PatkányBlog

Tegnap segítettem neki főzni. Igazából annyit, hogy hagymát vágtam (valami ipari mennyiségűt beletettünk), meg paprikát, és amikor már majdnem kész volt a kaja, néha megkevertem, hogy leváltsam a másik csajt. Közben jégfociztam is egy keveset, mert Zita megelégelte a fagyasztó uralmát a hűtő fölött, és lefejtette a jeget (most már be lehet csukni az ajtaját, ezúton is köszi neki!). Lényeg hogy ilyen öklömnyi jégdarabok is leváltak, ami szinte könyörgött, hogy focizzunk vele... Visszatérve a konyhára: lehet, hogy betegen hangzik, de volt valami elmagyarázhatatlan abban a főzőcskézésben, valami "igen, ezt akartam"-érzés, tudtam hogy ez olyan, amit Zolival sosem fogunk csinálni. Vele baromi ritkán csinálunk akármit is. Ja, megígértettem vele, hogy szerdán fölhív. Itt az ígéreten van a hangsúly. Tíz után írtam neki egy sms-t, hogy imádom-szeretem, nem akarok hisztizni, de ismét megnyertem egy fogadást (Zitával kötöttem, én arra fogadtam, hogy nem hív, ő arra, hogy igen, de persze ezt már nem pötyögtem be neki). Na de vissza a főzőcskéhez. Mikor kész lett, olyan tíz után, lementünk az udvarra enni. Kicsit hülyén éreztem magam, és pont azért, amire számítottam: alig ismertem ott valakit, meg ők már egy relatíve jól összeszokott társaság voltak, én meg mint "idegen"... de szerencsére azért megoldottam a helyzetet. :) A kaja valami isteni lett, mikor végeztem és elindultam föl a szobába, még odamentem a szakácshoz, aki egyébként egész addig osztotta, hogy hát lehetett volna jobb is, meg mittomén... szóval mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert isteni finom lett. Átölelt, magához szorított, adott egy puszit, és megköszönte, hogy segítettem. Nagy szemekkel, mint egy reményteli kisgyerek, rám nézett, és megkérdezte, hogy tényleg ízlett-e? Igen, tényleg ízlett. De komolyan, nagyon eltalálta. Hogy tud ilyen kedves lenni mindenkivel? Olyan, mintha ráérezne, hogy mikor van szükségem egy ölelésre, és akkor megjelenik, és megadja. Ha ő nincs, akkor msn-en Mogyi. Ja igen, pár hete megint belépett az életembe. Nem mintha nem örülnék neki. Csak furcsának tartom, hogy még mindig kb. idegenektől gyűjtöm be a szeretetet, a saját barátom meg arra sem méltat, hogy hetente egyszer fölhívjon, hogy egyáltalán élek-e még? Ha nem két hete beszéltem volna neki erről, akkor talán le se szarnám. Nem akarok belegondolni, hogy tavaly ilyenkor mesélte, hogy az exével naponta beszéltek telefonon, pedig akkor már rég nem jártak. Nem akarok tudni róla. Ki akarok űzni a fejemből azt a gondolatot, hogy csak úgy vagyok neki... hogy legyek. Hogy ne legyen egyedül. Vagy nem tudom. Kíváncsi vagyok, ma fölhív-e? Ha nem, akkor majd én. Tudom, hogy fáradt, sokat dolgozik, de miért hiszi, hogy nekem itt habostorta az élet? Miért erőltetem egyáltalán ezt az egészet?