PatkányBlog

Majdnem elkövettem életem egyik legnagyobb hülyeségét. Névtelen Tábornok most biztosan csalódott*, és haragszik rám, de volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy nekem akkor is csak Zoli kell, ha beleszakadok is.

Egyébként ma találkoztam szüleimmel a WestEndben, tök jó volt, bár Tesóm hiányzott... kajáltunk, boltokat nézegettünk, és olyan, de olyan meghitt volt mindent! Nem akartam hogy hazamenjenek, vagy ha már minden áron, akkor vigyenek haza engem is, de hát a kötelesség az kötelesség, és mindjárt vizsgaidőSUCK. Pénteken úgyis hazarongyolok, szombaton BorzAlom Sióagárdon... és közeleg a karácsony. Most hihetetlen béke és boldogság tölt el. :)

*ha jól értem, beindult most nála a férfihiszti.

Lehet, hogy ez most képmutatónak fog hatni, de undorítónak tartom, amit némelyek művelnek. Az egyik héten még kisgyerekként bőgnek az elvesztett, tökéletes és eszményi barátjuk/barátnőjük után, és két hét múlva piff... mintha elvágták volna az egészet, már ugyanolyan boldogok valaki mással, csacsognak, nyáladzanak, gügyögnek, és tele van velük a fészbuk. Nem egy, nem két ilyen embert látok. De ők szerelmesek. Mert higgyük el, ez már az igazi, a nagy ő. Akárcsak az előtte lévő, meg az az előtti, és az az előtti, stb. Eddig egy srácon láttam hogy tényleg odavan, de ezek után már kíváncsi vagyok, hogy meddig fog tartani. Kérdem, mit tudnak ezek a szerelemről?! Látsz egy jó segget vagy egy szép arcot, sokat gondolsz rá, és ezt elnevezed szerelemnek. Nem vagyok valami nagy filozófus, de a szerelem bazira nem ez. Ez vonzalom. Szívem szerint szájon csapnám az összeset, hogy mégis mit tudnak ők a komoly, mély érzelmekről? Hogy merészelik szerelemnek nevezni azt a bárgyú kis zsibbadást? Ehh... mai fiatalok... mit tudnak ezek a szívgörcsről?! :D

Már megint arra kapom fel a fejem, hogy átvertek, én pedig kis híján megszállott lettem. Nem értem magam. Túljárt az eszemen, vagy csak egyszerűen még annál is gátlásosabb, mint amilyennek gondoltam. Most épp nem tudok róla semmit, hogy hol lehet, vagy ilyesmi. Szerda óta nem láttam. Most valahogy mégis nyugodt vagyok. Mintha kb. látni se akarnám. Nem haragból, inkább érdektelenségből. Nem mondom, hogy nem motoszkál valahol az agyam hátsó felében, nem bújik meg minden gondolatom mögött, hogy merre lehet, mit csinálhat, egyszerűen csak nem akarom fölhívni. Bár azt várom, hogy talán msn-re bejelentkezik. Vajon most is úgy jönne utánam, mint múlt héten? Mit akar most már, mi ez az egész, miért csinálja? Mintha csak ki kéne érte nyújtani a kezem, de amikor ezt meg akarnám tenni, ő hirtelen eltűnik. Különös.

Annyira kívánom, hogy az már őrület! Magamban akarom érezni a farkát, ami tényleg akkora, amekkorának mondta, ha nem nagyobb. Rágondolok és elélvezek... közben olyan kis szende, olyan kis ártatlan élőben... csak msn-en bújik ki belőle az állat. Nem hagyhatom, hogy másé legyen, mielőtt én megkapnám. Kell nekem ez a srác. Akarom. Bármit megtennék neki, érte... és neki erről fogalma sincs. Addig jó. Ha már fölnyársalt se tudhatja meg. Az én titkom. Amíg szanaszét nem kefél, nem nyugszom. Kíváncsi vagyok, szombaton megkapom-e a magamét, ahogy várjuk. Érdekes, mert jobban vágyom megcsókolni, mint lefeküdni vele. Fogni akarom a kezét, a szemébe nézni, a haját simogatni... ma, amikor csak mi ketten fönt cigiztünk a tetőn, valahogy nagyon boldognak éreztem magam. Néztem őt, ahogy hosszú ujjaival a szájához emeli a cigit, messzibe réved, szív, kifújja a füstöt, amit a szél tovakergetett... különleges, mégis ugyanolyan, mint az összes többi. Valahol fáj, hogy csak megdugni akar. Végülis... ha azt akarja, az nem gond, mert én is akarom. Őt.

...a részegség és álmosság függvényében, avagy mire jó a dohányzó?

Velem te nem baszol ki!
Velem te nem baszol!
Velem te baszol!
Velem baszol!!!

Elvileg összejöttem Dénessel. Gyakorlatilag meg kell értetnem vele, hogy nem. Utálok részegen döntéseket hozni.

...és rámírt. És kérdez, és törődik, és figyel. Miért kell ennyire másnak lennie?

Miért nem tudom kiverni a fejemből? Vele álmodtam, és reggel, amikor fölébredtem, őrá gondoltam először... a mosolyára, a pillantására, a hófehér arcára, a halk hangjára, a sötét hajára, a hosszú lábaira... és most várom, hogy hátha bejelentkezik msn-re. Jó lenne beszélni vele, csak úgy. Hogy megtudjam, jövő hét végén lógnánk-e együtt... szívem szerint elmondanék neki mindent, amit érzek, de ő még olyan fiatal, olyan kis törékeny, nem akarok ajtóstul rontani a házba, vagy fejjel menni a falnak. Ő nem olyan, mint mondjuk Deni, akire egy idő után csak barátként tudok tekinteni, mert tudom, hogy több nem lehet köztünk, és ez így van rendjén. De Névtelen Tábornok más. Ez valahogy olyan, mint Zolival a második járásunk elején. Amikor még volt figyelem, önzetlenség, és nem volt autó. :D Amikor sietve kísértem ki a buszhoz, de faszom, nem érdekel már! Szívesen agyalnék rajta, hogy visszazökkentsem magam a régi állapotomba, de ha egyszer nem és nem és nem megy!!! Hidegen hagy, kész, vége, elmúlt, tudom hogy azt hittem hogy örökké tart, de bazira nem, és a legszomorúbb az, hogy csöppet se érzem magam hibásnak miatta, mert ha neki nem értem soha és nem is érek annyit, hogy figyeljen rám, akkor nem tudok vele mit kezdeni, menjen ahova akar akivel akar, legyen boldog, de engem hagyjon békén! És békén fog hagyni, mert nem ejt könnyeket. Ő nem olyan. Neki én egy voltam, még vagyok a sok közül, hiába volt nekem ő különleges... mindaddig, amíg be nem bizonyította, hogy nem az. Ugyanolyan, mint a többi, kevesebb érzelmi intelligenciával. Ne most akarjon rájönni, hogy szeret. Ne most akarjon bizonyítani. Nem mondom, hogy már késő, de egy idő után azért csak besokall az ember lánya, és elpattan benne valami, amin túl már szarik az egészre, és a másik hibái, amikkel együtt szerette, egyszerre idegesítővé válnak, és hetek, hónapok óta sokszor üvölteni akarok vele, hogy picit vegye már észre hogy a világon vagyok, hogy nem csak az autója, a munkája, meg a volt menyasszonya léteznek! Végre itt az alkalom, hogy továbblépjek, öt év minden fájdalmát hagyjam magam mögött, nem akarom elszalasztani az alkalmat.

Úgy volt, hogy megyünk Gunarasba, de apának zsibbadni kezdett az arca, valami agyi érszűkület, vagy mi, most vizsgálják... szerencsére még időben fölfedezték. Remélem, nem lesz baja.

Hátszóvalizé. Csütörtökön nem jött iskolába, este se fizikus csocsóra, amiért megharagudtam, naná. Rá is, amiért átvert, és magamra, amiért hittem neki. Csak ittam, és vertem a fejem a falba, hogy mégis mit képzeltem... ma relatíve másnaposan vártam suliban, hogy megjelenjen. Első órára nem jött be, másodikra se... többiek délben elindultak, hogy bemennek vektorgyakra. Én inkább kint maradtam az előtérben, várni a csodát. És a csoda jött kb. két-három perc múlva. Ő rosszul volt, ne haragudjak. Facebook-on azért nem válaszolt, mert elaludt. Nagyjából ennyit beszéltünk, majd elment buszjegyet venni, és órára. Ezt követően még hátravolt egy óránk, amin együtt vagyunk, de ő valamiért ritkán jár be. Valamiért éreztem, hogy ez alkalommal is ki fogja hagyni... szegény Márknak "sírtam el" a bánatom, egymás után szívtam a cigiket, és csak vártam, hogy Névtelen Tábornok fölbukkanjon. De nem jött. Így inkább bementem a terembe, foglaltam magamnak helyet, és rájöttem, hogy leszarom, nekem megint rá kell gyújtanom. És ahogy ott álltam, szépen a távolból láttam, ahogy közeledik. Néha hátradobta a haját, ami a szemébe lógott, és mikor odaért hozzám, már mosolygott. Elmondta, hogy azért volt rosszul, mert kvázi asztmás, még az inhalátorát is elővette, pedig anélkül is hittem neki. Valahogy jólesett, hogy ott volt. Órán hátraültünk, egymás mellé, bár szóltam neki, hogy ott el fogok aludni. Kotorászni kezdett a zsebében, és kitett elém egy kávés csokit ("hogy nehogy elaludj" :). Nem volt szívem megenni. Úgy óra vége előtt öt perccel elkezdett összepakolni, mert mennie kellett a buszához. Hirtelen nem tudtam, hogy mitévő legyek, el akartam tőle köszönni normálisan... és akkor a tanár bejelentette, hogy ha nincs több kérdés, akkor menjünk. Rég kaptam már össze ilyen gyorsan a cuccom... érdekes módon, és ezt tényleg nem értem, utána elég ráérősen viselkedett. Nem akartam, hogy siessen, még beszélgetni akartam vele, lassan ballagni mellette, nagyjából hatvan fokos szögben megemelni a fejem, hogy a szemébe nézzek, szóval vele akartam lenni még, na. De hát útjainknak külön kellett válniuk. Viszont azt mondta, hétfőn bejön suliba. Azt hiszem, jövő hét végén Budán maradok

Oké, most vált túl egyértelművé. Ő engem izé... és juj... és nahát... és fú... szóval ja. Fene se gondolta volna. Hogy pont ő. Atyaég, mire készülök?!