Holnap megint indul a taposómalom. Valahol várom, de valahol nem. Most fáradt vagyok, csak aludni szeretnék, de tanulnom is kéne, meg még ezt-azt... de se fizikai, se lelki erőm nincs semmihez. Valahogy megint szétbasz a szeretet. Ha annyira szeret, amennyire mondja, akkor miért úgy kell kikönyörögni egy ölelést? De az is rosszul esik, amikor valaki nagyon vár haza, de azért lelép, ha megérkezek. Ennyire fölösleges, ennyire könnyen pótolható lennék? Rájöttem, miért szeretek a kollégiumban lenni: ott nem érzem ezt. Lehet, hogy a huszonötezredik kis senki vagyok a nemtommennyi ember közül, de ott legalább mindig lehet találni valakit, akivel lehet beszélgetni egy keveset, elszívni egy cigit, vagy csak (vissza)köszönni neki. Ott nem érzem egyedül magam. Alig várom már, hogy anyámék hazaérjenek, hogy... nem is tudom. Szeretetet kapjak.