PatkányBlog

Kb. fél órán keresztül masszíroztam, egy cigiszünettel. Először kint a dohányzóban, aztán bejöttem a szobába, ahol teljesen egyedül nekiálltam netezni... de bejött utánam, és folytatást kért... közben párkapcsolati témákról beszélgettünk... neki két éve van barátnője, nekem ugye szilveszter óta Zoli. Közben Rózsaszín Pittbullt hallgattunk, én koncertre alapozni, ő meg mert szereti. Mikor már tényleg lerohadtak a kezeim a sok erőlködéstől, beledőlt az ölembe, megsimogatta a tarkóm, és úgy köszönte meg... eddig is jó volt a kedvem valamiért, hát ezek után meg...! :D Őillatú a kezem. :D

Holnap megint indul a taposómalom. Valahol várom, de valahol nem. Most fáradt vagyok, csak aludni szeretnék, de tanulnom is kéne, meg még ezt-azt... de se fizikai, se lelki erőm nincs semmihez. Valahogy megint szétbasz a szeretet. Ha annyira szeret, amennyire mondja, akkor miért úgy kell kikönyörögni egy ölelést? De az is rosszul esik, amikor valaki nagyon vár haza, de azért lelép, ha megérkezek. Ennyire fölösleges, ennyire könnyen pótolható lennék? Rájöttem, miért szeretek a kollégiumban lenni: ott nem érzem ezt. Lehet, hogy a huszonötezredik kis senki vagyok a nemtommennyi ember közül, de ott legalább mindig lehet találni valakit, akivel lehet beszélgetni egy keveset, elszívni egy cigit, vagy csak (vissza)köszönni neki. Ott nem érzem egyedül magam. Alig várom már, hogy anyámék hazaérjenek, hogy... nem is tudom. Szeretetet kapjak.

Miért van az, hogy ha valamiből mondjuk tízet simán megkaphatnánk, nekünk csak a tizenegyedik kell?

Imádom-szeretem Zolit. Mert imádom-szeretem. De ha valaki, valaki más olyat tesz vagy mond, ami jólesik, akkor kissé összezavarodom. Pedig nem kéne. Nem lenne szabad. Tudom, hogy nem tart sokáig... csak... amíg tart. :D De ettől függetlenül jólesik. És ilyenkor kimegyek a folyosó végi dohányzóba, és várok. Aztán ha megjelenik, legszívesebben könyörögnék neki, hogy ne menjen vissza, maradjon kint velem... egyébként korántsem olyan tragikus, mint látszik, csak... néha furcsa, na.

-Tetszik a ruhád, vagy ez az izé, nem tudom, ti hogy nevezitek.
-Fölső. Nem tudom. Ilyen szempontból pasiként gondolkodom.
(nevet)
-Ja, akkor jó. Na mindegy, tetszik, ami rajtad van. Sziasztok!
(puszit dob)
-Szia!

 Vííííííííííí!!! :D ^^ 

Már megint... már megint... már megint ott tartok, hogy a hajam tépem, és leköpném a tükörképem, amiért voltam olyan hülye hogy azt hittem, hogy nem szeretem, és ő se szeret engem. A tegnap este és a ma délelőtt ezeknek a tökéletes cáfolata volt. Igazából legjobban két kamaszra hasonlítottunk, akik előző este összejöttek, és most vidámak és szeretik egymást. Hihetetlen. Csodálatos. Magával ragadó. Szeretem. :) Tesómmal összevesztünk, egyébként mindenkivel nagy a béke és a szeretet, és nem akarok visszamenni Budapestre... na jó, egy picit azért igen. Tegnap Tekében egy régen látott srác elmagyarázta a vektorok szorzatát, amiből a héten akkora egyes dolgozatot írtam, hogy kb. alig volt pofám másnap bemenni a suliba. Még emésztenem kell kicsit, de sokkal világosabb. Hihetetlen, hogy ha az embernek szüksége van egy matek-fizika tanárra, akkor belebotlik egybe! :D Poén: ő volt az, akire anno messziről azt hittem, hogy Zoli, és... áhh, régen volt. Most most van. És szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom! Valóban jót tesz nekünk a távolság. :D

Csütörtökig kellett várnom, hogy fölhívjon. Igen, ma délután, illetve inkább kora este tette meg. De beszéltünk majd' fél órát. :) Megtudtam, hogy mi a légzés fizikai alapja, hogy jövőre valószínűleg háromszáz forint lesz egy kiló kenyér, hogy az autójában szarakodik a kuplung, hogy Pakson mi a helyzet a munkájukkal, ja, és hogy kijött a migrénje. Oké, én is fárasztottam őt a nem-akarok-tanulni-hülyeségeket-szöveggel. Igazából örültem, hogy hallottam a hangját és a nevetését, még ha 160 kilométer távolság is választ el tőle. Kíváncsi vagyok, milyen lesz hétvégén. De tudjátok, most tök jó a kedvem. :)

Valami megváltozott. Nem úgy állunk már egymáshoz, mint régebben, vagy legalábbis én nem. Persze még rosszul esik, amikor nem figyel rám, de már kezd áthajlani abba, hogy leszarom. Ugyanakkor ha megtesz nekem/értem valamit, akármekkora dolog is legyen az, mosolygok rajta egyet, és ennyi. Máskor valahogy csillogó szemekkel néztem rá a legkisebb figyelmességért, hogy milyen édes, tündéri, törődő... most is jólesik, csak már nem váltja ki belőlem azt a felfokozott jajjdeszeretlek-állapotot. Aztán persze még ki tudja, hogy mi lesz. A kollégiumba csak holnap megyek vissza. Az a baj, hogy nem tudom, hogy mit akarok, hol akarok, kit akarok, merre akarok... nem tudok én már semmit.

Látni akarom... most! Vele lenni, ölelni, csókolni...

Köszönöm, Deni. :)