PatkányBlog

Már megint... már megint... már megint ott tartok, hogy a hajam tépem, és leköpném a tükörképem, amiért voltam olyan hülye hogy azt hittem, hogy nem szeretem, és ő se szeret engem. A tegnap este és a ma délelőtt ezeknek a tökéletes cáfolata volt. Igazából legjobban két kamaszra hasonlítottunk, akik előző este összejöttek, és most vidámak és szeretik egymást. Hihetetlen. Csodálatos. Magával ragadó. Szeretem. :) Tesómmal összevesztünk, egyébként mindenkivel nagy a béke és a szeretet, és nem akarok visszamenni Budapestre... na jó, egy picit azért igen. Tegnap Tekében egy régen látott srác elmagyarázta a vektorok szorzatát, amiből a héten akkora egyes dolgozatot írtam, hogy kb. alig volt pofám másnap bemenni a suliba. Még emésztenem kell kicsit, de sokkal világosabb. Hihetetlen, hogy ha az embernek szüksége van egy matek-fizika tanárra, akkor belebotlik egybe! :D Poén: ő volt az, akire anno messziről azt hittem, hogy Zoli, és... áhh, régen volt. Most most van. És szeretem, szeretem, szeretem, mindig is szerettem, és mindig szeretni is fogom! Valóban jót tesz nekünk a távolság. :D