Hiányzik az otthonom. Elmondhatatlanul. Hiányzik, hogy Tesómmal hülyüljünk, hogy bármikor lemehessek a barátaimmal, hiányoznak a SZÜV-ös pletykálkodások, a Polip, a családom, és hiányzik Zoli. Az ölelése, a hangja, a csókja, a szeretete. Nem akarok itt lenni a kollégium hideg lépcsőjén ülve, fülhallgatón zenét hallgatva, idegenekkel körülvéve, félig ittasan, a kosz közepén, arra gondolva, hogy holnap újra egyetem, és az nehéz, mert vagy megértem a dolgokat, vagy nem, és csomó mindent kell tanulnom, pedig mennyire egyszerű lenne másképp... szépen elmentem volna dolgozni, valahogy Zolival talán kivettünk volna egy lakást, összecuccoltunk volna, és most mellette hajthatnám álomra a fejem ahelyett, hogy az Isten háta mögött három tehénbőgéssel vonyítva vágynék utána és Tesóm után, és úgy zusammen minden után, amikről eddig nem is tudtam, hogy mennyi mindent jelentenek. Inkább följöttem (lent "buli" van) emózni, nem akartam keseríteni a társaságot. Még mindig számolom vissza a perceket addig, amíg a családom örömét nem látom, hogy hazaértem, amíg Zoli nem szorít magához, vagy egyáltalán, amíg le nem szállok a kurva kibaszott buszról Szekszárdon... Szekszárdon, ahol holnap kezdődik a szüreti fesztivál, és mindenki boldog és azokkal van, akik neki fontosak... én meg baszom a rezet... egyelőre... de még kettőt kell aludni, és otthon lehetek. A búvó otthoni tájon... a szőlőkkel övezte vidéken, és az ablakon kinézve nem egy házdzsungelt látok, hanem azt a képet, amin felnőttem, és azt hittem, hogy semmit nem jelent... én hülye!!! Legszívesebben kotródnék ki a Népligetbe, hogy ott várjam meg az első hazafelé induló buszt, és a szeretteim nyakába ugorjak, hogy igen, itt vagyok, és soha, soha de soha többé nem megyek el innen.