PatkányBlog

Annyira hülyének és gyerekesnek érzem magam... dolgoznia kell, meg leműszakiztatni a kocsit. Tegnap jól berúgtam, mondhatni idiótára ittam magam, beleestem abba a hibába, amibe oly sokszor, és sms-ek tömkelege hagyta el a telefonom, majdnem egy percig még beszélni is tudtam vele. És ha belegondolok, most kb. ugyanaz a helyzet, mint amikor szakítottunk, anno. Nem akarom elveszíteni. Abban egyeztünk meg, hogy ha holnap hazaér, fölhív. Kezemre kell csapnom, hogy ne nyúljak a telefonért, és ne csináljak még nagyobb baromságokat. Mindig elhatározom, hogy erős leszek, és nem adom tudtára, hogy mennyire fontos ő nekem, de aztán mindig elcseszem. A markában vagyok, és ezt tudja. De legalább szereztem sátrat és hálózsákot gétére, szóval nem kell ágakból és mókusszőrből megágyaznom magamnak. :)

Remélem tudsz majd pihenni a hétvégén. Tudod, nyugodt alvásra gondolok, hogy még véletlenül se zavarjon, hogy benne hagytál a szarban, de azért az orrom előtt elhúztad a mézesmadzagot nem egyszer, nem kétszer. Szerencse, hogy Tesóm, akire mindig számíthatok, segített nekem. Hogy gólyatáborban hol alszok, mivel te ígértél nekem sátrat és hálózsákot, azt még nem tudom, de majd megoldom azt is, nélküled. Gondolom a "volt-egy-gyönyörű-barátnőm" Szandikát ciperészted (volna). Hát, így jártam. Vagy így jártunk? Elgondolkodtató. Úgy érzem magam, mint pont hat éve. "Reméltem hogy fölhív, hogy nem így gondolta, nem ezt akarta, de nem" (töredék a naplómból az első szakításunk utánról). Mára sajnos kiismertelek, nem fogsz te se fölhívni, se sms-t küldeni, se semmit. De te szeretsz, hogyne. Ilyen az, amikor tűzön-vízen át kitartasz amellett, akit szeretsz? Jaaa persze, bocs, azt már bebizonyítottad jó pár éve, amikor leginkább rottyon voltam, és te szépen tudtomra hoztad, hogy vége. Szóval ne számítsak rád. Nálad komolyan ez a naaagy kitartás, a magyar nemes büszkesége? Tudod mit? Lehet, hogy bennem fél Európa vére folyik, és bazira nem vagyok nagymagyar, de ezt nem csináltam volna meg veled. Eddig nem. Most tényleg kiakasztottál.

Most jött az emil, hogy a Nagytétényi úti kollégiumba vettek föl. Zsííír, nem kell albérletezgetni! :D Meg amúgy is, még sose voltam kollégista, és már nagyon nagyon várom! :)

Valamiféle morbid elégedettségérzettel tölt el, ha valaki olyanról hallok rosszat, aki anno velem sokszor volt tahó. Ez most pont Foxy. Állítólag rosszabb, mint valaha. Annyira nem ártottam bele magam, és tényleg sajnálom szegény Ágicát, de... tudom, min megy át, na. De ő a hülye, ha hagyja, mint ahogy én is hülye voltam, amíg hagytam. Ha valakinek csak a pia számít, annak nem lehet a lelkére beszélni. Ha ezt olvasod, azt tanácsolom, változz meg de kurvagyorsan, mert mindenkit elmarsz magad mellől.

Dél után nem sokkal úgy éreztem, hogy menten összerogyok a fáradtságtól. Fogalmam sincs, hogy miért. Este jól aludtam, délelőtt se dolgoztam itthon halálra magam, de még csak nem is ebédeltem. Na mindegy, gondoltam ledőlök egy negyed órára, aminek persze legalább egy óra alvás lett a vége. Érdekeset álmodtam, mégpedig azért volt érdekes, mert a régi életem és a jövendőbeli egyszerre volt benne. Egy ház előszobájában voltam, leginkább egy londoni sorházhoz tudnám hasonlítani, de semmiképp sem panel. Egy magas, vékony háziasszony állt mellettem, és valamit magyarázott, de nem figyeltem rá, csak kiléptem az éjszakába, mert Tesóm már vár, mennem kell Bátaszékre... de hogyan? A biciklim elromlott (ez a valóságban is így van, Rozál gyengélkedik), akkor láttam, hogy Tesóm értem jött egy ezüst színű, nagggyonluxus kocsival (cabrio-val?), és elindultunk. Ismertem az utat, egyszer hoztak haza Lengyelről ebben az irányban, és akkor is Bátaszéken kötöttünk ki. Az útkereszteződésben majdnem nekünk jöttek, de Tesómnak az utolsó pillanatban sikerült visszatolatnia. Furcsálltam, hogy milyen alacsonyan van a seggem ebben az autóban, hozzászoktam már faterom C8-asához, Zoli Transporteréről nem is szólva. Akkor tűnt föl, hogy nem is kocsiban ülünk, hanem Tesóm bringáján, és én kormányozok, tehát lehet, hogy az előbb is majdnem én okoztam balesetet. Tudom, hogy végig éjszaka volt, de olyan szép, lámpafényes, megnyugtató éjszaka, és vizes volt az aszfalt. Ahogy megérkeztünk, akkor láttam, hogy azelőtt a sarokház előtt állunk, ahonnan elindultam. Nem tudom, hogy vissza akartam-e menni, mert addigra fölébredtem. Teol.hu-n pedig most olvastam, hogy autóbaleset történt Bátaszéktől nem messze, igaz, ott előzés volt, egy ember meghalt. Mert mennek, mindig sietnek. Viszont jót tett ez az alvás, meg a most éppen fogyasztás alatt levő kakaós kávé. Kiegyensúlyozottnak érzem magam, talán kellett tegnap nekem a bőgős-kiabálós hiszti. Szegény Tesóm, neki kellett hallgatnia. :s Sokmindent elnéz nekem... inkább ő az én nővérem, mint én az övé. Ő fog a legjobban hiányozni. Ki fog rám vigyázni, ki fog meghallgatni, ki fog jó útra téríteni, ha hülye leszek? Áhh... na mindegy, majd lesz valahogy. Most kerek egésznek érzem az életem ebben a pillanatban, az apró kellemetlenségeken kicsit félrehúzom a számat, mert kellenek. Ha Zoli olykor nem akasztana ki, talán észre se venném azt a sokmindent, amit értem tesz. Hogy akkor is bejön, ha hullafáradt, hogy előnyben vagyok részesítve a haverokkal szemben, és igen, hogy legtöbbször az én akaratom érvényesül (menjünk ide, gyere el velem oda, stb...). Azt mondják, furcsa páros vagyunk, és lehet benne valami. :)

Hát, ha a wannabe-Pollenre nem is mentem el, azért Sötétvölgybe kimentünk sátrazni egy estére, igaz, hogy csak hatan, mert valaki elterjesztette, hogy az egész elmarad. Nem akarok nevet mondani, Rizsa. Na mindegy. Tecsóban bevásároltunk, onnan kimentünk, Árpiék röhögtek, amiért Zolival nem tudtunk 80-nál gyorsabban menni. Ezt a vidulást megörökítették, föltették az internetre, szóval tök jó. :D Kint elkezdtünk inni, kocsiból ment a zene, és valamiért tök jól elvoltam kevés piával, legalábbis úgy kevéssel, hogy nem voltam rosszul, meg nem szédültem, ilyesmik... aztán történtek furcsa dolgok. Az egész azt hiszem akkor kezdődött, amikor a "Megállj, holló" című szám indult el Kárpátiától. Zoli azon nyomban elléptette, én meg elléptettem magam mellőle egy "ja persze" morgás-megjegyzéssel. Utánam jött, egyébként csak az asztalhoz mentem oda cigiért, nem akartam hiszterizálni, és megkérdezte, hogy most mi van, meg mittomén... mondtam hogy semmi, csak rá akartam gyújtani. Aztán persze kiderült, hogy tudja nagyon jól, hogy mire gondolok, de az nem úgy van, már semmit nem érez iránta, és valamelyik nap látta a városban, de már le se szarta... ezen a ponton azért megállítottam. Látta a városban. Szekszárdon. Annak a ribancnak Brazíliában kéne lennie. Ha elkapom, a szart is kiverem belőle. Na mindegy. Továbbfűztem a dolgokat, miszerint hogyha annyira nem jelent már neki semmit, akkor valószínűleg a képét se hordja már magánál. Nem, mert összetépte. Akkor egy pillanatra kedvem lett volna belelökni a tűzbe, amiért hazudik nekem, aztán eszembe jutott, hogy több kép is volt, meg egyébként is, nem szokott hazudni. De azért rákérdeztem, hogy ha most megnézném az iratait, ott se találnék semmit? Mert májusban szarul az orrom alá nyomott onnan egy képet... meglepetten nézett rám, elővette a papírjait, keresgélt, és igen, megtalálta a képet. És ott az erdő szélén, a szemem láttára olyan lazasággal dobta a tűzbe, hogy öröm volt nézni a felcsapó sárga lángot, ahogy elemészti a gyűlölt nőszemély képmását. Mert ő engem szeret. Mert ő nem akar elveszíteni. Meg mert szerinte én ezerszer jobban szeretem őt, mint az a ribanc. (nem mondom, ebben lehet valami) Aztán szóba került az eljegyzésük is, hogy valszeg azért tekintettem (tekintem?) konkurenciának azt a riherongyot, mert ő eljegyezte. Poén, hogy ezt nem én mondtam, hanem Zoli kérdezte meg. De hát most mit tagadjak ezen? Elég nyilvánvaló. Aztán kiderült, hogy bizony, a rettenthetetlen Zoli is fél a jövőtől. Hogy mi lesz, ha szakítunk, mert ő ismeri magát, és én sokkal jobbat érdemelnék. Szerintem életemben először hallottam ezt tőle. Lehet, hogy jobbat érdemelnék. Nem tudom. De őt szeretem, még ha ki is tud akasztani. Szombaton náluk voltunk, egymás után nemtomhány thrillert megnéztünk, ami fun, hogyha az ember nincs igazán oda a borzongásért. De akkor és ott jó volt. Főleg az a része, amikor este fölébredtem, nem voltam épp a legnyugodtabb, de oda tudtam bújni hozzá, és úgy már sokkal de sokkal könnyebb volt visszaaludni, azzal a tudattal, hogy senki nem bánthat, se a szellem, se a pszichopata csaj... se senki. :D Holnap találkozunk, már nagyon várom, olyasmi érzésem van most, mint amikor összejöttünk... boldog vagyok, hogy az enyém ez a srác, és úgy érzem, összeroppanok, ha nincs velem. Szeretem, szeretem, szeretem!

Lelkifurdalásom van a tegnap írottak miatt. Nem akar ő rosszat, nem akar ő bántani engem, csak borzasztóan nyers, és ezzel tisztában van, mint ahogy azzal, hogy én meg hisztis vagyok. El kéne fogadnunk így egymást. Illetve... ő elfogad, én rinyálok megállás nélkül. Szeretem, azt hiszem, tényleg szeretem. A hibáival együtt. És ha jobban belegondolok, a régi Zoli az első kiakadásomnál elhagyott, a mostani kitart, és ez a legfontosabb.

Végre, a határidő előtt hat órával sikerült leadnom a kollégiumi jelentkezést. Nehéz szülés volt, meg kell hagyni. Még csak szerda van, de már utálom ezt a hetet. Festés miatt totál ki kell pakolnunk Tesómmal azt a szobát, ahol mi alszunk, még nekem a neheze hátravan. Ezzel a kurva jelentkezéssel is megszenvedtem, okiratok megszerzése, lakcímmódosítgatások, szkennelések, debazmegígynemjóakkormégegyszer, gépen nem találom... de már kiírta, hogy minden stimmel, jelentkezés beadva. Azt nem írja, hogy mikor kapok visszajelzést, de augusztus 25-ig lehet fellebbezni, tehát gondolom még az előtt. A (kreált?) problémákra tegnap Zoli még rátett egy lapáttal. Tudom, hogy csúnya dolog más holmijában matatni, majd rá is csapok érte a kezemre, amint lesz időm, és mondom, hogy "ejnye Szilvi, hát szabad ilyet?!". Na szóval lényeg a lényeg: egy pár percre kettesben maradtam az irattartójával. Tudjátok, amiben a személyije van, meg ilyesmik. Kíváncsi lettem, hogy vajon kiszedte-e már onnan a volt menyasszonya fényképét? Hát nem. Egyszer már az orrom alá nyomta, hogy "ez nem tudom, miért van még mindig nálam", de azt hittem, hogy ha nem is dobta el, mert nem kell eldobnia, de legalább már nem hordja magánál. Hát ez van, megint pofára estem. Ilyenkor gondolkodom el rajta nagyon, hogy tényleg ilyen srác kell nekem? Aki kb. ha már a sírás kerülget, akkor mutatja ki, hogy tényleg szeret? Aki a barátnőmet megdícséri, hogy jól néz ki, de ha én három órán keresztül baszakodok, hogy kinézzek valahogy, nem kapok még egy mosolyt se? Aki az exe képét magánál tartja, rólam még a telefonjában sincs egy fotó sem? Aki kb. leszarja, hogy mi lesz a jövővel, a jövőnkkel? Valamiért most ott tartok, hogy abban reménykedem, hogy a Z1etMen találok magamnak valaki mást. Vagy nem tudom. Nem tudok én már semmit! Azt se, hogy akarom-e ezt az egészet. Az a baj, hogy még mindig abba a bőrkabátos, hosszú hajú Péló Barnába vagyok szerelmes, akivel még szaladtunk a buszhoz, aki lemérte, hogy mennyi ideig böfögök folyamatosan, aki fogta a kezem, aki... aki azelőtt volt, hogy az a büdös kurva tönkretette volna! Akinek én hálás lehetek, mert mittudoménmár, valamit mondott. Tényleg, bazihálás vagyok, szétbasz a hála. Ki is veszem az iratai közül a képét, és körbecsókolom. Tegnap tényleg filóztam rajta, hogy kilopom, és az első csatornába belevágom. Kíváncsi lennék, vajon számonkérné-e rajtam? :D Na de mindegy, jön még kutyára úthenger. Két idézet jut eszembe:

"Szemedbe néznek, úgy mondják,
Mégsem hiszed el, tudod jól, hogy hazugság.
Ígéretre kérlek, kimondanod fáj,
Magadnak sem hiszel, ez az igazság!"

/193. Cella/

"Bárkitől kérem is számon,
Én adtam oda az álmom,
Én hagytam, hogy elvegyék."

/Rómeó Vérzik/

Meg álmodtam is. Hogy Szegedre vettek föl magyarra, és itt a kisTecsóban akartam venni valamit, és Carlos is ott bolyongott. Tél volt, kabát volt mindkettőnkön. Oda akartam menni hozzá, hogy "képzelje tanár úr, fölvettek Szegedre", de hiába kerestem nem találtam. Valahogy Zoli is benne volt ezzel a képes dologgal kapcsolatban. Azt hiszem úgy, hogy ültünk a műhelyben egymással szemben, a kezemben volt az a fénykép, és csak néztem, valamiért nem tudtam levenni a szemem a gyűlölt nőszemélyről. De még eldobni se tudtam! Mintha a világ másik feléről is az arcomba akarna röhögni. Aztán valamit nagyon meg akartam találni, de már nem tudom, hogy mit, és akkor fölébredtem.

Érdekes egy hétvégém volt. Úgy kezdődött, hogy ugye péntek osztálytali, mert nem láttuk egymást június, azaz éretlenségi óta. Na, parkban egyedül Szabyna volt, így csatlakoztunk Tesómékhoz az ivásban, és bejajgattuk Balázst is. Úgyhogy a többiek...! Na, értitek. Amúgy jó volt a hangulat, ittunk mint a kefekötő, aztán úgy befordultam, hogy zokogtam kb. egy óra hosszát (+/- fél óra). A fun, hogy kb. le lettem kiabálva, amiért kibuktam. Bár ha visszagondolok, várható volt. Egy, azaz egy ember értett meg igazán, de az olyan jólesett, mintha mindenki más így tett volna. Aztán mire észbekaptam, már lent voltunk a Club 68-ban, ittunk, táncoltunk (ne merjetek elképzelni!!!), aztán Spori előtt megvártuk a reggelt. Szombaton meg baromi fáradt és másnapos voltam, nem is aludtam kockára a fejem, meg úgy alapból szar kedvem volt. Némiképp jobbá tette az egészet a gondolat, hogy este találkozom Zolival, de valamiért úgy ellettem volna nélküle. Gondoltam ezt mindaddig, amíg ajtót nem nyitott nekem, és magához nem ölelt. Ilyenkor megszűnik a világ, eltörik az idő, és az ölelés örökké tart. Nyáladzáson kívül: ezerszer jobb kedvem lett. Hajnalig dumáltunk, hülyéskedtünk, pedig esküdni mertem volna, hogy kb. éjfél körül már arra fogok fölébredni, hogy egy órája alszom. És nem! Hihetetlennek tartottam, hogy egy ilyen csodálatos lény mellett vagyok, és akárhogy látom, az az első gondolatom, hogy milyen gyönyörű. Már ha lehet ilyet gondolni egy férfiról. :D Sugárzik belőle valami biztonság, valami megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan pozitívum, nem tudom hogy pontosan mi, de attól érzem, hogy Ő az igazi. Oké, sokszor kételkedem benne, de aztán úgyis mindig rá kell jönnöm, hogy biza' Zoli az nekem Zoli. Még ha le is vágatja azt a csodálatos, selyemszálú haját. Mert le fogja vágatni. Kegyetlenség. De nem baj, majd hozzászokok. Szerintem amióta együtt vagyunk, most került szóba először az a téma, amit még részegen is csak egyszer mertem fölhozni, arra sem emlékszem, csak ő mondta: a házasság. Azt mondta, hogy ha túlvészeljük együtt az egyetemi éveket, feleségül vesz. Valamiért megnyugtat, főleg csak ha fél évig leszek egyetemista. :D Egyébként fun, mert amikor másodszorra jártunk, akkor azt találta ki, hogy négy év után. Mikor lett volna a negyedik évfordulónk? A harmadik összejövéskor! Nice. :D De abból a tervezett négy évből egyébként is négy hónap lett csak, de az napra pontosan! Vasárnap ebéd kint a tanyán, anyám isteni levest meg vadast csinált, szóba jöttek a terveink, meg az övéik most, hogy lelépek. Meg hogy hétvégén sátrazááás! :D Fáradt vagyok.

Igen, 65 éve dobták le Japánra az első atombombát. Kérdés: szerintetek szükséges volt?