PatkányBlog

Megőrülök nélküle. Hiába beszéltünk telefonon majdnem háromnegyed óráig. Ha belegondolok, hogy most hétvégén nem tudunk találkozni, és valószínűleg utána sem... látni akarom! Most!!! És megmondani neki, hogy szeretem, hogy nélküle levegőt venni se vagyok képes, hogy órákig tudnám sorolni, hogy mit jelent ő nekem, hogy soha senkit nem akarok helyette, hogy bármit tesz vagy mond, nekem akkor is ő marad ZOLI, így, csupa nagybetűvel... meg akarom szorítani azt a csontos kezét, bele akarom fúrni az arcom abba a selyemszálú hajába, aztán belenézni a koromfeketén izzó szemeibe, és megmondani neki, hogy szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom. A beszélgetés legalább a kételyeimet eloszlatta, mert valamiért szentül meg voltam róla győződve, hogy szakítani fogunk. Egész nap a sírás kerülgetett, most is, de nem állok neki mindenki előtt bőgni, nem vagyok már húszéves. :D Legszívesebben fölszállnék egy buszra, és meg se állnék Szekszárdig, onnan meg irány Sióagárd. Ott akarok állni az ágya mellett, amikor fölébred kócosan, fáradtan, kissé gyűrötten, és gyönyörűen. Úgy akarok élni, mintha előtte nem lett volna más, és neki se lett volna előtte menyasszonya.