PatkányBlog

Igazából szeretem a szeptembert. Zoli nem értette, amikor elmagyaráztam neki, hogy azért, mert bár csodaszép, és még meleg van, és az ember újra találkozik a régi barátaival, van benne valami szomorkás, mert valami elmúlik, ami helyett viszont kezdődik egy új dolog. Ez amolyan törvényszerűség. De a szeptember szép. Főleg ha nem hallom a Szerelmes punk dalát. Szeptember volt, amikor először tudatosult bennem, hogy tovább kell lépnem, és rá három évre szintén szeptember volt, amikor rájöttem, hogy nem megy. És itt van a mostani. Tegnap este elolvastam a tavalyi bejegyzéseimet. Messzinek tartottam azt a jövőt, amit most élek, sőt, elérhetetlennek. Hogy egyetem, meg Zoli... valamennyit küzdöttem értük, de megérte. Föl akarok menni a kilátóhoz, meg a kápolnához, hogy egy kicsit egyedül legyek, hogy senki ne nyösztessen, hogy most ide menjünk, vagy oda. Kint nagyon fúj a szél, este le is megyek Izával, és ha nagyobb lenne a város, szívesen sétálnék egy nagyot. Csak úgy. Most eszembe jutott az első szeptemberem az iskolában, általános elsőben. Ültem a kis faházban és néztem a mellettünk lévő EÜ kollégiumot, ahol a "nagylányok" ültek az ablakban, beszélgettek, meg minden... azon gondolkodtam, hogy milyen jó lehet nekik, hogy már olyan nagyok, szépek és önállóak. Most belekóstolhatok. Biztos vagyok benne, hogy jó lesz, csak hát Tesóm meg Zoli nagyon fognak hiányozni. Furcsa lesz nélkülük, nem lesz aki helyretesz, vigyáz rám, lebasz, megvígasztal, megvéd... Zoli felől meg... na! Remélem ma tudunk találkozni. Fun, mert lehet, hogy már vasárnap föl kéne költöznöm Budapestre, viszont a kollégiumba még nem lehet, ergo csöveznem kéne valakinél... majd beszélek faterral, hogy mi legyen... hirtelen jött, még tényleg maradnék egy kicsit, csak hogy mindenkit magamhoz ölelhessek, és megmondjam nekik, hogy milyen sokat jelentenek, és találkozzunk, ha hazajövök. Fogni akarom a kezüket a buszpályaudvaron a búcsúzáskor, integetni nekik kilométereken át, amíg fejbe nem csap egy villanyoszlop, és naponta félórákat csacsogni telefonon... ez utóbbi mondjuk tuti meglesz. A szeptember magával ragadja az embert, ilyenkor remekül lehet nosztalgiázni a barátokkal, haverokkal, meg lehet erősíteni a minket összekötő kapcsokat... a szeptember az egy mágikus hónap.

Lófasz nekem a seggembe, nem családi pótlék... Zolival végülis ma nem tudtunk találkozni, ééés hétfőn mehetek Budára kritériumdogát írni... marhára boldog vagyok tőle, nem értem, miért kell már most, nem ráérne mondjuk csütörtökön? Fölcuccoljak már akkor? Vagy leutazzak háromezer pénzt? Nem jó... :( Oké, várom már hogy ott lakhassak, de ez most túl hamar lenne, még csomó cuccom nincs meg, és még meg se tartottuk a bazzeg-Szilvi-elköltözik-ivászatot... Szerintem hétfőn megyek és jövök. Meeert "ki tudja, látlak-e mééég... ki tudja, ölel-e a két karom, ki tudja, csókol-e a szááád, galambom?" Jó, nem tragikus a helyzet, de szar lesz nélküle... bár tegnap egy kifejezetten helyes csoporttársam hívott föl telefonon, hogy valami gólyatalálkozót kéne tartani, és stb... tök jólesett, hogy gondolt rám is. :)

Lehet, hogy már vége. Ma talán elveszett belőle valami, ami számomra nagyon sokat jelentett. Ha legközelebb meglátom, talán sírógörcsöt kapok, és akadozva fogom kérdezni, hogy miért, miért, miért? Miért kellett megtennie? Hányszor kértem szépen, hogy ne! De lehet, hogy késő. Bár akkor szerintem azért csak fölhívott volna. Nem tudom, de félek. Igazából "csak" arról van szó, hogy levágatta-e azt a gyönyörű, hosszú, selyemszálú haját, amiért kb. anno beleszerettem, és aminél csodálatosabbat még a világon nem láttam, leszámítva a többi csodálatos hajzatot, de akkor is... amúgy minden oké. Pénteken Tesómmal meg Evelynnel már megint diszkóban voltam, pedig mindig megfogadom, hogy soha többé. Bazira nem az én világom, hiába volt bennem nemtommármennyi vodka. Nem mondom, hogy rossz, csak... nem nekem való. Tegnap Zolit három menetből kétszer elvertem sakkban, az elsőt csak azért nyerte meg, mert hiányzott egy parasztja, amit kétszázassal pótolt, és ez elég sokszor megzavart. Ennyi gond legyen. :) Előtte még lenéztünk Tolnára a Kiscsillagra, de esett az eső, és naná, hogy szabadtéri volt a cucc, nem téma, tényleg... kb. húsz perc után hazajöttünk, új Zug, elég ratyi, persze éjfélkor zárás... valamiért olyan volt minden, mint az elején. Mikor hosszú évek után újra szóba álltunk egymással. A szemébe néztem, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Hogy hihettem, hogy nem szeretem már! Én hülye! Hosszú hajjal, vagy röviddel, vagy akár kopaszon is, ő nekem ZOLI, a szerelem, a józanabbik felem, még ha néha ki is borít, vagy túlzottan fölveszem a hülyeségeit... szóval értitek. Ma amúgy filmeztünk Tesómmal egy csomót. Árnykép, ez jó volt, bár kár, hogy tudtam a végét, mert Iza elmesélte még régebben. Én ugyanis nem hittem volna, hogy rászánom magam egy újabb keleti jellegű horrorfilmre. Aztán egy Csodakavics című gyerekmatiné (amolyan nekem való film), és most kiskorom nagy kedvence: Legenda, 1985-ből, Tom Cruise-zal meg valami bamba tyúkkal. Ja, kedden szorítsatok, akkor dől el, hogy kaphatok-e továbbra is családi pótlékot! :) Egyébként marhanagy hülyeséget álmodtam. Egyik barátnőm valamivel fölbaszta az agyam, és nekiestem, üvöltöttem, hogy "te szemét kurva, most megdöglesz", és nem hagyta magát, visszaütött, amire még jobban bedühödtem, és álmomban szépen végigverekedtem az éjszakát. Meg valami boltba is bementem kukoricakonzervet (mi a tosznak?!) venni, de már zárva volt... a sötétből valaki sárgán izzó szemekkel nézett rám, és nem tudtam, hogy most ő fél tőlem, vagy én tőle... aztán valami kastélyban üldöztem tovább barátnőmet, és valamiért az a sejtésem volt, hogy rámászott Zolira, vagy ilyesmi... régen, hat évvel ezelőtt jártak... vagy két hétig... :D De tudjátok mit? Jó volt verekedni! :)

Tegnap másra se vágytam, mint hogy jól magamhoz ölelhessem, és soha ne kelljen elengednem. Most, ahogy közeledik ez a pillanat, már szívem szerint ahogy vagyok, pizsamában és mezítláb szaladnék érte Sióagárdra. Szeretem. Nem tudom pontosan, hogy miért. De szeretem.
Mostanában mintha többet innék, mint régebben. Talán csak a nyár miatt. De már szeretném, hogy vége legyen, szeretnék kicsit normálisabb életet élni.

Na szóval a gólyatábor. Vasárnap reggel indult a buszom Pestre, úgyhogy négy órát tudtam aludni. Tudom, az én hibám hogy későn, illetve korán reggel feküdtem le, de hát ha egyszer ideges voltam, és nem bírtam aludni... na de oda se neki, szerencsére Levente jobb kedvre derített msn-en. A Népligetben lementem a metróhoz, meg is láttam egy kis csapatot sátrakkal meg hálózsákokkal, na mondom akkor biztosan ők lesznek azok, hát mentem utánuk, mert finn gomb se volt, hogy melyik irányba induljak el. Na, hát ügyesen ki is értünk a Keletibe, ahol némi idő elteltével megtudtam, hogy ők valami középiskolai osztálykirándulók. Jó, rendben. Felhívtam az egyik szervezőt, ő eligazított, és végre megtaláltam a saját kis csapatomat. Elég korán érkeztem, kevesen voltak még, ők is főleg szervezők, de nagyon jó fejek voltak, meg kedvesek és aranyosak, egyből jól éreztem magam velük. Kettő után indultunk el Sátoraljaújhelyre, a vonaton volt zenélés, evés-ivás, lerészegedés, Télapó, meg minden egyéb. Este lett már, mire a táborhelyre értünk, de egy nagyon kedves, és megjegyzem: állati helyes srác segített fölállítani a sátramat. Ja, egyébként a férfifelhozatal egész megnyugtató volt. Szóval úgy kellemesen el lehetett legeltetni a szemeket. Tábortűz, kaja, kicsit hátrébb ültem le, valamiért nem volt nagy kedvem a részegen éneklők táborát szaporítani, főleg mert józan voltam. Másnap indultunk, megmásztuk a Milicet, azt hittem, sose érünk föl. Közben az egyik felsőbbéves ivott és borult, végül a detoxban kötött ki, de egyébként azokon a zergebaszta, úttalan utakon szerintem nem volt olyan, aki legalább egyszer el ne taknyolt volna. Nekem is sikerült, csak egyszer méláztam el, és nem néztem a lábam elé... de este már visszaértünk a sátrakhoz, kicsit segítettem krumplit darabolni, és bár hulla fáradt voltam (kb. 18 km-et mentünk hegynek föl és völgynek le), vacsora csak éjfél után lett. Kedden már volt túraválasztási lehetőség: kocsmatúra. Nekem való. Nem azért, hogy berúgjak, csak mert az nyugis. Egy szó mint száz: kedden éreztem magam a legjobban! :) Mindenkivel lehetett beszélgetni, volt akit már mindenki le akart csapni, de ő asszem nem is a mi csapatunkkal jött. Este aztán mire odaértünk nemistudomhova, már hozták elém a söröket meg a töményeket, a végén úgy énekeltem, hogy nem ismertem magamra. Ennek meg lett a böjtje: négyen lemaradtunk és eltévedtünk. Sisnyát-erdőt megjárva nagy nehezen az utánunk jövők segítségével megtaláltuk a táborhelyet. Abban már biztos voltam, hogy vacsora nem marad... hát tévedtem, akkorra még el se készült. Egyébként hódolatom a szakácsnak, mert nagyon finomakat főzött. Viszont rossz volt minden hajnalban fölébredni arra, hogy fázom, hiába volt rajtam ruha, hálózsák, meg törölköző alattam. A lábaim kicsit még most is fájnak, de hát nem az ilyen túrákhoz vagyok szokva. Elgondolkodtam rajta, hogy ha mi, gyönge fizikusok ilyet kaptunk, milyen lehetett a nemzetvédelmiseknek? Ha volt térerőnk, tudtam beszélni faterral meg Tesómmal, egyszer első nap még Zolival is, volt oly kedves és fölhívott. Meg tegnap este, de vagy szar volt a vonal, vagy nem szólt semmit, de kussolt a telefon, én meg lecsaptam a picsába, és kikapcsoltam, hogy ne bosszantson. Ja, még a hazautam volt mókás. Kettő előtt indult a vonatom Pestre, négy órát zötyögtem, az elején majdnem el is aludtam, ha egy jószándékú ember nem rázott volna föl, hogy meddig megyek, mert ha Miskolcig, akkor ott vagyunk. Nem gond. Pesten sikerült elverekednem a Népligetbe, csak épp nem volt pénzem buszjegyre. Már nekiálltam lejmolni, amikor mondta valaki, hogy van lent kártyaautomata. Régen örültem már pénznek ennyire. Jegyem is lett, meg kajálni is tudtam, már mardosott az éhség. Végül aztán szűk kilenc óra buszozás, metrózás, gyalogolás és vonatozás után hazaértem, és most itt vagyok. Jóllakva, idegesen, mert Zoltán ki van kapcsolva. Nyolcadikán költözöm Budára, szerencsére Zita elintézte, hogy szobatársak legyünk, amit ezúton is nagyon-nagyon köszönök, és igyekszem, hogy ne bánd meg! :D Lehet, hogy hamar szingli leszek, lehet hogy nem, de ebbe ne menjünk bele, mert nem azért írok a kapcsolatomról, hanem azért, hogy kiírjam magamból.

Hazaértem. Jó volt. Holnap hangulatjelentek, mert most olyan vagyok, mint a mosott szar. Zoli bocsánatot kért. Helyes. :)

Úgy imádom, amikor cibálja a mézesmadzagot az orrom előtt... persze, találkozunk. Bocs mégse, fáradt vagyok. Nem az a gond, hogy nem találkozunk. Mert pihenjen, persze, sokat dolgozik. De akkor mi a faszért etet be? Kezdem kibaszottul unni. Úrinő voltam és visszafogtam magam, de ha szakít, leszarom, menjen Isten hírével, keressen valakit, aki jobban szereti, mint én, aztán legyenek boldogok. Kezdek belefáradni ebbe a szerelmi hintapalintába. HintaKalinka kéne nekem most, csütörtök után szabadon. Na, akkor volt ám...! :)

Bírom, hogy amikor már kezdek komolyan kétségbe esni valami miatt, akkor ő azt megérzi, felhív, és már a puszta hangjával is megnyugtat, bármiről is beszéljen. Holnap találkozunk. :) De juszt se az ő sátrát és hálózsákját viszem gólyatáborba! :D Jól kibaszok vele, mi? :D