Valami megváltozott. Nem úgy állunk már egymáshoz, mint régebben, vagy legalábbis én nem. Persze még rosszul esik, amikor nem figyel rám, de már kezd áthajlani abba, hogy leszarom. Ugyanakkor ha megtesz nekem/értem valamit, akármekkora dolog is legyen az, mosolygok rajta egyet, és ennyi. Máskor valahogy csillogó szemekkel néztem rá a legkisebb figyelmességért, hogy milyen édes, tündéri, törődő... most is jólesik, csak már nem váltja ki belőlem azt a felfokozott jajjdeszeretlek-állapotot. Aztán persze még ki tudja, hogy mi lesz. A kollégiumba csak holnap megyek vissza. Az a baj, hogy nem tudom, hogy mit akarok, hol akarok, kit akarok, merre akarok... nem tudok én már semmit.