy nehezen ment tovább... fél óra alatt alig értünk el az út feléig. Aztán villamos, és futi be suliba a csúszós járdán... még épp beértem volna, csiszre... ha rögtön a portánál nem állt volna ott egy haverom és Tábornok. Gyors üdvözlés után irányba kerültem a relatíve jóval odébb levő terem felé, majd a zárt ajtókra nézve megtorpantam... késésem három perc. A fönti ajtót kell használnom. Az még plusz öt perc. Vagy kint maradhatnék a srácokkal. Hát, asszem nyilvánvaló döntést hoztam. Még mindig söpörtem ki a hajamból a havat, amikor közöltem velük, hogy az óra első felét én is kihagyom. Aztán Daninak jött a barátnője, és ők ketten elmentek valahova, hát mi meg ott maradtunk Tábornokkal. ZH-król beszélgettünk, meg rejtvényt fejtettünk (Metropol, nem kell nagyra gondolni), és nem értem, hogy amikor élőben olyan kis visszahúzódó, olyan kis cuki, olyan kis halk és visszafogott, akkor ki az a vadállat, akivel msn-en beszélek? Mindegy, megmondtam neki tegnap hogy nem lesz semmi. Ő beszari, én meg túl sokat kockáztatok. Zoli egy angyal. Most vettem csak észre, az elmúlt pár napban, hogy mindig hozzá szaladok meg Tesómhoz, ha valami baj van. Ő ketten adnak erőt, öntenek belém lelket, nekik hiányzom a legjobban, és ők pedig nekem. De pénteken végre hazamegyek. Remélem, addigra otthon is lehet majd közlekedni, most állítólag ónos eső van arrafelé. Nem kéne. Akarok menni Tesómmal Sióagárdra BorzAlomra. Zolis-Tesós buli otthon... ha rá gondolok, még annál is jobb kedvem lesz, mint ami most van. 

Miért velem akarja mindenki megoldatni a problémáit?! ELEGEM VAN!!! Felnőtt emberek vagyunk, elvileg magunktól is kéne tudni boldogulni, nem mindig máshoz szaladni, mikor jön már rá végre a nagyvilág?!