PatkányBlog

Nagyon életszerű álmom volt. Suliban voltam, ahol tök jól éreztem magam a többiekkel, aztán visszamentem a kollégiumba, és Dominika ágyán ülve Zolival msn-eztem. Föltűnt, hogy furcsán viselkedik, ezért megkérdeztem, hogy mi ez az egész... ő szakítani akar. Mert én sokat iszok, sokat hisztizek. Érdekes módon nem éreztem különösebb csalódottságot vagy dühöt, csak írtam neki, hogy mekkora egy gyáva féreg, hogy nem képes a szemembe mondani. Gyorsan gépeltem, mert meg akartam előzni a letiltást. Úgy éreztem, hogy átvert, kihasznált, és emiatt voltam mérges, nem azért, mert nekem már többé nem lesz Zolim. A beszélgetést megmutattam Zitának, és ő is rácsodálkozott, hogy ez mégis milyen dolog... aztán valahogy hazakeveredtem, és hogy hogyan azt nem tudom, de találkoztam Zolival, és számonkértem tőle ezt a szakítósdit. Valami faluban voltunk, naplemente után nem sokkal, gondolom Sióagárdon. Nézett rám furcsán, hogy én miről beszélek, ő nem írt ilyet, biztosan csak álmodtam. Viszont Zita is látta, és megerősített... igen, megtörtént... és akkor fölébredtem. Tegnap mondjuk volt Zolival egy furcsa beszélgetésünk... két órát lógtunk együtt, de percenként föltettem magamban a kérdést, hogy miért nem maradtam Budapesten... na mindegy. Búcsúzáskor kivételesen ki tudta mondani, hogy szeret, nagyon, elhiszem-e? Mély hallgatás, na most erre mit mondjak? Neki is kínos lehetett a csönd, mert hozzátette, hogy őszintén... belőlem meg kibukott, hogy nem. Aztán jött tőle az én-tudom-hogy-milyen-vagyok-lehetnék-jobb-is szokásos szöveg. A legjobb (legrosszabb?) hogy tényleg fölsorolta azokat a tulajdonságait, amik bosszantanak vagy lehangolnak benne. Mikor egy haver szó nélkül, csak úgy, spontán megölel, őt kb. kérni kell rá. Valahogy neki minden fontosabb, mint én. Hibáztathatom ezért? Van hozzá jogom? Itt hagytam egyedül, de ő is megtette volna. Na mindegy. Szeretem a magam kis primitív módján, de az álmomban azt nem értem, hogy tényleg nem rázott meg olyan mélyen a szakítás, vagy csak próbáltam elfolytani? Nem, nem akarok ezen gondolkodni.

Szeretném megköszönni neki, hogy mindig megjelenik, amikor szükségem van rá. Szeretném megköszönni neki az öleléseit, minden mosolyát, minden kedves szavát, hogy leül mellém, hogy hajnalban is kint marad velem, amikor cigizek, hogy megsimogatja az arcom, hogy bejön hozzám a szobába, hogy megnevettet, hogy ha vele beszélgetek, akkor nem érzem magam butának, és hogy visszaadja az önbizalmam. 

Rájöttem, mi volt a bajom tegnap este és ma délelőtt. Éhes voltam. Igaz, nem csak kajára, szeretetre is, de most, egy jó adag Tecsóseperlekváros palacsinta után már olyan kiegyensúlyozottnak érzem magam, hogy az már szinte boldogság. Még mindig a koliban vagyok, de bármikor jöhetnek értem szüleim, pénzem is lett, és még abban is kezdek bízni, hogy Zoli betartja az ígéretét, és fölhív ma. Este meg go Teke Petivel. Imádok másnaposan nyugodt lenni. :) Folyosótárssal is mintha egyre közelebb kerülnénk egymáshoz... tekintve a tegnap hajnali beszélgetésünket, miután ide posztoltam... csodálatos ember... varázslatos. Nem mondtam neki (asszem) semmi konkrétumot, csak jólesett, hogy ott ül mellettem a földön, mindenféle hülyeségről dumáltunk, és ma is váltottunk pár szót a konyhában. Ő mindig ott van, amikor kell. Odajön, ha cigizek, kanalazza a tejporomat, és tegnap, amikor készülődtem gólyabálba, megjegyezte, hogy egyre csinosabb leszek. Vagy valami ilyesmit. Rohadékul nem éreztem magam annak, nem is akartam az lenni, csak szakadt pólóban gondolom nem engedtek volna be. Ő az, aki átölel kérés, sőt egy szó nélkül, aki mindig mosolyog... ilyen ember nincs még egy a világon.

"Mire elfelejtenélek, jelenj meg újra,
És csinálj úgy, mintha rajtam múlna
Minden. Mondd, hogy nem tudsz nélkülem élni,
És én hagylak majd beszélni.
Sírj egy kicsit, hogy megbocsássak,
Hogy én is mindent másként lássak,
Engedd, hogy amit tudok, elvegyek,
Felejts el, hogy elfelejthesselek!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba, engedj el!
Csak egy percig... tarts a magasba... engedj el!
Csak egy percig tarts a magasba... ENGEDJ EL!!!"

Elvileg mindjárt indulok gólyabálba. Az előbb fölhívtam Zolit, hogy mi van vele... hát most elfoglalt, majd holnap fölhív. Na, attól félek én is! Ha én könnyen pótolható vagyok, akkor ő miért nem?! Vagy talán mégis? Lehet, hogy ma este kiderül?

Megőrülök nélküle. Hiába beszéltünk telefonon majdnem háromnegyed óráig. Ha belegondolok, hogy most hétvégén nem tudunk találkozni, és valószínűleg utána sem... látni akarom! Most!!! És megmondani neki, hogy szeretem, hogy nélküle levegőt venni se vagyok képes, hogy órákig tudnám sorolni, hogy mit jelent ő nekem, hogy soha senkit nem akarok helyette, hogy bármit tesz vagy mond, nekem akkor is ő marad ZOLI, így, csupa nagybetűvel... meg akarom szorítani azt a csontos kezét, bele akarom fúrni az arcom abba a selyemszálú hajába, aztán belenézni a koromfeketén izzó szemeibe, és megmondani neki, hogy szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom. A beszélgetés legalább a kételyeimet eloszlatta, mert valamiért szentül meg voltam róla győződve, hogy szakítani fogunk. Egész nap a sírás kerülgetett, most is, de nem állok neki mindenki előtt bőgni, nem vagyok már húszéves. :D Legszívesebben fölszállnék egy buszra, és meg se állnék Szekszárdig, onnan meg irány Sióagárd. Ott akarok állni az ágya mellett, amikor fölébred kócosan, fáradtan, kissé gyűrötten, és gyönyörűen. Úgy akarok élni, mintha előtte nem lett volna más, és neki se lett volna előtte menyasszonya.

Tegnap segítettem neki főzni. Igazából annyit, hogy hagymát vágtam (valami ipari mennyiségűt beletettünk), meg paprikát, és amikor már majdnem kész volt a kaja, néha megkevertem, hogy leváltsam a másik csajt. Közben jégfociztam is egy keveset, mert Zita megelégelte a fagyasztó uralmát a hűtő fölött, és lefejtette a jeget (most már be lehet csukni az ajtaját, ezúton is köszi neki!). Lényeg hogy ilyen öklömnyi jégdarabok is leváltak, ami szinte könyörgött, hogy focizzunk vele... Visszatérve a konyhára: lehet, hogy betegen hangzik, de volt valami elmagyarázhatatlan abban a főzőcskézésben, valami "igen, ezt akartam"-érzés, tudtam hogy ez olyan, amit Zolival sosem fogunk csinálni. Vele baromi ritkán csinálunk akármit is. Ja, megígértettem vele, hogy szerdán fölhív. Itt az ígéreten van a hangsúly. Tíz után írtam neki egy sms-t, hogy imádom-szeretem, nem akarok hisztizni, de ismét megnyertem egy fogadást (Zitával kötöttem, én arra fogadtam, hogy nem hív, ő arra, hogy igen, de persze ezt már nem pötyögtem be neki). Na de vissza a főzőcskéhez. Mikor kész lett, olyan tíz után, lementünk az udvarra enni. Kicsit hülyén éreztem magam, és pont azért, amire számítottam: alig ismertem ott valakit, meg ők már egy relatíve jól összeszokott társaság voltak, én meg mint "idegen"... de szerencsére azért megoldottam a helyzetet. :) A kaja valami isteni lett, mikor végeztem és elindultam föl a szobába, még odamentem a szakácshoz, aki egyébként egész addig osztotta, hogy hát lehetett volna jobb is, meg mittomén... szóval mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert isteni finom lett. Átölelt, magához szorított, adott egy puszit, és megköszönte, hogy segítettem. Nagy szemekkel, mint egy reményteli kisgyerek, rám nézett, és megkérdezte, hogy tényleg ízlett-e? Igen, tényleg ízlett. De komolyan, nagyon eltalálta. Hogy tud ilyen kedves lenni mindenkivel? Olyan, mintha ráérezne, hogy mikor van szükségem egy ölelésre, és akkor megjelenik, és megadja. Ha ő nincs, akkor msn-en Mogyi. Ja igen, pár hete megint belépett az életembe. Nem mintha nem örülnék neki. Csak furcsának tartom, hogy még mindig kb. idegenektől gyűjtöm be a szeretetet, a saját barátom meg arra sem méltat, hogy hetente egyszer fölhívjon, hogy egyáltalán élek-e még? Ha nem két hete beszéltem volna neki erről, akkor talán le se szarnám. Nem akarok belegondolni, hogy tavaly ilyenkor mesélte, hogy az exével naponta beszéltek telefonon, pedig akkor már rég nem jártak. Nem akarok tudni róla. Ki akarok űzni a fejemből azt a gondolatot, hogy csak úgy vagyok neki... hogy legyek. Hogy ne legyen egyedül. Vagy nem tudom. Kíváncsi vagyok, ma fölhív-e? Ha nem, akkor majd én. Tudom, hogy fáradt, sokat dolgozik, de miért hiszi, hogy nekem itt habostorta az élet? Miért erőltetem egyáltalán ezt az egészet?

Amióta ide járok, sok újat, szépet és csúnyát, jót és rosszat láttam-éreztem-hallottam, úgyhogy eszembe jutott, hogy megpróbálom összefoglalni, milyen is a Z1etM. Notehát. A suli maga két nagy kocka, egy piros és egy tarka. Azért, mert így néznek ki (lásd kép, valahonnan szeptember elejéről). Egészen más minden, mint a Keri. Például ott láttam életemben először túrórudi-automatát, legalább háromféle kávéautomatát, kóla-, ásványvíz-, jegestea- és gyümölcsléautomatát (itt minden automatizálva van bazz). A vécékben legtöbbször van szappan, papír, és kézszárító (!!!), bár ez nem mindegyikben működik. Van lift is, amiért a Keriben oly sokat imádkoztunk. Senki nem baszogat, ha nem mész be órára, nem kérik el a személyidet, ha cigizel, ja, és a büfékben is lehet cigit kapni. Itt nem akar senki a szüleiddel beszélni, ha hülye vagy. Hülyének lenni pedig könnyű. Amiről eddig az ember azt hitte, hogy tudja, kiderül, hogy talán hallott róla. Ha lazítani akarsz, mert egész délelőtt számoltál, és jólesne legalább egy kis angol vagy töri, azt felejtsd el. Délután is számolni fogsz. Mindig számolsz. Ha tudod, hogy hogy kell. Én általában nem tudom. Ilyenkor kétségbeesek, vagy rájövök a megoldásra. Lehet tippelni, melyik a gyakoribb. Összességében véve szeretem az egyetemet. Sok a pasi, jó nézni őket. A kollégium kissé más világ, de azt is szeretem. Csak a konyhában terjengenek néha furcsa szagok, olyankor kinyitom néha az ablakot, de pár percen belül jön valaki, és becsukja. Ma lesz fizikus evészet, állítólag ivászat is. Kíváncsian várom. Ugyanakkor még mindig hiányoznak az otthon maradottak, főleg Tesóm és ugye Zoli, meg a szüleim, meg a barátaim... és a héten csak szombaton tudok hazamenni... szép az élet. Be kell baszni. Ja, amúgy a szombati Pittbull koncert valami ferrrge... most figyelj: tegeees volt! :D Csak Zoli mindig fáradt. Fáradt, és siet. Hiányzik. Nem kicsit, nagyon.

Szeretem :)