PatkányBlog

Zolinak most azért sikerült izomból megbántania. Mindig hozza a formáját, tök jó. De ezzel tényleg túllőtt a célon.

Nem megy ki a fejemből. Alig várom, hogy bejelentkezzen msn-re. Újra át akarom élni vele a tegnapelőttöt. Még azt is, ahogy elkeseredve vártam, ahogy lestem a villamosmegállóban, hogy hátha mégis felbukkan valahol... ahogy majdnem elbőgtem magam a buszon... és aztán fölhívott, és megbeszéltük a találkozót, és vártam rá a Budafoki úton, ahogy mentem mellette és nem mertem a szemébe nézni... aztán cigi a belső udvaron, és beléptem hozzájuk. Magas, polgári lakás. Hangulatos, tiszta, világos, meleg. Valahogy az első pillanattól otthon éreztem magam. És ahogy ült mellettem, aztán az ölembe feküdt, simogatta az arcom, megpuszilt, megcsókolt... atya ég, hogy csókol...! Nem akarom elfelejteni, ahogy átölel, a szemembe néz és mosolyog. Annyira más vele minden, mint Zolival! Vagy azért, mert ő élvezi az egészet, vagy azért, mert régóta nem volt senkivel, vagy nem tudom... de tény, hogy jobb. Ahogy ott feküdtünk az ágyán összebújva, valahogy nem volt üres az elmém, mint amikor Zolival vagyok, hanem boldog voltam. És ezt észrevette. Meg is jegyezte, hogy csak nehogy beleszeressek. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy ez nem fog bekövetkezni. Nem is akarom, hogy bekövetkezzen. Egyszerűen csak boldog vagyok, amikor velem van, vagy akár msn-en beszélünk. Jó hozzábújni, jó az illata, jólesik ahogy cirógat, hogy visszakapok tőle mindent, amit adok neki... és igen, jobb vele mint Zolival. Talán minden szempontból. Sokkal figyelmesebb volt és gyengédebb. És jó volt reggel arra ébredni, hogy ott szuszog mellettem. Az a hosszú, törékeny, hófehér teste olyan volt, mint egy márványszobor. Azért szeretném, úgy értem, tök jó lenne ha ő is úgy érezne irántam, ahogy én őiránta. Mostmár kezdek kicsit félni. Sokat beszélgettünk, sőt rengeteget. A legmeghatóbb az volt, ahogy a mellkasára hajtott fejjel feküdtem, és valahogy szóba jött Zoli, és Tábornok megjegyezte, hogy pedig én igazán megérdemelném, hogy boldog legyek. Talán, nem tudom. Most jól összevesztem Zolival, izomból megbántott, de leszarom.

Igen, beismerem, beleestem. Mint vak ló a gödörbe. Ez nem szerelem, ez vonzalom. De igen erős. Annyira élénken látom magam előtt, mintha itt állna velem szemben. A gesztusai jutnak eszembe. Ahogy a szájához emeli a cigit, hosszú ujjak, hosszú körmök, hófehér bőr, közben a metsző szél fújja a haját, aminek imádom a fazonját. Vagy ahogy meghúzza a sálamat. Persze csak egy picit. Vagy piszkálja a hajam. Vagy rám mosolyog, és mondja hogy milyen édes vagyok. Ahogy meghallom a telefoncsörgést, és látom, hogy az ő neve van a kijelzőn. Ahogy megnevettet, ahogy figyel rám, ahogy törődik velem. Ahogy beszél, ahogy figyel órán, ahogy elhiteti velem hogy számítok valamit ezen a világon, ahogy jár, ahogy puszit ad az orrom hegyére, ahogy megsimogatja az arcom, ahogy... nem is tudom. Minden. Ez tényleg más, mint Folyosótárssal. Ez kölcsönös. Néha túl boldoggá tesz, néha túl szomorúvá. Olyan letisztult, olyan... ideális! Olyan dolgokra emlékszik, amikről én azt se tudtam, hogy megtörténtek. Például hogy szeptemberben a fúzión beszélgettünk. Később derengeni kezdett, hogy igen, volt egy srác aki korán hazament, pedig szerettem volna, hogy maradjon. Na, az ő volt, mint kiderült. Ha igazat mond, akkor valamilyen szinten elsők vagyunk egymásnak valamiben. Hogy pontosan miben is, azt nem tudom. Csak azt, hogy amikor mellettem van, minden bajom elfelejtem és boldog vagyok. Olyankor mindenhez csak úgy tudok hozzáállni, hogy úgyis sikerülni fog, nem lesz semmi baj. És tudja. Észrevette. Mert ő észreveszi. Megvan! Azt hiszem, valahogy ápolgatjuk egymás lelkét, de mégis más ez, mint a barátság. Még ha néha be is szól, hogy milyen öreg vagyok... ő legalább tisztában van az éveim számával, khm. És még mindig megvan a tőle kapott kávés csoki.

Ma igazán hosszú, hosszú-hosszú napom volt. Eleve nem aludtam sokat, aztán reggel rögtön kezdhettem egy EU és Magyarország ZH-val, majd Márkék voltak olyan kedvesek, és megtanítottak néhány mátrixműveletre (hihetetlen, mennyit számít, hogy elmagyarázzanak valamit az embernek!), aztán szokásos vektor kis ZH, fél óra alvás, aminek hála tiszta nyál lett a füzetem. Na mindegy. Utána uccu mechanikára, amiből szerencsére csak holnap írunk, onnan egyenesen gazdasági menedzsment ZH-ra... jó, ez meg az EU ilyen egykredites tölteléktárgyak, amikből úgy is jócskán megvan a kettes, ha az ember kicsit használja az eszét, mert a legtöbb dolog triviális nyilvánvaló. És az egészet megkoronázandó: vektorgyak nagy ZH. Márknak és Gábornak köszönhetően, akik délelőtt rengeteget segítettek, a beugró mááár meglett, a többi még rejtély... de legalább hozzá tudtam nyúlni. Aztán Melinda, Anita, Tábornok meg én nekiálltunk csocsózni, hogy levezessük a feszültséget. Végülis reggel nyolctól este hétig bent voltunk a suliban, csomó dolgozatot írtunk mind, én kávén és cigin éltem... aztán... aztán... aztán Tábornok és én ketten maradtunk. Este tízig beszélgettünk, de lehet hogy csak azért addig, mert tízkor asszem zár a suli, és bár izgalmas lett volna ott éjszakázni, valahogy inkább kihagytuk. Tök jó vele élőben dumálni. Művelt, aranyos, picit még gyerek, de akkor is... van közös témánk, nem az van hogy ülünk egymás mellett és mélyen hallgatunk. Nem megy ki a fejemből, ahogy rám mosolygott és megsimogatta az arcomat.

Utálom, hogy ha megbánt, akarva vagy akaratlanul. De ennél sokkal jobban imádom, hogy utána valahogy, valamivel mindig fölvidít, megvigasztal, meghat... aztán elbizonytalanít, elszomorít, és megint jobb kedvre derít... szerelem. És nekem ez kell. Vagyis inkább ő. Megbeszéltük amit a múltkor írtam ide, aztán megjátszottam ugyanazt, amit ő, és majd úgy fogom elmondani valakinek, hogy hallja. Hiszen csak egy barátról van szó, aki szigorúan barát, nem is tudok rá férfiként nézni... :) Haverom volt tüneményes tegnap. Sose, vagy legalábbis baromi ritkán fejezi ki akárhogy az érzelmeit, de tegnap úgy mutatott be, hogy "ő Szilvi, és imádjuuuk!", aztán megölelt... nem mondom, meglepődtem, de annyira nagyon jólesett! :) Valahogy az emberek vagy kedvesek, vagy idegesítőek körülöttem. Próbálok a kedvesekre koncentrálni. Tábornoknak hiába beszélek. Annyira kiszámítható! Egyszerű, mint a faék. Ő soha nem léphetne Zoli nyomába, nem mintha lenne olyan, aki erre esélyes. Szeretem, szeretem, szeretem, mindig szerettem, és mindig szeretni is fogom!

Fáradt vagyok, kimerült, lemerült, off. Hosszú napom volt. Az a gyanúm, hogy valaki olyasmit tett ellenem, amit én is ellene, de (vigyázat, sablonszöveg következik!) az jogos volt. És egyébként is megbántam. De ez most... rá fogok kérdezni. Haza akarok menni.

Reggel, több mint két óra elalvás után, háromnegyed kilenckor arra ébredtem, hogy odakint szakad a hó. Fénysebességgel öltöztem, és irány a suli... na persze sapkám nincs, az esernyőmet meg a szobában hagytam, de már nem akartam visszamenni érte. A busz, ami nagy nehezen jött, ugyancsak nagy nehezen ment tovább... fél óra alatt alig értünk el az út feléig. Aztán villamos, és futi be suliba a csúszós járdán... még épp beértem volna, csiszre... ha rögtön a portánál nem állt volna ott egy haverom és Tábornok. Gyors üdvözlés után irányba kerültem a relatíve jóval odébb levő terem felé, majd a zárt ajtókra nézve megtorpantam... késésem három perc. A fönti ajtót kell használnom. Az még plusz öt perc. Vagy kint maradhatnék a srácokkal. Hát, asszem nyilvánvaló döntést hoztam. Még mindig söpörtem ki a hajamból a havat, amikor közöltem velük, hogy az óra első felét én is kihagyom. Aztán Daninak jött a barátnője, és ők ketten elmentek valahova, hát mi meg ott maradtunk Tábornokkal. ZH-król beszélgettünk, meg rejtvényt fejtettünk (Metropol, nem kell nagyra gondolni), és nem értem, hogy amikor élőben olyan kis visszahúzódó, olyan kis cuki, olyan kis halk és visszafogott, akkor ki az a vadállat, akivel msn-en beszélek? Mindegy, megmondtam neki tegnap hogy nem lesz semmi. Ő beszari, én meg túl sokat kockáztatok. Zoli egy angyal. Most vettem csak észre, az elmúlt pár napban, hogy mindig hozzá szaladok meg Tesómhoz, ha valami baj van. Ő ketten adnak erőt, öntenek belém lelket, nekik hiányzom a legjobban, és ők pedig nekem. De pénteken végre hazamegyek. Remélem, addigra otthon is lehet majd közlekedni, most állítólag ónos eső van arrafelé. Nem kéne. Akarok menni Tesómmal Sióagárdra BorzAlomra. Zolis-Tesós buli otthon... ha rá gondolok, még annál is jobb kedvem lesz, mint ami most van. 

Miért velem akarja mindenki megoldatni a problémáit?! ELEGEM VAN!!! Felnőtt emberek vagyunk, elvileg magunktól is kéne tudni boldogulni, nem mindig máshoz szaladni, mikor jön már rá végre a nagyvilág?!

Majdnem elkövettem életem egyik legnagyobb hülyeségét. Névtelen Tábornok most biztosan csalódott*, és haragszik rám, de volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy nekem akkor is csak Zoli kell, ha beleszakadok is.

Egyébként ma találkoztam szüleimmel a WestEndben, tök jó volt, bár Tesóm hiányzott... kajáltunk, boltokat nézegettünk, és olyan, de olyan meghitt volt mindent! Nem akartam hogy hazamenjenek, vagy ha már minden áron, akkor vigyenek haza engem is, de hát a kötelesség az kötelesség, és mindjárt vizsgaidőSUCK. Pénteken úgyis hazarongyolok, szombaton BorzAlom Sióagárdon... és közeleg a karácsony. Most hihetetlen béke és boldogság tölt el. :)

*ha jól értem, beindult most nála a férfihiszti.

Lehet, hogy ez most képmutatónak fog hatni, de undorítónak tartom, amit némelyek művelnek. Az egyik héten még kisgyerekként bőgnek az elvesztett, tökéletes és eszményi barátjuk/barátnőjük után, és két hét múlva piff... mintha elvágták volna az egészet, már ugyanolyan boldogok valaki mással, csacsognak, nyáladzanak, gügyögnek, és tele van velük a fészbuk. Nem egy, nem két ilyen embert látok. De ők szerelmesek. Mert higgyük el, ez már az igazi, a nagy ő. Akárcsak az előtte lévő, meg az az előtti, és az az előtti, stb. Eddig egy srácon láttam hogy tényleg odavan, de ezek után már kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani. Kérdem, mit tudnak ezek a szerelemről?! Látsz egy jó segget vagy egy szép arcot, sokat gondolsz rá, és ezt elnevezed szerelemnek. Nem vagyok valami nagy filozófus, de a szerelem bazira nem ez. Ez vonzalom. Szívem szerint szájon csapnám az összeset, hogy mégis mit tudnak ők a komoly, mély érzelmekről? Hogy merészelik szerelemnek nevezni azt a bárgyú kis zsibbadást? Ehh... mai fiatalok... mit tudnak ezek a szívgörcsről?! :D