Dél után nem sokkal úgy éreztem, hogy menten összerogyok a fáradtságtól. Fogalmam sincs, hogy miért. Este jól aludtam, délelőtt se dolgoztam itthon halálra magam, de még csak nem is ebédeltem. Na mindegy, gondoltam ledőlök egy negyed órára, aminek persze legalább egy óra alvás lett a vége. Érdekeset álmodtam, mégpedig azért volt érdekes, mert a régi életem és a jövendőbeli egyszerre volt benne. Egy ház előszobájában voltam, leginkább egy londoni sorházhoz tudnám hasonlítani, de semmiképp sem panel. Egy magas, vékony háziasszony állt mellettem, és valamit magyarázott, de nem figyeltem rá, csak kiléptem az éjszakába, mert Tesóm már vár, mennem kell Bátaszékre... de hogyan? A biciklim elromlott (ez a valóságban is így van, Rozál gyengélkedik), akkor láttam, hogy Tesóm értem jött egy ezüst színű, nagggyonluxus kocsival (cabrio-val?), és elindultunk. Ismertem az utat, egyszer hoztak haza Lengyelről ebben az irányban, és akkor is Bátaszéken kötöttünk ki. Az útkereszteződésben majdnem nekünk jöttek, de Tesómnak az utolsó pillanatban sikerült visszatolatnia. Furcsálltam, hogy milyen alacsonyan van a seggem ebben az autóban, hozzászoktam már faterom C8-asához, Zoli Transporteréről nem is szólva. Akkor tűnt föl, hogy nem is kocsiban ülünk, hanem Tesóm bringáján, és én kormányozok, tehát lehet, hogy az előbb is majdnem én okoztam balesetet. Tudom, hogy végig éjszaka volt, de olyan szép, lámpafényes, megnyugtató éjszaka, és vizes volt az aszfalt. Ahogy megérkeztünk, akkor láttam, hogy azelőtt a sarokház előtt állunk, ahonnan elindultam. Nem tudom, hogy vissza akartam-e menni, mert addigra fölébredtem. Teol.hu-n pedig most olvastam, hogy autóbaleset történt Bátaszéktől nem messze, igaz, ott előzés volt, egy ember meghalt. Mert mennek, mindig sietnek. Viszont jót tett ez az alvás, meg a most éppen fogyasztás alatt levő kakaós kávé. Kiegyensúlyozottnak érzem magam, talán kellett tegnap nekem a bőgős-kiabálós hiszti. Szegény Tesóm, neki kellett hallgatnia. :s Sokmindent elnéz nekem... inkább ő az én nővérem, mint én az övé. Ő fog a legjobban hiányozni. Ki fog rám vigyázni, ki fog meghallgatni, ki fog jó útra téríteni, ha hülye leszek? Áhh... na mindegy, majd lesz valahogy. Most kerek egésznek érzem az életem ebben a pillanatban, az apró kellemetlenségeken kicsit félrehúzom a számat, mert kellenek. Ha Zoli olykor nem akasztana ki, talán észre se venném azt a sokmindent, amit értem tesz. Hogy akkor is bejön, ha hullafáradt, hogy előnyben vagyok részesítve a haverokkal szemben, és igen, hogy legtöbbször az én akaratom érvényesül (menjünk ide, gyere el velem oda, stb...). Azt mondják, furcsa páros vagyunk, és lehet benne valami. :)