PatkányBlog

Hiányzik az otthonom. Elmondhatatlanul. Hiányzik, hogy Tesómmal hülyüljünk, hogy bármikor lemehessek a barátaimmal, hiányoznak a SZÜV-ös pletykálkodások, a Polip, a családom, és hiányzik Zoli. Az ölelése, a hangja, a csókja, a szeretete. Nem akarok itt lenni a kollégium hideg lépcsőjén ülve, fülhallgatón zenét hallgatva, idegenekkel körülvéve, félig ittasan, a kosz közepén, arra gondolva, hogy holnap újra egyetem, és az nehéz, mert vagy megértem a dolgokat, vagy nem, és csomó mindent kell tanulnom, pedig mennyire egyszerű lenne másképp... szépen elmentem volna dolgozni, valahogy Zolival talán kivettünk volna egy lakást, összecuccoltunk volna, és most mellette hajthatnám álomra a fejem ahelyett, hogy az Isten háta mögött három tehénbőgéssel vonyítva vágynék utána és Tesóm után, és úgy zusammen minden után, amikről eddig nem is tudtam, hogy mennyi mindent jelentenek. Inkább följöttem (lent "buli" van) emózni, nem akartam keseríteni a társaságot. Még mindig számolom vissza a perceket addig, amíg a családom örömét nem látom, hogy hazaértem, amíg Zoli nem szorít magához, vagy egyáltalán, amíg le nem szállok a kurva kibaszott buszról Szekszárdon... Szekszárdon, ahol holnap kezdődik a szüreti fesztivál, és mindenki boldog és azokkal van, akik neki fontosak... én meg baszom a rezet... egyelőre... de még kettőt kell aludni, és otthon lehetek. A búvó otthoni tájon... a szőlőkkel övezte vidéken, és az ablakon kinézve nem egy házdzsungelt látok, hanem azt a képet, amin felnőttem, és azt hittem, hogy semmit nem jelent... én hülye!!! Legszívesebben kotródnék ki a Népligetbe, hogy ott várjam meg az első hazafelé induló buszt, és a szeretteim nyakába ugorjak, hogy igen, itt vagyok, és soha, soha de soha többé nem megyek el innen.

Ehhez még edződnöm kell. Fáradt vagyok, de ugyanakkor jó a kedvem, talán a mai napsütéses szép idő miatt, meg hogy holnap lesz a kollégiumi gólyaavató, és azt hiszem, az is szerepet játszik ebben az egészben, hogy úgy-ahogy kezdek beilleszkedni. A csoporttársaim jó arcok, a szobatársaim szintén, csak azt bánom kicsit, hogy nincs időm semmire. Nem kell félni, még nem kaptam tanulásmérgezést, és holnap úgyis csak délig lesznek óráim, szóval lehet hogy ezt is kipipálhatom. Hétvégén lesz otthon szüreti fesztivál, Zolival még meg kell ígértetnem, hogy találkozunk. Hiányzik. Nem kicsit, nagyon. Meg Tesóm is. Ja, fun: egyik haverinával elvillamosoztunk a West Endhez (WestEnd?), és amikor indultunk volna visszafelé, úgy hallottam, mintha éccsapám fütyült volna. Még meg is álltam körülnézni, de semmi. Hallucinálok, oké. De megint hallom. Átnézek az úton, és ott kalimpál. :D Följöttek Pestre vásárolni meg ez-az-amaz... pedig úgy volt, hogy nem tudunk találkozni. De tök jó volt. :D Majd megkérek egy felsőbbévest, hogy számítsa ki ennek a valószínűségét. Szóval... ma volt kedd, holnap elvileg pihis szerda, csütörtökön meg már csak egyet kell aludni, és pénteken szépen ügyesen okosan hazarongyolok. Remélem, marad a jó idő... és nem, nem fogok inni, ne vigyetek a bűnös kísértésbe, még egyszer ezt a szégyent, hogy Zoli előtt... és így... jó ég... pofám leszakad magamtól. Soha, de soha nem szégyelltem még ennyire, ha berúgtam. Na mindegy, azt mondta hogy ebből nem csinál bajt... legyen úgy. Szeretem. Szüretin amúgy lesz valami érdemleges program? :) Ja, míg el nem felejtem: október 9-én Zugban Rózsaszín Pittbull, november 12-én ugyanitt Rómeó Vérzik. Ott a helyünk mindkettőn! :)

Meg se érdemlem Őt... mert hülye, hülye, hülye vagyok, és nem bírok a májammal.

Első hazajöttem-az-egyetemről-hétvégére hétvégém épp most kezdődött meg. :D Hazafelé kb. eláztam, leszakadt a kezem, a buszon pedig ki mással utaztam volna együtt, mint rég nem látott Gyapjasunkkal? :p Már vártam, hogy mikor megy oda a sofőrhöz, hogy megvertem. :D Na mindegy. Tesócim a nyakamba ugrott, amint beléptem az ajtón, este haveri ivás, holnap szülők és Zoli, vasárnap meg még nem tudom... visszamenetel. :D Azért tudjátok, mit? Jó itthon lenni. :)

Végre van netem a koliban. Egyébként kint hideg az idő, a fejem fáj, a torkom dettó, és vég nélkül tudnám sorolni, hogy mennyi minden és mindenki hiányzik. Legjobban persze Tesóm és Zoli. Meg a szüleim. Meg a barátaim. Meg a haverjaim. Meg a Teke, a piactér, az ismerős társaság, a szeptemberi meleg és bágyadt napsütés (talán majd októberben...), az erkélyen cigizés, hogy nem kell a zuhanyzóban fölöltöznöm, hogy addig ülhetek a vécén ameddig akarok, meg úgy zusammen az egész nyári szünet. Nagy volt a szám, hogy első hétvégén tuti nem megyek haza. A szart nem! Apa mondta, hogy lehet hogy pénteken el tud vinni valameddig, mert Budapestre szólítja a dolga. Ééés ha jól tudom, pénteken nincs dolgom. :) Az óráim már föl vannak véve, persze segítséggel, az érettségim azóta se lett meg, úgyhogy szar az élet, be kell baszni. :D Legszívesebben most otthon lennék, és valami filmet néznék Tesómmal, közben pattogatott kukoricát ennénk, és kipofáznánk mindent... vagy a tanyán kanalaznám anya húslevesét... vagy Zolit szorítanám magamhoz, és csak elmerülnék a pillanatban. Ehelyett ülök a szobában, és "féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett, és nem jön az álom, az enyhet adó..." (imádom ezt a verset) Na, majd úgyis megszokom. Csak most jólesett ezeket kiírni magamból. :)

Még pár óra, és költözök. A poén az, hogy sehol nem találom az éretlenségimet, ami nélkül nem tudok beiratkozni. Nagyon boldog vagyok tőle, de valamit csak tudunk majd csinálni... most érzem igazán, hogy mennyire fognak hiányozni a többiek. Asszem, hazajövök jövő hét végére is.

Hol voltál akkor, amikor tényleg szükségem volt rád? Hol voltál, amikor nyugtatók nélkül nem bírtam elaludni? Hol voltál, amikor előttem karolgattad a menyasszonyodat, és hirtelen nem tudtam eltűnni a szemetek elől? Hol voltál, amikor esténkét fölzokogva arra ébredtem, hogy már nem vagy velem? Hol voltál, amikor téged kerestelek mindenkiben? Hol voltál a 2007-es Pokolgép koncerten, amikor érted zokogtam? Hol voltál azon a nyáron, amikor összerogytam, ha megláttalak? Hol voltál, amikor nem mondhattam el, hogy csak Téged akarlak? Hol voltál, amikor megcsókoltalak volna hogy tudd, örökkön örökké szeretni foglak; de nem tehettem? Hol voltál, amikor a volt menyasszonyodról beszéltél? Hol voltál, amikor azt mondtad, azért nem bújsz hozzám, mert fáradt vagy? Hol voltál, amikor úgy köszöntél vissza, mint egy vadidegennek? Hol voltál, amikor álmaimban jelentél csak meg? Hol voltál, amikor mást dicsértél? Hol voltál, amikor igazán szükségem volt rád? Hol voltál, amikor a lelkem eladtam volna egy érintésedért? Hol voltál, amikor egy mosolyod megérte volna, hogy kitartsak? Hol voltál, amikor reggelente az iskola előtt vártam azt a pár másodpercet, hogy láthassalak? Hol voltál, amikor az öreg cigányasszony azt jósolta, hogy visszajössz? Hol voltál, amikor mást öleltél, csókoltál? Hol vagy most, amikor szükségem van a szeretetedre? Hol vagy most, amikor két nap múlva elköltözöm? Hol vagy most, amikor a kezemet kéne fognod? Hol vagy most, amikor Te vagy minden vágyam? Hol vagy most, amikor szomorúan (igen, szomorúan!) mondanám el, hogy nem vagyok terhes a közös gyerekünkkel? HOL VAGY MOST????

Van egy embertípus az ismerősökön, barátokon belül, akik mindig nyafognak, hogy nekik milyen szar, és akkor se veszik észre, hogy ezzel mindenki kedvét elvették a bulizástól, ha már kb. kaszákkal rontunk nekik. Egy időben én is ilyen voltam, de nem annyira, mint az a személy, akire most kiakadtam. Nyáron csomószor, nem egyszer, nem kétszer hívtuk, hogy jöjjön velünk ide meg oda, de nem, de nem, de nem. Ha jött is, annak kb. az lett a vége, hogy mindekinek őt kellett sajnálnia. Van egy tök jó arc, helyes barátja, aki isteníti, otthon sokat kell güriznie, de bazz, másnak is! Lényeg a lényeg... akit eddig tényleg barátnőmnek tartottam minden hibája ellenére vagy pont azokért, nem tudom, faszán elárult. Legalábbis én bazira úgy érzem. Nem baj, ami nem megy, nem kell erőltetni. Úgyis alig egy hete álmodtam, hogy szarrá vertük egymást, még asszem ide is leírtam. Rosszul esik, na.

Bocsánatot kért, kibékültünk. :)