PatkányBlog

Nekem bejött a Rómeó Vérzik. Túl sokan voltak, túl meleg volt, de alapjáraton bejött. Játszották a Fehér pontot, amin majdnem elbőgtem magam csak úgy, de aztán ez szerencsére elmaradt. :) Tegnap meg már olyanok voltunk, mint a mosott szar, Zoliéknál aludtam, akinek (és most tessék szíves lenni megkapaszkodni!) van internet-hozzáférése, és ma még msn-re is fölvett! Ahogy faszbukra is írtam, ez informatikai, sőt evolúciós mérföldkő. Ééés kérdeztem tőle péntek este, hogy az az emilcím, ami a falára van fölragasztva, kié... na, kettőt lehet találgatni. Lényegtelen, mikor szombaton "kerestem", már nem volt ott. Mindamellett a srácok tündériek. Meghallgatnak, megnevettetnek, és ma még egy olyan illető is rámírt faszbukon, akivel szerintem már évek óta nem dumáltunk. :) Vegyes érzéseim vannak. Nem tudom hogy mi változott és mi nem, mi fog változni, és mi marad meg. Aludnom kéne, de egyedül nem olyan jó.

Múlt héten asszem írtam, hogy Tesómmal hogyan menekültünk meg a galád ellenőrök elől a 103-as buszon. No, akkor még volt bérletem. Igazából ma is, csak lejárt még szombaton. Tegnap hazafelé a villamoson majdnem megfogtak, de sikerült leszállnom még időben. Ma meg... fél tizenkettőkor fölszállok a buszra, totál kiment a fejemből tegnap, hogy bérletet kéne vennem... egyszer csak látom ám a marcona alakokat, ahogy lejmolják a jegyeket, bérleteket... na uzsgyi. Nyomkodtam a leszállásjelző gombot, mint süket a csengőt, és nem sok híja volt, de időben meg tudtam lépni. Oké, következő busz tíz perc múlva jön. Fölszállok, megyek egy megállót... ott meg az ellenőrök szálltak föl. Futás le. Megint tíz perc várakozás a buszra. Közben lekéstem egy röpdolgozatot, így automatikusan nulla pont. :s No, aztán végre a harmadik buszon relatíve nyugodtan utaztam, villamoson se háborgattak... és amint beléptem suliba, mentem bérletet venni. Azóta nem találkoztam ellenőrrel, szerintem a bérlet lejártáig nem is fogok. :)

Tegnap végre megejtettünk egy kb. régiszépidős-IzásTesómosMikolaPetisZolisSzilvis-Teke-estet, miután délután részt vettünk szüleim 25. házassági évfordulójának megünneplésén. Valami nagyon klassz volt! :D Remélem, egyszer majd nekem is lesz ilyen, hogy ennyi év után a barátaimmal körülvéve a férjem (élettársam, barátom, lényeg hogy Zoli legyen az) így mondja a szemembe, ilyen őszinteséggel és boldogsággal, hogy szeret. Varázslatos volt még nézni is. No de vissza este Tekéhez. Igaz, hogy fizikailag rosszul voltam, ami kihatott sajnos a közérzetemre is, de azért tetszett az egész. Rájöttem, hogy Schilli Laci vicces ember. Olyan beszólásai voltak, hogy szétsírtam az agyam a röhögéstől. Zoli pedig szeret, Peti komoly is tud lenni, én meg hisztisebb, mint valaha hittem volna. Meg jóból is megárt a sok, vonatkozik ez a koffeinre is. Szerintem attól voltam szarul, kicsit megborult a kávépor a pohárba indulás előtt. Holnap vissza suli, Folyosótárs megígérte, hogy szerdán borozós-filmnézős est lesz. Azt nem tudom, hogy mindenkinek, vagy csak nekünk kettőnknek. Elvileg azért tartja, mert szombaton névnapom. Péntekem meg Zugban fog vérezni Rómeó, úgyhogy arra meg tessék eljönni! :) Tesómat már sikerült megfűzni.
És ha százszor, ezerszer, milliószor is kiakaszt, vagy magamra veszem a hülyeségeit, akkor is a legszerencsésebb lány vagyok a világon, hogy egy ilyen társ jutott nekem, mint Zoli. Ma volt egy kóbor félmondata, arról beszélgettünk, hogy elhagyna-e engem, ha zsidó lennék. Ez egészséges vitába váltott át, és amikor annál a résznél tartottunk, hogy szakítana velem (mint később bevallotta, nem így lenne), bár valószínűleg az lenne élete (egyik?) legrosszabb döntése. Nem akarom, hogy fölköltözzön Budapestre. Ő ott megfulladna, nem lenne boldog. Csak várjon meg, amíg hazajövök. Szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem és mindig szeretni is fogom.

Olyan jó volt vele a hétvége, most így belegondolva... tegnap is találkozunk, mert Sióagárdon volt dolgom, és csak feküdtünk az ágyán és néztük a filmet... hozzámbújt, és tök jólesett. Imádom, amikor a szemembe lóg a haja, tényleg. :) Szeretem, nem kicsit, nagyon. Zita mondta az előbb, hogy Folyosótárs tegnap keresett engem... hm... szerintem ma úgyis összefutunk. :) Kurva ZH-k nem kellenének, akkor még jobb kedvem lenne. :D

Nohát. Rég éreztem magam ilyen jól vele. Figyelt rám, meghallgatott, kimutatta, hogy szeret... miért nem tud mindig ilyen lenni? Vagy legalább gyakrabban. Az a Zoli volt, akibe beleszerettem, a mosolyával, a bőrkabátjával, azokkal a jellegzetes, de jóleső megnyilvánulásaival, amik csak neki vannak, újra 17 évesnek éreztem magam... imádtam minden percét, na. Lehet, hogy ma is találkozunk, még nem biztos. Talán az autó hiánya teszi ezt vele, talán csak a sör :D, de akármi is legyen az, hálás vagyok érte. Szeretem ezt az embert. Szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom.

Merjek bunkó lenni. Úgy érzem magam, mint Johnny Depp a Titkos ablak c. film elején, amikor ül a kocsiban, tépődik, és nézi, ahogy a hópelyhek hullanak a szélvédőre, sűrűsödnek, majd az ablaktörlő eltünteti őket, és újra... bunkónak kéne lennem vele. Nem nagyon, csak egy picit. De abból nem ért. Ha nagyon bunkó leszek vele, megbántom, ami nem jó, tudom hogy nem akar ő rosszat. Tegnap is aranyos volt, miután sikerült megértetnem vele, hogy baszottul nem érdekel, hogy mi van a kocsijával. Úgy beszélt róla, mintha a kórházban haldokló édesanyja utolsó szavait idézné. Pedig csak egy műszaki... na mindegy. Azé' csak mernem kéne bunkónak lenni. Tegnap volt néhány (tényleg nem sok) flegma megjegyzésem, és amikor a buszról sms-t írt, nem válaszoltam. Szilvi, a lázadó. :D Persze nem, csak faszom kivan már tényleg azzal, hogy ugrok minden szavára. Már engem bosszant. És a hópihék csak hullanak a szélvédőre, és nem tudom, hogy kiszálljak-e az autóból, lármázzak, hisztizzek, üvöltözzek vele, hogy mennyire unom már ezt az egészet, hogy a kapcsolatunk nyolcvan százaléka az utóbbi időben arról szól, hogy eltűrök minden szart, mert szeretem, és hogy fél percen belül lenne három olyan ember a helyék, akik százszor annyira megbecsülnek, mint ő... vagy... vagy maradjak bent, ahol fűtés van, és örüljek a fennmaradó résznek, amikor elhiszem, hogy szeret, és igazából nem is olyan rossz ez, csak néha rá kell lépni a gázpedálra vagy a fékre, és előbb-utóbb úgyis megtanulom szabályozni a dolgokat. Csak arra kéne vigyáznom, hogy a hópelyhek ne temessenek maguk alá teljesen. Egyébként is. Ha bent maradok az autóban, utána bármikor ki tudok szállni, de ha már egyszer kiszálltam, lehet, hogy többet soha nem jutok vissza. Túl nagy a kockázat. Viszont egy kis bunkóság akkor sem árthat meg. :)

Azt, hogy amikor a kollégiumban rohadok, nem hív föl, már megszoktam. De ahhoz, hogy akkor is szarik a fejemre, amikor itthon vagyok, még edződnöm kell. Komolyan mondom a bőgés kerülget.

Most olvastam egy elég érdekes cikket (www.huvazzeg.petty.hu/a-halott-orvosok-nem-hazudnak/), ami vagy igaz, vagy nem, de elgondolkodtatott. A lényege az, hogy megvan a lehetőségünk, hogy átlag 130 évig éljünk. De kérdem én, hasznos lenne? Az átlagember már negyven-ötven évesen öregnek érzi magát, szemránckrémeket használ, konditerembe jár, mindig fiatalabb akar lenni. Na, akkor most ezzel a személyiséggel képzeljünk el egy százéves nénikét vagy tatácskát. Oké, most jöhet az, hogy azok úgyis annyit stresszelnek minden szaron, hogy már ötvenévesen elpatkolnak. Lehet. De mi van, ha nem? Szerintem a nyugalom a hosszú élet titka (és ritka). Szedjünk vérnyomáscsökkentőket! :D A cikk kitér az étkezésre, életmódra, de számomra fölvetődött egy másik kérdés is: nézzem végig, ahogy az összes ember, akit szeretek, kihal mellőlem? Mert lehet, hogy szerencsém lesz, és vidáman ellébecolok százötven évig, csak közben eltemetem szüleim, testvérem, férjem, gyerekeim, unokáim... dédunokáim... számtalan macskám... minek tudnék akkor már örülni az életben? Nem tudok elképzelni annál szörnyűbbet, minthogy mindenkit, aki fontos, örökre elveszítsünk. Egy ember halála is fájdalmas az itt maradottaknak, nemhogy az összesé... de ha mondjuk ők is velem élnének, akkor állok elébe. Úgyis volt egy reklám, azt hiszem, kaukázusi kefírt hirdetett. Öregember egy csokor virággal a kezében megy oda az asszonyhoz a házassági évfordulójukon, aki megkérdezi tőle, hogy "Szergej, hát milyen nap van ma?". Erre az öreg mosolyogva fölmutat egy másik virágcsokrot is, asszony megörül, egymás nyakába ugranak, "Szergej! Másenká!", imádom, nagyon édesek. :) Na, valami ilyesmi öregkort szeretnék magamnak. De ki nem? Most persze jöhet az oltás, hogy le kéne szoknom a cigiről, nem kéne innom, stb... próbálok néha odafigyelni. Egyébként... nem lehet beleőrülni abba, ha az ember túl sokáig él? Úgy értem, amikor péel én kicsi voltam, még el se képzelhettünk olyanokat, amik most már természetesek: technikai újítások, társadalmi változások, ilyenek... és ez csak húsz év. Mi történhet százhúsz év alatt? Hány világháború? Hány gazdasági válság? Hány csoda? Hány politikai rendszerváltás? Hány betegség, hány halál, hány környezetváltozás? Egy idő után az ember összeroppanhat... ha jól tudom, Magyarországon az emberek átlag élettartama 72 év körül van. Köszönöm, azt hiszem, nekem ennyi bőven elég lesz. 

Tegnap először fogalmazódott meg bennem a gyanú, hogy bizony, ő is tud féltékeny lenni. Persze lehet, hogy tévedek. De jólesett. :) Majd kivesézem a dolgot Tesómmal. Amúgy talán mégis volt értelme beszélnem a fejével, mert mintha közvetlenebb lett volna. Amúgy tök jó itthon lenni, de hiányzik a suli, a kollégium, Melindáék, a srácok... tanulnom kéne, ha rendet tettem, neki is állok... niiincskeeedveeeem!!! :(

Miért nem tudsz úgy szeretni, mint akkor, amikor még nem is szerettél?